Tudomány

Vörösbe öltöztetve a halál torkában ünnepelt Budapest

Fortepan / Schoch Frigyes
Fortepan / Schoch Frigyes
Grandiózus erődemonstrációt tartott a diktatúra az első vörös május 1-jén 1919-ben, miközben az ország önvédelmi háborút vívott, a szakadék szélén táncolt. Korábban soha, egyetlen „egynapos” rendezvény sem alakította át ennyire mélyen a főváros utcaképét, és nem szervezett meg ekkora tömeget.

Május 1., mint a munka ünnepének története 1886-ban egy chicagói sztrájkkal kezdődött, majd a második világháború után a szovjet blokk országainak leginkább sulykolt, felvonulásokkal, erődemonstrációval megspékelt legfontosabb ünnepnapjává vált. Magyarországon a II. Internacionálé nyomán 1890-től vonultak utcára a munkások olyan alapvető követelésekkel, mint például a napi 8 órában maximalizált munkaidő.

Békét hozott a háború

A koreográfia néhány éven belül itthon is állandósult: munkabeszüntetések, felvonulások, szónoklatok, agitáció, szimbólumok stb. A hatalom érthető módon tartott az elit irányába barátinak éppen nem nevezhető tömegtől, hozzáállását a tiltás és az engedékenység jellemezte változó arányokban – a munkásmozgalmi akciókat általában hazánkban is gyakran kísérték komoly rendbontással, tömegbe lövetéssel, halálos áldozatokkal járó összecsapások. Az első világháború azonban hallgatólagos békét hozott.

A munkásság elfogadta a politikai gyűlések betiltását, a szimpatizánsok a megelőző hétvégén vagy adott este, munka után, zárt körben tartottak megemlékezéseket

– mondja a 24.hu-nak Dr. Bödők Gergely történész, a Clio Intézet társ-ügyvezetője.

A kegyelmi állapot nem tartott sokáig, a háború elhúzódásával romló életkörülmények 1917. május 1-jén már tömegeket vittek utcára, a szónoklatok erős háborúellenes hangulatról tanúskodtak. Az események viszont mindvégig békések maradtak, Tisza István miniszterelnök ugyan tüntetéseket nem engedélyezett, de május 1. munkaszüneti nappá nyilvánítását igen.

1919 tavaszára aztán nagyot fordult a világ Magyarországon, az éppen hatalmon lévő Tanácsköztársaság óriási ünnepet szervezett. Ez volt az első „vörös” május elseje hazánkban, a kommunista hatalom olyan grandiózus önreprezentációt tartott, amilyet addig még nem látott az ország. Mindezt ráadásul egy olyan pillanatban, amikor mind a belső anarchiától, mind az önálló állami lét elvesztésétől egyetlen hajszál választott el.

Erődemonstrációt szerveztek

A „díszletet” egyrészt a grandiózus millenniumi ünnepségek, Jókai temetése, Kossuth és Rákóczi hamvainak hazahozatala és újratemetése ihlette, másrészt pedig közvetlen példát a nagyszabású szovjet-oroszországi május elsejék szolgáltattak, amelyekről a hazai kommunista vezetők személyes tapasztalatokkal rendelkeztek. A cél egyrészt a rendszer megroppant belföldi bázisának és legitimitásának megacélosítása volt, másrészt a hatalom támogatottságának bizonyítása kifelé.

Nagyon egyszerűen, de annál pontosabban kifejezve: egy hatalmas erődemonstráció.

A propagandaeszközzé silányított újságok hetek óta buzdítottak a részvételre, bemutatták a felvonulások útvonalát. A városok mellett a falvakat is ünnepségek megtartására kötelezték, neves szobrászok, iparművészek, plakátkészítők, grafikusok dolgoztak megfeszített tempóban, az ünnepségek összköltségére a tanácskormány nem sajnálta a pénzt, négymillió koronát irányzott elő. Akkoriban egy pincér átlagkeresete 1300 korona körüli összeg volt, egy vöröskatonáé 450 korona.

Előre kijelölték, közzétették és népszerűsítették az ünnepi menetrendet, a felvonulások útvonalait, a tervezett rendezvényeket. Az ellenforradalmi eszmék által leginkább „veszélyeztetett” közalkalmazotti rétegek egyszeri pénzjutalmat kaptak, de például az alkoholtilalmat erre a napra sem oldották fel – a magyarországi alkoholtilalom történelmünk érdekes, de kevéssé közismert epizódjáról itt írtunk részletesen.

Az addigi legnagyobb szabású rendezvény

Az ünnepségsorozat kellékei és eszközei pontosan tükrözték a diktatúra szimbolikus térfoglalási törekvéseit, ami – központi helyzetéből adódóan – a fővárosban volt a leglátványosabb. A várost vörös zászlók és drapériák lepték el, főleg az olyan ikonikus helyszínek birtokbavételére törekedtek, mint a Hősök tere, a Kossuth tér, a Gellért-hegy, a Lánchíd környéke, a Nyugati tér (akkori Berlin tér) és hosszan sorolhatnánk.

A propaganda aligha túlzott azzal, hogy Budapest tetőtől talpig vörösbe öltözött.

A „régi rendszert” szimbolizáló szobrokat, emlékműveket új emelvények mögé rejtették, vagy egyszerűen csak letakarták, a fontosabb középületeket vörösbe burkolták. A munkásmozgalom jelentős alakjainak hatalmas gipszszobrai, a munkás és paraszt allegorikus ábrázolásai, avantgárd alkotások lepték el a köztereket – ez utóbbi számított ugyanis a Tanácsköztársaság Művészeti Direktóriuma számára a leginkább preferált, haladó irányzatnak. A legjelentősebb átalakítást a Hősök terén végezték, de a korabeli fotókat elnézve tényleg az egész város radikálisan megváltozott.

Korábban soha, egyetlen „egynapos” rendezvény sem alakította át ennyire mélyen az utcaképet, és nem szervezett meg ekkora tömeget

– jegyzi meg a történész.

Fortepan / Marics Zoltán A Millenniumi emlékmű fölé épített 1919. május 1-jei díszlet a későbbi Hősök terén

A mozgósítás is kiválóan sikerült, Budapest utcáin több százezer – a kortárs sajtó beszámolói szerint akár fél-egymillió – ember vonult az előre kijelölt útvonalakon. Mondhatni katonás rendben, szakszervezetek, szakmák szerint külön jelképekkel, zászlókkal, a proletárhatalmat éltető táblákkal, és persze minden elképzelhető helyen vörös színekkel. A közlekedést 8 órától felfüggesztették, a boltokat 10-től bezárták, a nép szórakoztatásáról lépten-nyomon cigánybandák, proletárzenekarok, dalárdák gondoskodtak.

Egész nap rengeteg program várta a résztvevőket, gyerekektől az idősekig minden korosztályt. A nagyobb városok vezetése is igyekezett kitenni magáért, míg a távolabbi, kisebb lélekszámú települések felé haladva az ünnep egyre veszített politikai tartalmából, és vált inkább a búcsúkra emlékeztető virslievő dínomdánommá, zsákban futással és önfeledt viccelődéssel járó könnyed szórakozássá.

Pedig az idő legkevésbé sem a vigasságnak kedvezett, ezért is volt fontos a proletárdiktatúrának, hogy erőt és stabilitást sugározzon.

A szakadék szélén táncoltak

A magyarországi tanácskormány 1919. március 21-én vette át a hatalmat, és már április végén jól látszott, hogy társadalmi elfogadottsága és támogatottsága egészen minimális: egyedül a világmegváltó álmokat kergető fiatal értelmiség egy szűk részére és a városi gyári munkásságra számíthatott. A magántulajdon eltörlése, a jogfosztás, a vörösterror és az egyházellenes akciók nemcsak a korábbi hatalmi elitet, de a birtokosokat, a polgárságot, a klérust is gyakorlatilag illegalitásba kényszerítette.

Mindez persze még nem okozott volna fejfájást, de a gyakorlat kiábrándítóan hatott a parasztságra is: a rekvirálások, a beígért földosztás elmaradása és az egyház üldözése, ellehetetlenítése hamar a rendszer ellen fordították e legnagyobb létszámú társadalmi réteget.

Ami a külpolitikát illeti, a rendszerre leselkedő veszély már rég belföldön tartózkodott cseh, román és szerb megszálló katonaság képében. Az antant egyre sürgetőbben lépett fel, Károlyiék lemondásának hátterében is részben az állt, hogy nem voltak hajlandók elfogadni az újabb, még szigorúbb demarkációs vonalat kijelölő, úgynevezett Vix-jegyzéket.

A tanácshatalom megpróbált taktikázni, húzni az időt, de az antant diplomatája erre nem volt vevő, és április közepén pár napig úgy tűnt, a szerb, román és cseh erők egyszerre fognak koncentrált támadást indítani a proletárdiktatúra ellen

– mondja Bödők Gergely.

Galéria
Fortepan / Schoch Frigyes
Ferenciek tere (Kígyó tér) a Kossuth Lajos utca felől nézve. Balra május 1-i dekoráció Lenin és Karl Liebknecht szobrával

Vörös rongy lett a zászlóból

Végül „csak” a románok léptek, a front teljes szélességében április 16-án indított általános támadásuk május elején állt meg a Tiszánál – ebben a cikkben írtunk a „román–magyar” háborúról. Ezen események tükrében rendkívül élesen látszik, mennyire fontos volt a tanácskormánynak ez a bizonyos május elsejei felhajtás.

Bőhm Vilmos hadügyi államtitkár április 30-án még úgy nyilatkozott, hogy a honvédelem területén nincs semmi komoly, 5–10 falu elvesztése igazán semmiség a világforradalom szempontjából. Május 2-án viszont – ekkorra már a román sikereken felbuzdult csehek is átlépték az Ipolyt és Miskolcot is elfoglalták – Kun Béla a magyar haderőre utalva már azt mondta: „a csapatok harci értéke nulla”. A csehek elleni harcról, a felvidéki hadjárat átmeneti sikeréről itt olvashat bővebben.

A magyar tanácskormány végül augusztus elsején mondott le, a következő napon román katonaság szállta meg Budapestet, november 16-án pedig, Gellért téri híres beszédében Horthy Miklós hívta tetemre a „vörös rongyokba öltözött” magyar fővárost.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik