Tudomány

Őstörténeti csavar: egyszerre finnugorok és szkíták is a magyarok

A szkíták a mai Ukrajna területéről származó népességből alakulhattak ki, a Kr. e. I. évezredben a magyar ősét is tartalmazó nyelvet beszélhettek a Dunától a Volgáig – a kutatás 150 év „szkíta vagy finnugor” vitáinak vethet véget azzal a csavarral, hogy a szkíták is finnugorok.

A magyar őstörténet, népünk eredete a múlt homályába vész még úgy is, hogy egyébként immár több mint két évszázada születnek az ezt feszegető legkülönfélébb elméletek. Ha a földönkívüli származáshoz vagy a sumér rokonsághoz hasonló tudománytalan eszmefuttatásokat kizárjuk, még mindig marad jó pár a porondon, ám igazán komolyan csak két irányzatot vehetünk. Az egyik az uráli őshaza a főleg nyelvészeti bizonyítékokra építő finn-magyar rokonsággal, a másik a néphagyomány által is őrzött sztyeppei eredet szkíta, akár hun leszármazással.

A szép az egészben, hogy mindkét – látszólag egymást kizáró – állítást ugyanúgy meg lehet támogatni régészeti, antropológiai és újabban genetikai bizonyítékokkal.

Dr. Horváth Csaba Barnabás történész most arra vállalkozott, hogy a legújabb genetikai statisztikai adatoknak, a régészet és a történeti nyelvészet általánosan elismert eredményeivel való kombinálásával mindezt szintézisbe hozza. A nyáron megjelent tanulmányt itt olvashatja részleteiben, tudományos elemzése, értékelése pedig a történészszakma feladata lesz. Mi azért kerestük meg a kutatót, hogy közérthető módon ossza meg a 24.hu-val az elméletet, amely

150 év „szkíta vagy finnugor” vitáinak vethet véget azzal a csavarral, hogy a szkíták is finnugorok.

A görögöket sem Skandináviából akarják lehozni

Először is érdemes a fent említett három tudományterület (régészet, nyelvészet, genetika) témánk szempontjából fontos jellemzőit kiemelni, önmagukban is mást jelentenek a laikusnak, mást a részleteket ismerő tudósnak. A régészet talán a legegyértelműbb: tárgyi emlékek alapján etnikumra, nyelvre, identitásra ugyan nem következtethetünk, ám nyomon követhetjük általuk egyes közösségek, kultúrák vándorlását, felbukkanását vagy eltűnését egy-egy vidékről.

A finnugor nyelvészet már tartogat meglepetéseket, hiszen laikusként hajlamosak vagyunk homogén egységként kezelni a finnugor nyelvcsaládot, holott a legkevésbé sem az: többszörösen ágakra oszlik egészen addig, míg eljutunk a finnhez, a magyarhoz, a hantihoz és a többiekhez. A finnugorral azonos kategóriát jelentő indoeurópai nyelvcsalád is szláv, germán, újlatin nyelvekre bomlik, és halad tovább a ma létező nyelvekig.

Mindez pedig azt jelenti, hogy a finn és a magyar nyelv között olyan a különbség, mint mondjuk a spanyol és a lengyel között. Ez a tény ugyan nincs a köztudatban, de tudományos konszenzusnak tekinthető

– fogalmaz a 24.hu-nak a történész.

Mindez pedig témánk szempontjából azt jelenti, hogy az őstörténeti forgatókönyveknél a kutatónak kevésbé kell magát kényszerzubbonyban éreznie. Nem a finnből kell a magyart levezetni, mint ahogy az sem jut eszébe senkinek, hogy a görögök őshazáját a hasonlóan távoli fokon nyelvrokon népek lakta Skandináviában keresse.

A genetika rendkívül bonyolult, itt maradjunk annyiban, hogy az Y-kromoszóma DNS-mutációit tekinthetjük minden valaha élt férfi nyomkövetőjének, amely az egész emberiséget lefedő hatalmas családfát rajzol elénk. Tényleg nem érdemes belemenni a részletekbe, a lényeg, hogy a genetikai adatokból kiolvasható az egyes leszármazási ágak földrajzi elhelyezkedése, létrejöttének ideje, hol találhatók a globális családfán – így pedig már meg lehet rajzolni a vándorlási térképeket.

Finnugor szkíták

Azért volt szükség ezekre az „alapokra”, hogy a továbbiakban ne kelljen rájuk folyton visszautalni, és az események végre sodró lendületet vehessenek. Horváth Csaba vizsgálata a ma finnugor nyelvet beszélő emberek őseire ugyanis egy bronzkori, földművelő közösségben talált rá, amelynek legkorábbi nyomai Kr.e. IV. évezredtől azonosíthatóak Kelet-Európában, nagyjából a mai Ukrajna területén. Ha úgy tetszik, itt lehetett a „finnugor őshaza”.

A területről Kr. e. 3000 táján nagy volumenű népmozgás indult északi és keleti irányba. Előbbi legyezőszerűen elérte a Skandináv-félszigetet, a Jeges-tengert (megmaradt utódaik a mai finnek), utóbbi Kr. e. 2000 körül kelet felé tovább haladva a sztyeppén Mongólia nyugati részéig jutott, köztük kell keresnünk a magyarság magját. Fontos tény, hogy ez a vándorlás időben egybeesik az ugor és a finn-permi nyelvek elválásával a finnugor nyelvcsaládon belül. Horváth Csaba úgy véli:

A kelet-európai népesség keleti leágazásából, a továbbra is a finnugorok ugor ágának nyelveit beszélő, sztyeppére kitelepült népcsoportból nőtt ki a szkíta kultúra.

A szkíták Kr. e. 1000-ig a mai Kazahsztán teljes területét elfoglalták, majd nyugat felé figyelhető meg egy kirajzás: Kr. e. 650 táján visszatértek a sztyeppe európai területeire, 500–400 között részlegesen megtelepedtek a Kárpát-medencében is. A mainstream történelemírás iráni nyelvűnek tartja őket, de a történész szerint ez inkább berögződés, mint tény – tanulmányában részletesen kitér erre is.

Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Magyar ősök a Volgától a Dunáig

Mi most maradjunk Kelet-Európa füves síkságain és a Kr. e. első évezredben: ez az az időszak, amikor nyelvészeti bizonyítékok alapján az ugor nyelvcsoport is szétvált a magyarra, illetve a ma már csak a hantik és manysik által beszélt obi-ugorra. Mit jelent mindez?

Azt, hogy az első évezredben, a hun hódítás megindulásáig, az europid nagyrasszba tartozó szkíta népesség uralta a Dunától a Volgáig húzódó sztyeppét. Nyelvük, nyelveik az elmélet szerint az ugor nyelvek magyar típusú ágába tartoztak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szkíták magyarul beszéltek, hanem egy olyan típusú nyelvet, amelyből a magyar is elnyerte mai formáját.

Úgy tűnik, hogy a hun, majd az utánuk következő féltucatnyi hódítás hullámaival kisebb-nagyobb szkíta elemek is beszivárogtak a Kárpát-medencébe, mígnem a „nagy bevonulás”, azaz a 896-ra datált honfoglalással megszületett a Magyar Nagyfejedelemség. Horváth Csaba Barnabás úgy véli, a kisebb rokon csoportok összeolvadásából itt és ekkor alakult ki a magyar nép és a mai magyar nyelv még a korai Árpádok alatt.

Beolvadtak a hunok is

Persze jó kérdés, hogyan maradt meg a nyelv a hun, majd török ajkú etnikumok tengerében? Röviden úgy, hogy nem volt tenger. Az europid kinézetű, szkíta-magyar köznépre rátelepedő mongoloid vonásokkal rendelkező hun és török elit kisebbségben volt, a területet hosszú ideig kétnyelvűség jellemezte.

Számos történelmi példát látunk arra, hogy az ilyen helyzet – évszázadok kellenek hozzá, de – két irányba dőlhet el. A Balkán mai délszláv területein a romanizált lakosságra „ült rá” egy kis létszámú szláv elit, majd idővel nyelve és kultúrája is egyeduralkodóvá vált. Angliában viszont épp ellenkezőleg történt az 1066-os normann hódítást követően: kétszáz évig élt egymás mellett az angol és a francia szó, majd az őslakos többség nyelvileg is beolvasztotta a hódítókat.

Esetünkben is ez utóbbi történhetett, a szkíta tömeg magába olvasztotta a hun, török eredetű hódítók vékony elitjét. Tőlünk keletre viszont a balkáni példa lett valósággá, ami talán annak is köszönhető, hogy az ideig-óráig fennálló sztyeppei birodalmak hatása egyre csökkent a központi területektől távolodva.

Röviden, és az újságcikk adta lehetőségek okán igencsak leegyszerűsítve ennyi a történet. Laikusként azt mondhatjuk, mindenképp örömteli, hogy őstörténetünk kutatása ma már a tudományágak összekapcsolásával igyekszik új eredményeket elérni, és nem áll be az évszázados lövészárkokba. Ítéletet, ahogy már írtuk, a történészszakma mond majd, bármilyen vita, észrevétel csakis előre vihet.

Kiemelt kép: A honfoglaló vezérek a Vereckei-hágónál. (A Feszty-körkép részlete). Forrás: Wikipedia

Ajánlott videó

Olvasói sztorik