Lehet, hogy csakugyan medvét láttak nemrég a Normafánál?
Nagyon kicsi rá az esély.
Jól rejtőzködik, tud úszni, naponta ötven–hatvan kilométert megtesz…
De autópályákon, autóutakon azért nehezen vergődne át. Ha a Börzsönyben észlelik, arra még azt mondom, lehetséges. 1983-ban még lőttek is ott egyet, amikor a faj még nem volt védett. Budapestre csak a Pilis felől érkezhetett volna, a Bakonyban, a Balaton-felvidéken, illetve Nyugat-Magyarországon jelenlegi tudásunk szerint nincs medve, onnan nem jöhetett. Az, hogy ellátogat a Normafára, vagyis átússza a Dunát, a Pilisben nem veszi észre senki, és feltűnik nagyjából a város szívében, nagyon valószínűtlen.
Volt néhányszor medvepánik korábban, például pár éve Északkelet-Magyarországon. Akkor a falvakban felhívták a lakosság, főleg a kirándulók és az állattartók figyelmét a veszélyre.
Ahol felbukkan a medve, ott bizonyos óvintézkedések indokoltak, de azért az elszórt észlelések ellenére se gondolja senki, hogy valamiféle medveinvázió várható. A medve közép- és magashegységekben előforduló faj, a sűrű, háborítatlan erdőket kedveli. A legközelebbi magpopulációk a Kárpátokhoz kötődnek, aminek nálunk kicsi a részaránya, és az is sűrűn lakott – az Északi-középhegységről beszélek –, tehát kevés a medve számára igazán megfelelő élőhely.
Itt jellemzően kóbor példányok bukkannak fel, hogy felfedezőutakat tegyenek, ideig-óráig maradnak, aztán visszatérnek a Felvidékre. Az ilyen átkóborlások és huzamosabb maradások valószínűleg gyakoribbak lesznek a jövőben.
A háborítatlanság viszont nem mindig adott. Ahol összeér az ember élőhelye a nagyragadozókéval, ott eléggé háborgatják is egymást.
A mondás azt tartja, hogyha a medve elkéri a szendvicsedet, illik odaadni neki. Különben elveszi. Ezt itthon el kell kerülni, nincs szükség „kunyeráló” medvékre.
Maci Laci, aki lenyúlja a kirándulók ennivalóját, nyilván idealizált, vicces figura. De az nem annyira vicces, ha az ember vagyona vagy a testi épsége van állandó veszélyben, mint Erdélyben sok helyütt.
A medvének a mellett, hogy elsősorban a háborítatlan és sűrű erdőket szereti, van még pár érdekes tulajdonsága: nagyon alkalmazkodó, opportunista állat, magyarul, amit könnyen elér, azt megeszi. Jártam többször a Szent Anna-tó környékén Erdélyben, ahol viszonylag sok volt a problémás medve. Minket is meglepett egy a hátunk mögül, remegett a térdem utána rendesen. De mikor felszámolták a kukákat, megtiltották a grillezést, összeszedték a szemetet, és medvebiztos hulladéktárolókat helyeztek ki, egy év alatt eltűntek a medvék a környékre látogató turisták közvetlen környezetéből. A problémás egyedeket elszállították, ami persze megkérdőjelezhető gyakorlat, de legalább nem háborgatják a helyieket és a látogatókat.
És most nincsenek medvék a Szent Anna-tónál?
Ugyanis megtanulták, hogy nem remélhetnek kaját az embertől, tehát nem strapálják magukat azzal, hogy megközelítsék a turistákat. Este pedig, amikor az emberek elhagyják a tó környékét, a medvék lejönnek inni és fürdőzni.
Mióta zöld nyomásra a román kormány betiltotta a gyérítési célzatú vadászatot, már nemcsak a felelőtlen turisták kerülnek bajba, akik etetik a medvét vagy szelfiznek vele, hanem a falusi gazdák, pásztorok, sőt a városlakók is. Tavalyelőtt a román környezetvédelmi minisztériumot megkérdeztem erről, lényegében azt felelték, hogy az ember szaporodott túl, nem a medve.
Kétlem, hogy szabad lenne ennyire leegyszerűsíteni a dolgot. Először is rögzítsük: a medve nem tekint minket zsákmánynak. „Vegetáriánus” ragadozó, a tápláléka negyven–hatvan százaléka növényi eredetű. Azok az egyedek, amelyek problémásak, épp az olyan emberi tevékenységek miatt okoznak gondot, mint a direkt etetés, szoktatás. De az erdélyi medvehelyzettel kapcsolatban bizonytalanok az adatok, nincs jó monitoring rendszer, főleg anekdotákon alapuló vélemények keringenek.
Hargita és Maros megyéből konkrét adatok vannak, hogy hány gazdát ért kár, és hányan sérültek, akár haltak meg medvetámadás miatt. Egybehangzó vélemény, hogy ez a vadászati tilalom miatt van, és az adatok is összefüggést mutatnak.
E tekintetben megbízható tudományos összehasonlítást még nem láttam, pedig kerestem. Túlegyszerűsítés, hogy a vadászat majd megoldja a problémát. A vadászattal sem volt minden rendben, gondolok például a trófeavadászatra.
Eredetileg a problémás egyedek kiemelése volt a cél, csakhogy semelyik külföldi vendégvadász nem szerette volna, hogy egy közepes testű fiatal medvét kelljen kilőnie a kuka mellől, mert az nem vadászélmény. Tehát inkább a nagyobb példányokat ejtették el, mélyen bent az erdőben.
A medvének van egy olyan tulajdonsága, hogy pont a nagy méretű hímek tudják szabályozni a saját állományukat, mégpedig úgy, hogy a fiatal állatokat elpusztítják. Ugyanis amíg bocsokat nevel, a nőstény nem érlel petesejtet és nem szaporodik. Ha a bocsokat elpusztítja a hím, az anya újra képes lesz fogamzani, és fogadja a hímet. Viszont, ha azokat pont nem lövik ki, akik bejárnak a faluba randalírozni, az erdő mélyén levő nagy hímeket pedig igen, akkor a populáción belül az emberhez alkalmazkodott egyedek aránya megnő. Hozzáteszem: amit itt most felvázoltam, egy nagyon logikus elmélet, amely tapasztalatilag valamelyest igazolható, de tudományosan még nem nyert bizonyosságot.
De ha bizonyítást nyer, akkor sem tűnik logikus lépésnek a vadászat betiltása, mondjuk a szabályozása helyett.
Nincs direktben betiltva, csak nincs olyan szabad vadászidény, mint mondjuk nálunk a gímszarvasra vagy a vaddisznóra, ami ráadásul egész évben vadászható. Engedélyt kell kérni a hatóságtól, és amennyire tudom, a protokollok nem működnek túl gördülékenyen, mert még a magyarországinál is bürokratikusabb a rendszer. Viszont helyi szakemberektől hallottam, hogy ez a probléma azért régen is megvolt. Csak most, hogy kinyílt a világ az internet segítségével, erről sokkal többen tudnak.
És ez baj?
Dehogyis. És elhiszem, hogy ez nem elég meggyőző védekezés.
De elmondok egy történetet: két évvel ezelőtt egy kétgyerekes apukát leütött a medve, a férfi meghalt. Megkérdeztem a helyiektől, mi történt, és azt mondták: két hétig járt vissza a férfi a bocsos anyamedvéhez bátorságpróbákra.
Szóval az ördög mindig a részletekben rejlik. Amikor farkasok vitték el a borjút tavaly Füzérnél, az úgy szerepelt a hírekben, hogy volt villanypásztor is, kutya is. Fogtam a fejem: hát azt papoljuk folyton, hogy ha ezek megvannak, akkor nem lesz gond! De aztán felhívtam a helyi szakembereket: volt egy kétsoros villanypásztor, ami megfogja a háziállatot, de a farkas simán átbújik alatta. A kutya pedig terelőkutya volt, nem pedig egy nagytestű őrkutya. Azért a farkassal szembeszállni minimum kuvaszra vagy komondorra van szükség. Az állattartási technológiaváltás persze nem mindig egyszerű vagy kivitelezhető ideális módon.
Rendben, akkor tehát kétsoros villanypásztorból négy-ötsorosat kell csinálni a gazdáknak. Meg a kerítést megerősíteni. Meg kutyát cserélni. De miből?
Van rá állami támogatás, nemzeti parkoktól igényelhető villanypásztor. És létezik a Kuvasz-őr elnevezésű program is, aminek keretében nagytestű őrkutyákat biztosítanak az állattartóknak. Fogunk rendezni egy konferenciát októberben – áprilisban lett volna, de közbeszólt a koronavírus –, ahol az állattartókkal átbeszéljük, milyen előnyei, hátrányai vannak a kármegelőzési eszközöknek, hogyan lehet felismerni, hogy éppen milyen ragadozó okozott kárt az állományban. A bükki, az aggteleki és a Duna-Ipoly nemzeti parkokban már léteznek komoly nagyragadozós tapasztalatok, amelyeket az állattartók a saját helyzetükre tudnak majd alkalmazni.
De talán érthető, ha a gazdák azt mondják: kellenek a francnak az ilyen tapasztalatok, volt elég bajuk nagyragadozók nélkül is. És nem értik, hogy az olyan szervezetek, mint a WWF, minek akarják az ő vidékükre betelepíteni például a farkasokat.
Ez, hogy a „WWF betelepíti a farkasokat”, teljes félreértés. Nem telepítette be őket senki, mindig itt voltak az északi területeken, és természetes úton szaporodnak ott, ahol megfelelő élőhelyet találnak. Amúgy ezek territoriális állatok, tehát egy idő után nem lesz elég elfoglalható élőhely a számukra. Egy farkasfalka territóriuma – a terület, amit kizárólagosan használnak, és más falkáktól megvédik – jellemzően 150–300 négyzetkilométer Európában. Tehát nem várható, hogy több ezer farkas fog élni Magyarországon. Nincs annyi hely.
Mennyi farkasunk van és mennyi lesz?
A Bükkben él talán két, a Zemplénben és az Aggteleki-karszt területén szintén két-három falka. Egy falka jellemzően négy–tíz egyedből áll. Kameracsapdás megfigyelések alapján úgy tippelhető, hogy húsz és hatvan között van a számuk összesen. Fontos hangsúlyozni, hogy ez egy tipp, mondjuk az enyém. Nincsen bejáratott, egységes, az Északi-középhegységre kiterjedő monitoring rendszer Magyarországon. Tavasszal születnek meg a kölykök, július–szeptember környékén már fiatal vadászként csatlakoznak a falkához, aztán egy-másfél év múlva leválhatnak a falkáról, és mennek saját területet keresni. Akár ezer kilométert is megtehetnek, míg megtalálják a területüket vagy párjukat, és új falkát alapítanak.
De most tényleg, mire jó nekünk, hogy vannak nagyragadozók a magyar erdőkben?
Amikor a kilencvenes évek elején visszatelepítették a farkasokat a Yellowstone Nemzeti Parkba, néhány évre rá kanyarulatosabbá váltak a folyók. Korábban ugyanis nem volt már csúcsragadozó, mert az ember hatékonyan eltávolította, e miatt a szarvasok lejártak a folyópartra inni és lerágni a növényeket. Kicsi, bonsai-szerű fák apró gyökérzete maradt csak, aminek csekély a talajmegtartó képessége. A folyók kimosták ezeket a szakaszokat és kiegyenesedtek, ettől gyorsult a folyásuk, mélyre bevágott a víz a patakmederbe, és lecsökkent az élőhelye egy csomó fajnak, ugyanis ezek a fajok kanyarulatos lassú folyókhoz és partjaik növényzetéhez alkalmazkodtak.
Tessék, kialakult egy új, természetes egyensúly.
Na igen, de ez biodiverzitásban, vagyis fajgazdagságban szegényebb lett, mint a korábbi állapot. Viszont amikor visszajöttek a farkasok, kialakult a szarvasokban egyfajta félelemérzet a folyóparton, amelyet a szakirodalom „landscape of fear”-nek nevezett el. A farkas szeretett ott lecsapni rájuk, hiszen a szarvasok a parton jól látszottak, kevesebb irányba tudtak menekülni, és a víz csobogása miatt nehezebben vették észre a ragadozó közeledését. A farkasok tehát egyszerűen megették a parton legelésző szarvasok egy részét, a többiek pedig visszahúzódtak a sűrűbe. Megújultak a növények, megerősödött a gyökérzetük.
És kevesebb lett a szarvas.
Így van, cserébe a folyóparti növényeken megint elkezdtek fészkelni a vándormadarak, felbukkant ismét a hód, ami kiterjesztette és tovább lassította a gátjaival a folyót, álsáskabéka, csörgőréce, pisztráng jelent meg újra. Ugyanezt a hatalmas természetvédelmi potenciált, ami a farkasban megvan, sikerült kimutatni a Zion Nemzeti Parkban a pumával. Nyilván ez az analógia nem alkalmazható egy az egyben mondjuk a Bükkre, csak azt akarom érzékeltetni, hogy a biológiai sokféleségnek és a növényzet megújulásának nagyon jót tesz a nagyragadozó jelenléte.
Még azt is megéri, hogy esetleg vége a biztonságos kirándulásoknak az erdőben?
Nem mondom, hogy nem okozhatnak bajt ezek az állatok, de azt igen, hogy egy egészséges emberi életbe a velük való együttélés kockázatai bele kell férjenek.
És merem állítani, hogy biztonságosan lehet sátrazni, kirándulni, akár gyerekekkel is a farkaslakta területeken.
Persze a kutyát csak pórázon szabad sétáltatni, és kisgyerekeket nem hagyunk egyedül az ilyen helyeken, de ezek amúgy is alapszabályok. A nagyragadozók kerülik az embert, és ez maradjon is így, tehát nem célszerű etetni őket, vagy széthagyni magunk körül az ételmaradékot.
Nem félünk a farkastól, tartja a mondás. Ami paradox módon pont azt jelzi, hogy félünk tőle. És azért ez a félelem is természetes, nem?
Persze, és nem is baj, ha a nagyragadozóktól tartunk egy kicsit. Gyorsabbak, ügyesebbek, erősebbek, mint mi. Ostoba dolog a medve társaságát keresni, hiszen ez könnyen konfliktushoz vezethet, és akkor vélhetően nem a medve húzza a rövidebbet. De van különbség a félelmetes és a veszélyes dolgok között. Egy 2019-ben megjelent kutatás alapján a barnamedve teljes elterjedési területén (Észak-Amerika, Európa és Ázsia) 15 év alatt összesen 664 támadás történt. Az autóvezetés veszélyes, a medve és a farkas pedig lehet félelmetes, de ha megtanuljuk az együttélést, nem igazán veszélyes. A természetjáró két-három baráttal kóboroljon, és beszélgessen; messziről meg fogják hallani a vadak, és kitérnek az útjából. Ha mégis meglát az állat, beszéljünk hozzá, emeljük fel a kezünket, hogy nagyobbnak tűnjünk és hátráljunk, de ne szaladjunk el a helyszínről; én így tettem, amikor medvével találkoztam, és bejött.
A zöldek – különös tekintettel a nagykörúti bringás ökológiai szakemberekre – gyakran mondják, hogy békén kell hagyni a természetet, hiszen a vadak voltak ott előbb. És hogy egyetlen állat kilövése is gyilkosság, tehát a vadászat ostoba vérengzés.
Nem szeretem az általánosításokat sem a „zöldek”, sem pedig a vadászok vonatkozásában. Először is, amikor „zöldekről” van szó úgy általában, keverednek a fogalmak. Főleg az állatvédelmet és a természetvédelmet szokás összetéveszteni.
Amikor a WWF a támogatóival beszélget, vagy egy-egy kitelepülésen részt vesz, az emberek nagy része azt hiszi, állatvédők vagyunk. Ez tévedés, nem állatvédelemmel foglalkozunk.
Az állatvédelem a klasszikus definíció szerint egy-egy állat boldogulásáért, egészségéért dolgozik, és ez amúgy szép dolog: ne tartsák a kutyát rövid láncon, ne okozzanak felesleges szenvedést még a húsállatoknak sem, ne üssék agyon a kóbor macskákat, hanem találjanak nekik gazdát, satöbbi.
Mondok egy másik zöld narratívát: az ember a legkártékonyabb faj; a természet csodálatosan szabályozná önmagát, tehát minden emberi beavatkozás csak bajt okoz.
A természetvédelem talán legjelentősebb mérföldkövét 1872-ben helyezték le, mikor a pragmatikus amerikaiak létrehozták a Yellowstone Nemzeti Parkot, és már akkor két irányzatot határoztak meg: a konzervációs (conservationist) volt az egyik, a prezervációs (preservationist) a másik. A prezervációs szemlélet ténylegesen „üvegbúra” alatt tartaná a természetet, vagyis kizárná az emberi beavatkozást. A konzervációs szemléletűek viszont azt mondták, lehet „használni” a természetet, de észszerűen és fenntarthatóan. Az egyik megalapozója a konzervációs gondolatnak egy erdész, Gifford Pinchot volt, aki azt mondta, hogy nemcsak vágni kell a fákat, hanem ültetni is. A másik pedig egy vadász, Aldo Leopold, aki rengeteget foglalkozott például a farkasok védelmével.
Amiket említett, egymással harcban álló nézetek a természetvédelmen belül?
Nem feltétlenül. A prezervációs és a konzervációs irányzatok egymás mellett is elműködnek. Hazánkban is előírja a törvény, hogy létezzenek területek, ahonnan kizárjuk az emberi tevékenységet; így megfigyelhetünk természeti folyamatokat anélkül, hogy egy fűrészt vagy puskát vinnénk magunkkal. Jellemzően ezeken a háborítatlan területeken is lehet túrázni, fotózni, de nem lehet például gombát vagy gyógynövényt gyűjteni. Európában a Białowieża Nemzeti Parkban három-négyszáz éve nem történt jelentős beavatkozás, Magyarországon a Csarna-völgyben negyven éve nincs fakitermelés. Nemrég kijelöltek egy ilyen háborítatlan területet a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság területén is.
És vannak néhány hektáros erdőrezervátumok, amik csak kutatói engedéllyel látogathatók. De azért tegyük hozzá, hogy a sűrűn lakott Európában ez már soha nem fog úgy működni, mint az észak-amerikai kontinensen, ahol kilencezer négyzetkilométer egy nemzeti park; összevetésül a Bükki Nemzeti Park négyszáz négyzetkilométer. Nem is célszerű amúgy teljesen magára hagyni nagyobb területeket, a nemzeti parkokban is van erdő- és vadgazdálkodás.
Hogyan lehet erdő- és vadgazdálkodni egy természetvédelmi területen?
Például az invazív, tehát betelepült, idegenhonos állat- és növényfajokat, amelyek az őshonos flórának vagy faunának kárt okoznának, bizony irtani kell. A kanadai aranyvessző vagy a szíriai selyemkóró – és ez tényleg csak két példa a sok közül – hatalmas területeket be tud borítani. Ha nem szeretnénk, hogy a mezőink vagy gyepeink eltűnjenek, és meg akarjuk őrizni ezeket a változatos élőhelyeket, akkor határozottan fel kell lépni az invazív fajok ellen. Különben elfoglalják azt a területet, ami korábban akár hatvanféle egyéb, őshonos növénynek adott otthont, azok pedig több százféle ízeltlábúnak és madárnak jelentettek táplálékot. És ugyanez igaz a csülkös vadfajokra is; ahol túlságosan elszaporodnak, ott jelentősen ronthatják az erdők természetes felújuló képességét, mert lerágják a fiatal hajtásokat, és ott bizony csökkenteni kell az állományukat, ezt írják elő a tájegységi vadgazdálkodási tervek is.
Mi a helyzet a dúvaddal?
Jobban szeretek – a szakkifejezést alkalmazva – szárnyas, illetve szőrmés ragadozókról beszélni. A dúvad, bár közkeletű kifejezés, elég pejoratív. Ezek nemcsak a vadgazdálkodásnak okozhatnak gondot, hanem a természetvédelemnek is meggyűlhet velük a baja. Mondjuk egy rákosi viperás vagy túzokos területen – és bármilyen földön fészkelő, védett madárról beszélhetnénk – nem igazán szerencsés, ha nagyon elszaporodik a borz vagy a róka.
És akkor jöjjön a simabőrű a villámló bottal? Ezt mondja a WWF-es?
Észszerűen, fenntarthatóan és a fenti esetben természetvédelmi céllal.
Ön is vadászik?
Igen, van engedélyem, de inkább fegyver nélkül szoktam kiülni a lesre. Nem magával a vadászattal van baj, az a kérdés, hogy ezeket a tevékenységeket kik és hogyan végzik. Sajnos, illegális elejtések történnek a nagyragadozókra is, sokan idényen kívül vadásznak, tiltott eszközöket használnak, sorolhatnám.
A vadász szeptembertől október végéig ejthet kifejlett, egészséges, úgynevezett érett szarvast, de ha ezt korábban teszi, az bűncselekmény. Akik Salgótarjánban medvét ejtettek 2014-ben, azok bizony vadászengedéllyel rendelkező vadászok voltak, és jó, hogy elítélte őket mind a bíróság, mind a vadásztársadalom.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület egyik projektje mérgezéses esetekkel foglalkozott, a kutyás egységek napi szinten találtak mérgezett védett állatokat. Négy ügyet sikerült elvinni a bíróságig, az elkövetők közül három vadász volt. 2013-ban és 2018-ban is voltak illegális farkaselejtések a Bükkben. Hatvanötezer vadász van Magyarországon, és ahogy korábban is mondtam, nagyon nem akarok általánosítani, de a vadászellenes előítéleteket az is táplálhatja, ha sokan nem tartják be a szabályokat. A korrekt vadgazdálkodás viszont ténylegesen segítheti az élővilággal történő együttélést.
Amikor bejönnek a belvárosba a vaddisznók, az normális és természetes része az együttélésnek?
Bizonyos értelemben igen, mert a vaddisznó is adaptív állat. Oda megy, ahol könnyen talál élelmet és búvóhelyet. Vannak elhagyott kertek Budapesten, ahová egy-egy konda beköltözik. Róka is lakik a városokban és egy csomó másik vadfaj. Van, aki ennek örül: az egyik professzorom mesélt egy néniről, aki kérdezte, hová lettek a vaddisznók, mert az egyik csúnyán köhögött, és ő adott neki gyógyszert.
De akinek széttúrja a gyepét a vaddisznó, vagy akit megtámad egy városi utcán, annak ez nem feltétlenül öröm.
Védeni kell a tulajdonunkat, ez is természetes. És ha azt akarjuk, hogy a vadfajok ne lakjanak szorosan velünk együtt, meg kell szüntetnünk a forrásaikat, mondjuk az ehető hulladékot, a búvóhelyeket, és akkor elköltöznek.
Sok időt tölt az anyatermészetben?
Sokkal kevesebbet, mint szeretnék. Nem azzal foglalkozom, hogy farkasürüléket gyűjtök, járom az erdőt, és rádiós nyakörvet teszek az állatokra, hanem azon dolgozom, hogy összebékítsem a különbözőképpen gondolkozó érdekcsoportokat, például az állattartással, természetvédelemmel és vadászattal foglalkozó szakembereket.
A legmélyebb konfliktusok ugyanis nem ember és vadvilág közt, hanem ember és ember közt vannak. E konfliktusok csökkentéséből fog hosszú távon profitálni a természet is.
Kicsit szívfájdalmam, hogy vadbiológusként sokkal többet kell emberekkel foglalkoznom, mint állatokkal, de hát ez van. Őket is kedvelem.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
