Próbáltam utánanézni a futómúltjának, de nem sok mindenre bukkantam. Feltételezem, hogy az ultrafutás nem olyan régmúltra tekint vissza az életében. De mégis hogyan kezdődött?
2010-ben kezdtem el futással, ultrafutással foglalkozni. Előtte tényleg csak rövid kirándulások voltak, főleg a gyerekeimmel. Aztán kialakult egy jó társaság, ahol a felnőttek elkezdtek már kevésbé gyerekbarát túrákat csinálni. Igazából akkor a geocachingen volt a nagyobb hangsúly. Aztán elcsábítottak a teljesítménytúrázás irányába, innen már csak egy lépés volt, hogy vannak még hosszabb túrák is, nemcsak 20 km-esek.
De miért éppen az ultrafutás?
Igazából nekem előbb jött a 100 km-es futás, mint maga a futás. Alapvetően a természetszeretet, a kirándulás, a szabadban töltött idő és egyáltalán a látványosság vonzott. A geocaching valahol arról szól, hogy olyan helyekre, hegycsúcsokhoz, érdekes képződményekhez csábít el, amit amúgy nem biztos, hogy csak úgy megtalál az ember. A teljesítménytúrázás valami hasonló volt, hiszen olyan útvonalat járunk be, amit érdemes megnéznünk. Még az 50 kilométeressel kapcsolatban is úgy voltam, hogy hű, az milyen durva. Akkor még a 100 km hihetetlennek tűnt, egész addig, amíg meg nem csináltam az elsőt. A futás pedig tényleg úgy jött, hogy beleszerettem a hosszabb túrákba, ugyanakkor a családtól sem akartam túl sok időt távol maradni.
Akkor abban egyeztünk meg, hogy jó, rendben, elmegyek, de sietek haza. Így aztán minél gyorsabban lefutottam ezeket a távokat.
Mondhatni, hogy a teljesítménytúra alakult át futássá?
Pontosan. Izgatott, hogy teljesítsem a távot, de aztán persze az is, hogy ezt minél gyorsabban tudjam megvalósítani. Az első száz kilométeresek 2010 környékén voltak. Egyre könnyebben ment, jobban tudtam teljesíteni, jobb időket értem el, így aztán néhány versenyt sikerült is megnyernem. A Magyar Túrasport és Terepfutó Szövetségnek voltak bajnokságai, ahol 2013-ban, 2014-ben az év teljesítménytúrázója címeket elnyertem, de ezek nem voltak még olyanok, amelyekre a sajtó felkapta volna a fejét, nem keltett akkora visszhangot.
A Nemzeti Sport 2015. október 5-i számában rábukkantam egy nyúlfarknyi hírre, amiben ez állt: „Emberfeletti teljesítmény… Barta László elképesztő, 80 km-es előnnyel nyerte meg a 641 km- es Goldsteig Ultra Race terepfutóversenyt Németországban.” A pályafutásában ez a verseny hol helyezkedik el? Ez volt az első igazán nagy sikere?
Ez akkoriban megkoronázta a pályafutásom. Addig Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban és Magyarországon értem el sikereket, amelyek önmagukban szép eredmények voltak. De ez a Goldsteig már olyan komoly táv volt, amely kilógott a többi közül. Már előtte is sok időm elment a versenyzéssel, de addig a család miatt a „sietek haza” elv érvényesült, hogy csak egy napot vegyek el a hétvégéből. Akkor minden héten volt versenyem.
2015 után tulajdonképpen szögre akasztottam a futócipőmet, nagyon visszavettem, sőt, mondhatni tudatosan rá sem néztem a túranaptárra, mert tudtam, hogy elcsábulok. Olyan ez, mint a kábítószer, amire rászokott az ember, de csak úgy lehet befejezni, ha egyszerűen nem nézi, hogy miről marad le.
Mikor és miért tért vissza?
Három év maradt ki. 2016-ban egy-két, fontosabb, számomra nagyon kedves túrákra még elmentem, de aztán 2019 nyarán éreztem úgy, hogy szeretném magam megmérettetni. Az egyik legnehezebb túrára, a Kazinczy 200-ra beneveztem, hogy lássam, csak úgy emlékezetből mire vagyok képes. Egész jól sikerült.
A család mit szólt, hogy visszatért?
Ugyanazt, amit addig is. Csináljam nyugodtan, csak nekik ne kelljen 100 kilométert futniuk vagy gyalogolniuk. A visszatérés? Kíváncsi voltam, mire vagyok képes, és bevallom azt is, hogy nagyon hiányzott. Az óriási élmény mellett nekem az egészséges életmódhoz is hozzátartozik, hogy mozogjak, menjek. Informatikában dolgozom, egész nap ülök, így ha befejezem a munkát, akkor otthon nem nagyon szoktam a tévé elé kuporodni, hanem valamit csinálok. Nem szoktam tétlenkedni. Hiányzott a mozgás, így jött az elhatározás. És amikor kiderült, hogy 2020 elején lesz a Megarace, akkor elhatároztam, hogy benevezek. Egy ilyen túrát semmi mással nem lehet összehasonlítani.
Amikor az ember lefut 100–200 kilométert, az olyan, mintha színházba menne. Ha több száz kilométeren indul, akkor mintha nyaralni menne. Teljesen más.
Nem gondolok bele, mennyit kell mennem, mert túl messze még a cél. Csak azzal foglalkozom, hogy itt vagyok, megyek és az a dolgom, hogy célba érjek. Az egész távon végig élveztem a futást, olyan volt, mint egy hosszú kirándulás. Visszajött az érzés, amit nem lehet összehasonlítani semmi mással.
Hogyan lehet felkészülni 1001 kilométerre?
Már 2020-ban felvettem a kapcsolatot a szervezőkkel, hogy indulnék. Aztán tavaly elmaradt, ami nem volt baj, mert nem álltam készen. Egy 200-ason részt vettem, de a kondim még messze elmaradt a korábbiaktól. Aztán idén januárban kezdtem el tudatosan edzeni. Ezt úgy kell érteni, hogy kitűztem magamnak, hogy hetente 70 km-t futok. Teljesen mindegy, milyen bontásban, hány naponta, a lényeg, hogy minden héten meglegyen. Ez azért volt nagyon fontos, mert korábban nem nagyon kellett edzenem, hiszen, ha minden héten elmegy az ember egy 100-asra, akkor nincs szükség másra. De az idei év is olyan volt még, hogy kevés igazán hosszú túra volt. Még nem indultak be annyira, mint régebben. Sikerült úgy felszívnom magam, ami megnyugtató volt számomra. Tudtam, hogy a kondival nem lesz probléma. Amitől tartottam, hogy a kevesebb, többnapos, éjszakába nyúló túra miatt hogyan tudom majd kezelni az alváshiányos állapotot. Ebben régebben több rutint szereztem.
A Digi Sportnak nyilatkozva elárulta, hogy napi átlag 20 órányit mozgott, volt két és fél óra alvás, plusz még a kaja, tisztálkodás, lábápolás. Ezt így be is tudta tartani? Én két nap futás után, ha elaludnék, biztosan nem érném be két és fél óra alvással.
Most ezt mondja… Biztos, hogy az adrenalin is sokat dob az emberen, de én sem úgy indultam el, hogy elhatároztam, ennyit fogok aludni. Hat éve a Goldsteignél úgy volt, hogy nem tudtam, mennyi alvásra lesz szükség. Akkor hat nap alatt összesen kilenc órát aludtam, de nem volt erre semmi konkrét tervem. Két elhatározásom volt. Mivel addig nem volt ilyen hosszú túrám, ezért úgy terveztem, hogy a táv első egyharmadán csak gyalogolok. Volt benne gyakorlatom, és a gyalogtempóm is olyan erős, hogy tudom tartani az iramot akár egy futóval is. A másik pedig, hogy az alvási időt a minimálisra csökkentem. Amikor annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam kontrollálni a mozgásom, nem haladtam rendesen, vagyis azt vettem észre, hogy lassan lépkedek, illetve szinte állva alszom az út mellett, akkor kerestem valami lehetőséget. Ez lehetett egy vadászles vagy az út mentén egy ház teraszán egy pad. 15 percre megálltam, beállítottam az ébresztőm. Ilyenkor csak letettem a fejem, és már puff, aludtam is. Negyedóra nem tűnik soknak, de egy ilyen rövid szakasszal is felfrissül az ember, ami rengeteget számít. Ezzel átlendültem a holtponton, és ismét jó erőben folytattam.
Egy átlagos versenyről tudjuk, hogy vannak frissítő állomások, rendőrök segítik a forgalmat. De a Megarace nem egy átlagos verseny, itt mi módon segítették a versenyzőket?
A Megarace-en 70–80 kilométerenként volt frissítési lehetőség, igazából csak ezeken a pontokon találkoztam szervezőkkel. Volt két táska, amibe pakolhattunk, és ezt vitték a következő ponthoz. Ebbe pakolhattunk tiszta ruhától kezdve energiaszeleten át innivalót is. A pontoknál volt zuhanyozási lehetőség, át lehetett öltözni, időt szánni a lábápolásra, enni, inni, aludni.
Milyen emlékei vannak a versenyről? 1000 kilométeren lehet figyelni a látványosságokra?
Abszolút megvan minden. Nem azt mondom, hogy hatalmas fotósorozatot készítettem, de megvannak a szép helyek, a naplementék vagy azok a hegycsúcsok, ahonnan szép a kilátás. De emlékemben élnek azok a csúcsok is, ahol semmi mást nem láttam, csak, hogy alattam a ködben elvész valami. Szóval nem szemellenzővel futottam le a távot.
Egy ilyen verseny után mi a leghőbb vágy a célban? Aludni? Pihenni? Sörözni?
Inkább a sörözés és nem az alvás.
Az adrenalin olyan szinten dübörög az emberben, hogy nem tud aludni. Éjjel negyed 12-kor érkeztem a célba, ott még a verseny helyszínén pezsgőztünk, söröztünk, ismerősökkel találkoztam. Óriási ajándék volt, hogy teljesen titokban a 18 éves lányom is kiutazott, aki meglepett engem, és az utolsó kilométert együtt futottuk le. Hajnali egyig ott voltam a helyszínen, akkor nyoma sem volt még a fáradtságnak. Aztán szállodába mentünk, és háromnegyed négyig még az élményeket idéztem fel. De utána is csak három órát aludtam, mert a lányoméknak vissza kellett utazniuk. Aztán üzeneteket olvastam, telefonálgattam, aztán egyszer csak kiesett a telefon a kezemből. Szerettem volna ott lenni, amikor a második helyezett Simon Gfeller, akivel ott ismerkedtem meg és kötöttem barátságot, célba ér, de sajnos lekéstem róla, éppen azért, mert visszaaludtam.
Jövőre indul a Megarace-en?
Ha lesz, megyek. Ígéret van rá a szervezők részéről, ráadásul nem a módosított, hanem az eredetileg tervezett útvonalon, ami Csehországot és Ausztriát is érinti. Ráadásul, mivel megnyertem, automatikusan kaptam nevezést a következőre is. Akkor úgy voltam vele, jó, hagyjuk, majd kitalálom, akarom-e. Aztán egy hét sem telt el, már azt éreztem, persze, megyek. Izgat, hogy jobb cipővel jobban felkészülve jobb időt fussak. Most kilenc napot és napi 110 km-t terveztem. Az elején tudtam tartani, de aztán a talpam egyre kevésbé bírta, és akkor látszott, hogy a lábamnak több időt kellett hagyni a regenerációra. Többet kellett ápolni, mint amennyivel számoltam. Félre is állítottak, volt egy hatórás kényszerpihenő, amikor mondták, a lábamnak adjak több időt. Az egyik vízhólyag úgy szakadt ki, hogy nyílt seb keletkezett.
Ezt hogyan lehet ápolni hat óra alatt?
Igazából sehogy. Fertőtleníteni kell. És persze kötözés nélkül hagyni, kipeckelni a lábujjakat, hogy minél jobban tudjon száradni, mert ez segíti a gyógyulást. De persze az lett belőle, hogy lekötöztem, és mentem tovább. Voltak, akiket tényleg kórházba küldtek, és orvosi tanácsra nem folytatták. Ilyen volt Roberto Rovelli, aki 670 km-nél adta fel, pedig onnan már csak az utolsó kör lett volna hátra. Neki a lába olyan szinten sérült, már azon csodálkoztam, hogy addig eljutott.
Van-e bármi extrém vágya még?
Így nem tudnék mondani egyet sem. Sok minden érdekel, sok minden foglalkoztat. Elég izgága vagyok, a futás is olyan, hogy el tudok benne mélyülni. De mivel sok időt vesz el, nem merem megtenni. Egyébként bármilyen extrém dolog tud vonzani.
Ha megtalálnak valami őrültséggel, akkor el tudom képzelni, hogy megtetszik, és mindent félredobok.
