A vietnámi háború, az amerikaiak kivonulásának és politikai vereségének okai között a világpolitikai helyzet, a hátország forrongása vagy a stratégiai kérdések mellett kisebb jelentőségűnek tűnhet az amerikai csapatok morálja. Pedig ez is komoly befolyással volt a dolgok végkimenetelére.
Ellentétek
A Vietnámban bevetett amerikai katonák túlnyomó többsége sorozás útján került egy idegen kontinensen vívott, egyre kegyetlenebb, egyre homályosabb célokért folyó háborúba egy kitartó, kemény, saját földjét idegen megszállók ellen védő (vagy legalábbis ebben megingathatatlanul hívő) ellenséggel szemben. A dolgokon csak rontottak a napvilágra kerülő véres és kegyetlen incidensek, amelyek hatására az amerikai közvélemény jelentős része – különösen a katonákkal egykorúak többsége – nyíltan szembefordult a háború ügyével, a katonákat pedig legjobb esetben is bűnrészesnek tartotta az értelmetlen vérontásban.
Az ilyen esetekben kiosztott szigorú büntetések persze csak tovább növelték az ellentéteket a tisztek és altisztek, illetve a közkatonák között, amelyeket mélyített az is, hogy az előbbieket féléves, míg az utóbbiakat egyéves „turnusokban” küldték a frontra, így nem kovácsolódhattak igazi egységgé az alakulatok és vezetőik.
Kábítószerek és fegyelmezés
Komoly gondot jelentett a kábítószerek használata is. Például egy 1971-es jelentés szerint a szolgálatot teljesítő katonák 51 százaléka fogyasztott marihuánát, egyharmaduk pszichedelikus szereket, és több mint negyedük „kemény” drogokat, például kokaint vagy heroint – és ebben nincsenek benne azok a mindenféle erős serkentő-, vagy éppen nyugtatószerek, amelyeket maga a hadsereg osztott ki hihetetlen mennyiségben az állománynak.
Míg a tiszteknek volt lehetőségük a közkatonákat fegyelmezni, utóbbiaknak alig volt legális módjuk arra, hogy fellépjenek egy túl szigorúnak, esetleg alkalmatlannak tartott – és ezzel akár a túlélési esélyeiket is rontó – feljebbvaló ellen. A kiábrándult, elkeseredett, rettegő, esetenként valamilyen tudatmódosító szer befolyása alatt álló katonák közül akadtak, akik vélt vagy valós sérelmeik megtorlásaként a gyilkosságtól sem riadtak vissza.
Kézigránát, a repeszezés
Erre pedig a legjobb eszköz a kézigránát volt, mivel a lőfegyverek golyóival ellentétben ezt felrobbanás után nem lehetett azonosítani, így visszakövetni sem, hogy ki használhatta. A leggyakrabban úgy történt a dolog, hogy az alvó tiszt vagy altiszt sátrába, hálószobájába, esetleg bunkerébe dobtak be egy gránátot, és mire a robbanásra összecsődültek a tábor katonái, az elkövető már vagy eltűnt, vagy könnyen elvegyülhetett a tömegben.
Az ilyen esetek meglehetősen gyakoriak voltak. A hivatalos jelentések alapján is közel ezer fragging történt a vietnámi háború alatt, de a szakértők úgy becsülik, a valós szám ennek legalább a kétszerese lehetett. 86 haláleset és 714 sebesülés van hivatalosan a fragging számlájára írva. A halálos kimenetelek viszonylag alacsony száma mögött egyrészt az állhat, hogy sokszor inkább csak ráijeszteni akartak a célpontra, másrészt a magukat veszélyben érző tisztek egy idő után igyekeztek minden este máshol tölteni az éjszakát.
Harcban esett el…
A hadsereg más módon is próbált gátat szabni a fraggingnek, 1971-ben például egy időre az összes Vietnámban szolgáló egységnél felfüggesztették a kézigránátok kiadását, illetve azt is bevezették, hogy egy-egy ilyen incidens után az egész alakulatot zár alá vették addig, amíg ki nem vizsgálták, mi történt. Ennek ellenére kevés elkövetőt sikerült elkapni, a legénységi állomány általában összezárt a katonai rendőrség nyomozói előtt, a tárgyi bizonyítékok pedig általában használhatatlanok voltak.
Az eseteket sokszor ellenséges akciónak minősítették, az áldozatok családjaival is kényelmesebb volt azt a hírt közölni, hogy hozzátartozójuk harcban esett el, mint azt, hogy saját emberei végeztek vele. Összesen egy tucatnál is kevesebb elkövetőt ítéltek el „repeszeléssel” elkövetett gyilkosság vádjával, de közülük is sokan meglepően enyhe büntetéssel, egy-két éves börtönnel megúszták.
Eltörölték a hadkötelezettséget
Ahogy az esetek száma növekedett, sok katona fel is használta a tisztek félelmét: fenyegető üzeneteket juttattak el a feljebbvalóikhoz, így tényleges gyilkossági kísérlet nélkül is elérhették, hogy azok kétszer is meggondoljanak egy-egy keményebb büntetést, vagy legalább ők is ugyanolyan kiszolgáltatottnak érezzék magukat, mint a közkatonák. Természetesen mindez tovább rombolta az alakulatok morálját.
A még Vietnámban tartózkodó seregünk az összeomlás közelében van, az egységek elkerülik vagy megtagadják a harcot, meggyilkolják tisztjeiket, drogoznak, csüggedtek, ha nem egyenesen lázadás közeli állapotban vannak
– írta egy főtiszt már 1971-ben.
Az amerikaiak végül 1973-ban hagyták sorsára Dél-Vietnámot a fegyveres tevékenység beszüntetésével, és a hadkötelezettséget is ebben az évben törölték el. A háború hivatalosan 1975-ben ért véget. Ugyan „repeszelés” előfordult az amerikai hadsereg későbbi bevetései során is, az ilyen esetek előfordulásának gyakorisága meg sem közelítette a Vietnámban tapasztalt mértéket.
Kiemelt kép: ANN RONAN PICTURE LIBRARY / PHOTO12
