Tudomány bbc history

Atombalesetek: az elhallgatott katasztrófák

Korábban a témában:

Mi a hazugságok ára? – így hangzik az HBO tavasszal bemutatott, Csernobil című, páratlan sikert aratott sorozatának első mondata. A katasztrófa kivizsgálásával megbízott, majd a hatások mérséklésében és a helyreállításban kulcsszerepet játszó Valerij Legaszov szájába adott kérdésre a sorozat egyértelmű választ ad: halottak, tönkretett életek, környezeti katasztrófa, az államhatalomban megrendült bizalom, szinte felmérhetetlen anyagi kár.

Tény, hogy az erőműben 1986. április 26-án bekövetkezett baleset alapvetően a reaktor szakértők által feltárt, de az atomerőmű személyzete elől is eltitkolt konstrukciós hibájára vezethető vissza, ahogy a még nagyobb katasztrófa elhárítását is nehezítette, hogy minden szinten igyekeztek letagadni a helyzet súlyosságát. És akkor még nem beszéltünk a mentésben résztvevők, a lakosság, illetve az egész világ elől elhallgatott tényekről, a szisztematikus félretájékoztatásról.

Halottak mindenhol

Nem tudjuk és pontosan soha nem is fog kiderülni, hányan haltak meg a csernobili baleset következtében, azt pedig végképp nehéz megítélni, azonnali cselekvéssel és a veszélyekre való őszinte figyelmeztetéssel közülük hányan élhettek volna tovább. Biztosan sokan.

Adja magát a kényelmes következtetés, hogy a saját polgárait elnyomó, félretájékoztató, hazugságokra és félelemre épülő szovjet rezsim természetéből adódott mindaz, ami történt. Ez kétségtelenül igaz, ám a nukleáris technológia esetében a hazugságok, elhallgatások, a hozzá nem értés és a felelőtlenség egyáltalán nem csak a szocialista rendszer sajátossága, és ha kicsit beleássuk magunkat a történetébe,

a világ minden táján halottakba, tönkretett életekbe, súlyosan szennyezett környezetre, illetve elhallgatott, csillagászati költségekbe botlunk.

Így volt ez már a nukleáris fegyverek első tesztjei, majd az egyre újabb, hatékonyabb és rettenetesebb változataik kifejlesztéséért folytatott versenyfutás idején is. 1963-ig, az első részleges atomcsendegyezmény megkötéséig világszerte összesen több mint 500 atom- és hidrogénbombát robbantottak fel a légkörben, ezek együttesen 29 ezer hirosimai bombával egyenértékű pusztító energiát szabadítottak fel, és közben nagyjából 600 csernobili balesetnek megfelelő sugárzó anyagot szórtak szét a Föld felszínén.

A balesetek kódolva voltak a rendszerben

De az atomenergia civil felhasználása mégiscsak más dolog, gondolhatnánk. A helyzet az, hogy a katonaitól teljesen független, tisztán polgári célú nukleáris ipar nem igazán létezik, ez ugyanis gyakorlatilag a leágazása a nukleáris fegyverek gyártásának. Ezekhez ugyanis dúsított urán, de még inkább plutónium szükséges, márpedig ilyet kizárólag atomreaktorokban lehet előállítani nagy mennyiségben.

Az első reaktorok célja nem is volt más, mint a bombák hasadóanyagának előállítása, az eközben termelődő hő csupán megoldandó problémát jelentett a tervezőknek. Később jött az ötlet, hogy ezt akár fel is lehetne használni áramtermelésre. Az első „civil” erőművek tehát a hadiipari létesítmények terveinek átdolgozásával jöttek létre, és minden biztonsági fejlesztés és átalakítás ellenére máig is őrzik ezt az örökséget. A két felhasználási terület ma sem válik el egymástól teljesen, gondoljunk csak az iráni atomprogram körüli, az utóbbi hónapokban (újra) igencsak kiéleződött feszültségekre.

Az atomreaktorok tehát mindig is nemzetbiztonsági kérdésnek számítottak, működésüket ezért majdnem olyan szigorúan fedte el a titoktartás és az elhallgatás köde, mint a nukleáris fegyverek gyártását. És mivel az elsők a háború, majd a hidegháború versenyében születtek, nem sok idő és nem elég figyelem jutott a biztonsági kérdésekre, a bennük folyó munka pedig mindig erőltetett ütemben zajlott, következésképpen a balesetek bele voltak kódolva a rendszerbe. Ennek szemléltetésére elég csak az 1957. szeptember eleje és október eleje közötti egyetlen hónap történéseit felidéznünk.

Tragédia a kígyóveremben

A második világháború végét követő versenyfutásban a nagyhatalmaknak hirtelen hatalmas mennyiségű plutóniumra lett szükségük. Ez a természetben gyakorlatilag nem előforduló, felhasználható mennyiségben csak mesterséges úton keletkező elem a dúsított uránnal működő reaktorok elhasznált fűtőelemeiből a reprocesszálásnak nevezett, rendkívül sok kémiailag szennyező és radioaktív hulladékot generáló folyamat keretében vonható ki.

Az Egyesült Államokban a Washington állambeli Hanford telepen épültek meg a Manhattan-terv keretében az első, erre alkalmas reaktorok és más berendezések. Itt ugyan nem történt komolyabb, a külvilágba kiszabaduló szennyezést okozó baleset (vagy máig sem tudunk róla), azonban a plutóniumot nukleáris fegyverekké alakító, a Colorado államban fekvő Denver nagyvárosa mellett felhúzott, 1953-től működő Rocky Flats telep már nem volt ennyire szerencsés.

Az üzem barátságosan csak „kígyóverem” néven emlegetett B-771-es épületében a veszélyekről keveset tudó munkások védőkesztyűkben benyúlva dolgoztak a radioaktivitása mellett öngyulladásra is hajlamos plutóniummal. A tárolókat időnként őrizetlenül hagyták, a túlmelegedést jelző riasztást pedig kikapcsolták, mivel annyiszor szólalt meg, hogy lehetetlenné tette a munkát.

Nem szóltak senkinek

1957. szeptember 11-én este aztán bekövetkezett a baj: kigyulladt az egyik tároló, a tűz pedig gyorsan terjedt. Az automata szellőzőberendezés működésbe lépett, ám a szennyező anyagok benntartására hivatott szűrő hamar feladta a küzdelmet, így egy ideig minden akadály nélkül ömlött a radioaktív füst a kinti levegőbe. A tűzoltók minden előírás ellenére vízzel próbálták oltani a tüzet, ezzel az a veszély is fennállt, hogy beindul a láncreakció, esetleg az egész épület felrobban.

Végül aztán sikerült megfékezni a tüzet, de ismeretlen – a becslések szerint nagyjából fél kilogrammnyi, de csak a szerencsén múlt, hogy nem ennek a sokszorosa – mennyiségű plutónium és rengeteg más radioaktív anyag került ki az épületből, a szennyezést persze szétterítette és a közeli Denverig is elvitte a szél. Erről az üzem vezetői, illetve az őket felügyelő hatóságok nem látták fontosnak értesíteni sem a környéken lakókat, sem a közvéleményt.

Cserébe viszont semmilyen változtatást nem eszközöltek, a takarítás után, néhány hónappal később a B-771-es épületben ugyanúgy folyt tovább a munka – a bombákhoz plutónium kellett, ez élvezett elsőbbséget.

Nem is tanultak belőle

A történtekből olyannyira nem vonták le a tanulságokat, hogy 1969-ben pontosan ugyanígy gyulladt ki egy tartály, a tűzoltók ugyanúgy vízzel próbáltak oltani, a szűrők viszont ezúttal kitartottak. Mégis ennek a balesetnek a nyomán neszelte meg a közvélemény, hogy valami gond van a teleppel, az ekkor már jóval éberebb civil aktivisták és környezetvédők észrevették a kiszabaduló kisebb mennyiségű szennyezést, a kitörő botrány során pedig előkerültek a korábbi, sokkal súlyosabb baleset elsüllyesztett iratai is.

Az 1969-es tűz nyoma. Forrás: Wikipedia

Az üzem ennek ellenére 1992-ig működött, és bár nagyobb gond már nem akadt, a területen felgyűlt szennyező anyagokat hosszú évek munkájával sikerült csak úgy-ahogy eltakarítani, a most természetvédelmi területként működő egykori zárt övezetben még ma is a normális háttérsugárzás többszörösét lehet mérni.

Majak: már üzemszerű működése is maga volt a katasztrófa

Az 1957-es amerikai baleset azonban a nyomába sem érhet persze annak, ami bő két héttel később, az Urál lábainál fekvő Majakban történt. A Cseljabinszk–40, illetve Ozjorszk néven is emlegetett központ (a sokféle elnevezés nem véletlen, a szovjetek ezzel is igyekeztek összezavarni az esetleges kíváncsiskodókat) 1948-ban kezdett működni, a cél a semmiből iszonyatos sebességgel létrehozni kívánt szovjet atombombához szükséges plutónium előállítása volt.

A helyzet annyival volt rosszabb az amerikainál, hogy a szovjetek főként a Manhattan-tervbe beépült ügynökük, Klaus Fuchs érthetően hiányos adataiból, vázlatos tervrajzaiból kiindulva építették fel a komplexumot, olyan mellékes szempontok figyelembe vételére pedig, mint a környezet vagy az itt dolgozók védelme, sem idejük, sem energiájuk, sem megfelelő szaktudásuk nem volt.

A majaki központ üzemszerű működése önmagában is már természeti és emberi katasztrófaként értékelhető csak A dolog ott kezdődött, hogy az elkészült reaktorokat a Kiziltas-tó vizével hűtötték, a szennyezett vizet pedig visszavezették a tóba. Kezdetben minden kezelés nélkül, szintén a folyóban végezte minden, a reprocesszálás és egyéb folyamatok során keletkezett radioaktív hulladék is.

Erősebb szennyezés, mint Csernobilban

A radioaktivitás hosszú éveken át mérgezte a Tyecsa, majd a sorban következő nagyobb folyók, végezetül az Ob partjainál élőket, nagyjából 120 ezer embert. Az üzem dolgozói érdemi védőfelszerelés nélkül dolgoztak, a becslések szerint az évek során legalább négyszáz munkás kapott olyan sugárterhelést, amely meghaladta a legsúlyosabb amerikai balesetben érintettek dózisát is.

De ez még csak a kezdet volt. 1957. szeptember 29-én ugyanis egy folyékony radioaktív hulladékot tároló tartály a hűtővizet keringető szivattyú meghibásodása miatt felrobbant.

Az iszonyatos méretű radioaktív felhőt a szél nagyjából 350 kilométer távolságra, főként – a szerencsére ritkábban lakott – északkeleti irányba vitte, és körülbelül 200 ezer négyzetkilométeren terítette szét. A kutatók szerint ez, a nukleáris incidensek skáláján a legmagasabb, hetes fokozatot kapó csernobili és fukusimai balesetek után utólag csak hatosra értékelt katasztrófa nagyobb területet érintett, mint a csernobili, és a kikerült radioaktív anyagok mennyisége is meghaladta az akkorit.

Teljes titkolózás

Ha arra vagyunk kíváncsiak, mi történt volna, ha Csernobil idején nem állnak a nyugati országok rendelkezésére érzékenyebb mérőeszközök, illetve a szovjet rendszer is még ereje teljében van, valószínűleg Majak a válasz. A hatóságok először a még szigorúbb hírzárlattal, majd az üzem helyreállításával foglalkoztak, a kitelepítések csak néhány nappal később kezdődtek meg, de ezek is csak a legsúlyosabban érintett vidékeken, természetesen az okok teljes elhallgatásával.

A szennyezés eltakarítására sorkatonákat és egy közeli büntetőtábor foglyait vezényelték ki, akik gyakorlatilag kézzel oldották meg a feladatot – nem tudjuk, a nagyjából 20 ezer majaki „likvidátor” közül hányan haltak bele az itt kapott dózisokba.

Ezzel még nem volt vége a nagyobb katasztrófák sorának, a Tyecsa után első számú hulladéklerakónak használt Karacsáj-tó ugyanis 1968-ban kiszáradt, és a szél a radioaktív port újabb 2700 négyzetkilométeren, 42 ezer ember lakhelyén terítette szét.

Ahogy ez a tény, maga az 1957-es baleset is hosszú éveken át teljesen titokban maradt a világ előtt, az első információmorzsát egy emigráló szovjet tudós 1976-os elszólása jelentette. Az ennek nyomán zajló kutatás sok mindent kiderített, ám számos részlet csak az 1990-es években derült ki, még több pedig még ma is zárolva van, vagy már megsemmisített akták vitték magukkal az örök feledésbe. A szovjet, illetve orosz állampolgárok is csak ekkor, a Szovjetunió összeomlása után hallhattak először hivatalosan a történtekről.

A hatóságok ennek ellenére különböző fedőtörténetekkel gyűjtöttek adatokat a környék lakóinak egészségi állapotáról, így ők az egészségkárosodás mellett tulajdonképpen egyfajta hosszú távú, a sugárzás hatásait vizsgáló emberkísérlet alanyai is voltak. Az így gyűjtött információk sokat segítettek a katasztrófák hatásainak utólagos felmérésében, noha a legnagyobb részükbe máig sem tekinthettek bele független szakértők. A telep egyébként ma is nukleáris, noha nem fegyvergyártó bázisként működik, 1998-ig például a paksi atomerőmű elhasznált fűtőelemeit is itt dolgozták fel, majd süllyesztették maradványaikat tárolókba. A központ, illetve a környéke ma is zárt, részben súlyosan szennyezett terület.

Angliában is megtörtént a baj

Néhány nappal később a Nagy-Britannia keleti partjainál 1947-ben felépített Windscale telepen veszélyes, de már rutinszerűen végrehajtott műveletet végeztek. Ez a létesítmény Hanford és Majak brit megfelelője volt, a cél itt is a nukleáris fegyverprogramhoz használandó plutónium előállítása volt. Miután az amerikaiak a háború végén üres kézzel küldték haza a Manhattan-tervben szerepet játszó brit tudósokat (sőt abszurd módon arra is felszólították őket, hogy felejtsenek el mindent, amit láttak és hallottak), a nagyhatalmi státuszát féltő állam erőltetett menetbe kezdett, hogy felzárkózzon az Egyesült Államok mögé.

A hazatérő kutatók emlékei, illetve a briteknek is szivárogtató Fuchs információi alapján itt is a biztonságot háttérbe helyezve, kicsit próba, szerencse alapon épültek meg a reaktorok, illetve a kiszolgáló berendezések. Egy jó ideig mégis sikerült nagyobb baj nélkül üzemeltetni a létesítményt, illetve elvégezni az időnként szükséges, kockázatosnak számító karbantartást.

A fűtőanyagok körülvevő grafitburokban egy idő után ugyanis a magyar fizikusról Wigner energiának elnevezett energia halmozódott fel, ezt a berendezés kontrollált felmelegítésével tudták szabadon engedni. 1957. október 7-én azonban balul sikerült egy ilyen felmelegítés, a fűtőanyagot tároló kazetta megrepedt, a folyamat pedig kezdett elszabadulni.

Minimum Csernobil lehetett volna

Október 10-én már tűz égett a reaktorban, a hűtésre szolgáló ventilátorok pedig csak oxigénnel táplálták a lángokat. 10-11 tonnányi urán égett, a reaktor hűtőtornyából radioaktív füst ömlött. De a baj még nagyobb lehetett volna, ugyanis más megoldás híján az oltást végül vízzel kellett elvégezniük – ez elég kétesélyes folyamat volt, hiszen könnyen hatalmas robbanást okozhatott volna, ám a munkát irányító mérnököknek végül szerencséjük volt.

Egy minimum a csernobilihoz mérhető katasztrófa helyett „csak” egy leolvadt reaktormagot kellett biztonságosan eltemetni.

A Harold Macmillan vezette kormányzat a pánikot elkerülendő, illetve attól tartva, hogy a baleset miatt megrendülhet a brit atomprogramba vetett bizalom, nem rendelt el kiürítést, a kikerült radioaktív szennyezés mértékét minimálisra kozmetikáztatta a jelentésekben, amelyek egyértelműen az üzem dolgozóit és nem a konstrukció hibáit tették felelőssé az esetért. Elhallgatták például azt a tényt is, hogy a termelés fokozásának érdekében felülről rendelték el a rutinszerű felmelegítések közötti időtartam megduplázását, ami elsődleges kiváltója lehetett a balesethez vezető eseménysorozatnak.

A később azért innen-onnan kikerült és begyűjtött adatok szerint legalább 32 haláleset köthető a windscale-i tűzhöz, a ma már Seascale néven működő létesítmény közelében pedig egyes rákfajták előfordulása 14-szerese az országos átlagnak.

Cikkünk szerzője Litván Dániel történész, a BBC History Magazin munkatársa. A fegyverkísérletek a polgári lakosságra és a környezetre gyakorolt – nagyrészt eltitkolt hatásairól részletesebben a cikk eredeti, a BBC History 2019. augusztusi számában megjelent változatában olvashat.

Kiemelt kép: ANN RONAN PICTURE LIBRARY / PHOTO12 / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.