Tömeghisztéria vezetett 41 ember kivégzéséhez Hont vármegyében

Az akasztófán öt férfi lógott, mellettük hatalmas karók álltak, azokon két jókora kerék, küllőik közé fűzve egy-egy darabokra tört emberi test. Egyikük, valószínűleg Sárközi György levágott feje egy harmadik karón himbálózott

– így írja le ma a korabeli látványt Kele Fodor Ákos a mostanra nyomtalanul eltűnt vesztőhelynél állva.

Kemence és Perőcsény határán, a két falut összekötő országút mellett egykor akasztófa hirdette a törvény erejét és mindenhatóságát. Kemence a XVIII. század második felében Hont vármegye központjaként működött, az itteni vármegyeházán tartották fogva és szabtak ítéletet a környék gonosztevőire. És itt történt 1782-ben a magyar történelem talán legsúlyosabb, önmagát gerjesztő tömeghisztériával kísért justizmordja, azaz a vádlottak rovására elkövetett bírói tévedése.

A térség 17 településéről összefogdosott cigány embereket, nőket és férfiakat vádoltak többrendbeli rablógyilkossággal, illetve, amiért az ügy európai hullámokat vert a sajtó jóvoltából: emberevéssel. A bírák bizonyítékok híján – sem károsult, sem eltűnt személy, sem holttest, de még egy emberi csont sem került elő – a kínzással kicsikart beismerő vallomások alapján hozták meg elrettentő ítéletüket:

összesen 41 személyt végeztek ki kegyetlen módszerekkel, mígnem II. József császár az eseményekről értesülve leállította az ítéletek végrehajtását.

A kivégzések 1782. augusztus 22-én Báton kezdődtek, ahol felakasztottak, lefejeztek, kerékbe törtek és felnégyeltek 13 embert, majd két nappal később „fő attrakcióként”, mintegy kétezres tömeg előtt, lovas katonaság oltalmában Kemencén kísértek vesztőhelyre 15 férfit és nőt: kerékbe törés, lefejezés, akasztás, felnégyelés. A kivégzések augusztus 26-án folytatódtak Csábon, ahol hét nőt lefejeztek, négy férfit felakasztottak, kettőt kerékbe törtek – több tucatnyian vártak még hasonlóan súlyos büntetésre, amikor a császár közbelépett. Történetünket azonban a jelenben kezdjük.

Robbant a gyűlölet, a félelem és az előítélet

Évekig tartó levéltári kutatómunka, terepbejárások és szakértőkkel való egyeztetések után a napokban jelent meg Kele Fodor Ákos könyve Honti hantok címmel. A regényesszében az áldozatok szemszögéből mutatja be az eseményeket, megpróbál válaszokat találni a miértekre, megérteni, de legalábbis lefesteni az akkori állapotokat. A kivégzések 242. évfordulóján, 2024. augusztus 24-én szűk körű emléktúrát szervezett a hajdani vármegyeházától a kivégzések – egyelőre feltételezett – helyszínére, amin mi is részt vehettünk.

Az egész egy csip-csup lopási váddal indult, majd az egymás után napvilágra kerülő, egyébként teljesen hamis részletek olyan tömeghisztériát generáltak, hogy a vizsgálatot végző személyek már az éjszakát sem merték a megyeházán tölteni. »Cigány banditák« támadásától rettegtek

– mondja a 24.hu-nak Kele Fodor Ákos.

Mária Terézia 1761-ben írta elő a vándorló cigányok letelepítését, adófizető, földművelő népességként akarta beolvasztani őket a társadalomba. Brutális szabályok léptek életbe, elvették és parasztcsaládokba adták a gyerekeket, betiltották a cigány nyelveket, a magyar mestereket cigány munkaerő alkalmazására kötelezték, és még hosszan sorolhatnánk. A kényszer természetesen ellentéteket szült, a cigányok letelepedni nem akartak, a magyarok pedig parancsszóra befogadni őket, miközben a gyűlölet, a félelem és az előítélet egyre csak nőtt. Végül Hont vármegyében robbant 1782-ben, immár a kalapos király, II. József uralkodása idején.

Egy márciusi napon ismeretlenek élelmiszert loptak a felsőalmási jegyző kamrájából és a viszokai mészárszékről, amiért a hatóságok őrizetbe vették a környéken tartózkodó cigány család néhány tagját. Annak rendje és módja szerint a kemencei vármegyeház tömlöcébe zárták őket, és megkezdték a kihallgatásukat, pontosabban beismerő vallomást és társaik feladását próbálták tőlük kikényszeríteni.

Fizikai és lelki kényszert alkalmaztak: bár eszközeiket nem ismerjük, a botozás és korbácsolás jogilag is megengedett volt, illetve a megalázással, borzasztó börtönkörülményekkel együtt önmagában is elegendő lehetett, hogy az érintettek bármit bevalljanak, amit a szájukba adnak. És nemcsak a szóban forgó lopásról, a törvény emberei alkalmasnak látták foglyaikat arra, hogy egyéb, felderítetlen ügyeket is a nyakukba varrjanak. Ne feledjük, ez időben a beismerés a bizonyítékok királynőjeként még tárgyi bizonyítéknak számított, és tanúvallomások nélkül is elég volt az ítélethez.

Erőszak hatására mindent beismertek

Ahogy telt-múlt az idő, úgy ismerték be a legkülönfélébb bűnöket, gyilkosságokat, rablógyilkosságok tucatjait, ezzel párhuzamosan pedig egyre csak nőtt a gyanúsítottak száma. Már 31 emberölésnél tartottak, holttest azonban nem került elő, sőt, eltűntként sem kerestek senkit közel s távol a környéken, ami azért csak fejtörést okozott. Hol vannak a holttestek?

Hát megettük őket!

– kiáltott kínjában egy asszony, és ezzel elszabadult a pokol.

Több megyére kiterjedő hajtóvadászat indult, több mint 200 ember került rács mögé, pontosabban fogságba, mert a vármegyei börtön megtelt, a gyanúsítottakat pajtákba zárták felfegyverzett parasztok őrizete alatt. Az „emberevő cigányok” híre nemcsak az országot, hanem egész Európát bejárta, az egyszerű embereken rettegés lett úrrá. Az amúgy is felfokozott helyzetben valóságos tömeghisztéria alakult, katonai erősítés érkezett, és, mint említettük, a hivatalnokok nem mertek a megyeháza épületében aludni. Nem részletezzük, itt írtunk minderről bővebben.

Úgy vélem, abban a közhangulatban az eljáró hatóság emberei és maguk a bírák is elhitték a vádakat. Nem koncepciós eljárással van dolgunk, ott és akkor mindenkinek a meggyőződése volt, hogy a gyanúsítottak valóban megöltek és megettek 31 embert

– jegyzi meg Kele Fodor Ákos.

Fontos kiemelni, miszerint a későbbi kutatások egyetlen egy vádpontot sem láttak bizonyítottnak, sőt, jelen tudásunk alapján a 41 kivégzéssel, még több börtönbüntetéssel és személyes tragédiák százaival végződő ügy a semmiből pattant ki. A ma rendelkezésünkre álló forrásdokumentumok alapján semmiféle köztörvényes bűn nem történt, még a márciusi lopásokat sem lehet az érintett cigány csoportra bizonyítani.

Ezért olyan óvatos Kele Fodor, ezért értékeli a kemencei ítéleteket bírói tévedésnek, nem pedig koncepciós eljárás eredményének.

Megtalálhatták a valós helyszínt

A 15 elítéltet lovaskocsin vitték a vesztőhelyre, Kemence és Perőcsény határába. Az út a mostaninál kissé délebbre kanyarodott akkoriban – csak a XIX. században egyenesítették ki a mai nyomvonalára –, a bitó ott állt, ahol a két falut elválasztó, úgynevezett határárkot keresztezte. Fából vagy téglából emelt két- vagy háromágú akasztófa volt, a vesztőhelyen ez alkalomra egy méter magas emelvényt is ácsoltak. Nagyjából kétezer ember gyűlhetett össze, a rend őrzésére külön katonaságot vezényeltek ki. A vesztőhely mára teljesen eltűnt a föld színéről, de remélhetőleg nem örökre.

Dr. Négyesi Lajos hadtörténész korabeli térképek alapján nagy biztonsággal azonosította a helyszínt, ahol előre láthatólag jövő tavasszal régészeti feltárás kezdődik

– mondja Kele Fodor Ákos.

A bitó helyét mindenképpen megőrizte a föld, miközben szerencsés esetben maradványok is előkerülhetnek. Amennyiben nem, úgy is érdemes folytatni a munkát, mert tudjuk, hogy a kivégzetteket a vesztőhely közvetlen közelében temették el sekély sírhantokban – utóbbit úgy kell érteni, hogy saját gyerekeik, házastársaik és a közösség vénei kaparták rájuk a földet a két kezükkel.

A Kemence táblát Perőcsény felé elhagyva balra földút nyílik a vízmű felé, innen már csak nagyjából száz méter, és az író letéríti a műútról kis csapatunkat. Két szántóföld között jó ötven méter széles, csalánnal felvert akácos sáv húzódik merőlegesen az aszfaltozott úttal: libasorban haladunk az író mögött, aki tartva a merőlegest negyven métert „lép le” az akácosban: megérkeztünk, a kutatások szerint pontosan itt állt a bitó.

Amennyiben a feltárás sikeres, Kemence támogatásával nemsokára jól megközelíthető, méltó emlékhely épül ide. Egyébként nagyjából ezen a vonalon, kissé távolabb – jelenleg magánterületen, bekerített gyümölcsösben – áll már egy emlékoszlop, ezt 1982-ben Puskás Péter helytörténésznek, a téma elismert kutatójának kezdeményezésére emelték. Ám, mint mostanra kiderült, a pontos helyszínt eltévesztve.

Hátborzongató kegyetlenség

Rettenetes eseménysor játszódott le itt 1782. augusztus 24-én. Először is nyolc nőt lefejeztek, de nem úgy, ahogy a filmeken látjuk, fejüket tuskóra hajtva – ez a módszer Nyugat-Európában dívott, de ott is ritkán. Sokkal gyakoribb volt, amit ezen a helyen is alkalmaztak: az elítéltet letérdeltették vagy székhez kötözték, és a hóhér vízszintes csapással választotta le a fejet a törzsről. A látványtól többen elájultak, a holttesteket a már említett módon gyerekek és idős emberek hantolták el. Öt férfi akasztása következett, a létrát a gyerekeik helyezték oda-vissza a bitó alatt.

„Fő attrakcióként” két férfit törtek kerékbe, halmazati büntetésként alulról felfelé. Ilyenkor a végtagjainál kifeszítve rögzítették az embert, majd egy erre a célra gyártott, tompa pengével ellátott kerékkel akkurátusan, körülbelül 15 centinként haladva darabokra törték a csontjait, majd a testet egy másik kerékre helyezték, melynek küllői közé fonták a végtagjait. Ha a kerékbe törést felülről kezdték, a fejet ért ütés hamar véget vetett a kínoknak, itt nyer értelmet, hogy náluk „alulról fölfelé” haladtak. Egyiküket ezt követően lefejezték és felnégyelték, ebből gondoljuk, hogy ő lehetett a főbűnösnek kikiáltott Sárközi György.

Így alakult ki, és maradt hetekig, hónapokig érintetlen a cikkünk elején felvázolt, elrettentést szolgáló kép.

Az augusztus 26-ai, csábi kivégzéseket követően még csaknem százan vártak ítéletre, amikor a császár közbelépett. Nem emberség fűtötte, hanem a jog: törvény szerint a vármegyének minden halálos ítéletet fel kellett volna hozzá terjeszteni esetleges kegyelemért. A magyar nemesi önállóság jegyében azonban a honti urak figyelmen kívül hagyták a szabályt, amin II. József igencsak felháborodott. Egy császári hivatalnok vette át az ügyet, ettől kezdve pedig több halálos ítélet nem született, de jó pár, halállal is felérő, hosszú börtönbüntetést szabtak ki. A tragédia pedig azzal teljesedett ki, hogy a kivégzettek árváit nevelőszülőkhöz „szórták szét” szerte az országban – itt írtunk erről is részleteiben.

Összesen tehát 41 ember közvetlen halála – közvetve ennél több –, szétszakított családok, több mint száz, a környezetéből kiszakított gyerek szenvedése kapcsolódik az 1782-es kemencei justizmordhoz. Történetüket egyre jobban megismerjük, Kele Fodor Ákos munkája nyomán nevüket is tudjuk, könyvéből pedig szinte megelevenednek. Leszármazottakat nem sikerült felkutatni, ám jelenleg is sokan dolgoznak azon, hogy mihamarabb megkezdődhessen az edukáció, és az áldozatok emlékét méltó formában lehessen megörökíteni.

Kapcsolódó

Ők voltak az emberevéssel vádolt cigányok, akiket kivégeztek Hont vármegyében

Kik voltak az 1782-ben megkínzott és kivégzett vagy sáncmunkára ítélt, majd száműzött cigány nők és férfiak? Miért szakítottak ki a családjukból 64, mit sem sejtő gyereket? A „Nyúzóvölgy tragédiája” mögötti emberi sorsokat kutattuk.