Sportágam nimbuszát a hatvanas években az első aranygeneráció, a Balczó András, Móna István, Dr. Török Ferenc hármas építette masszív alapokra, amire 1985-től a Fábián László, Martinek János, Mizsér Attila trió húzott rá még egy-két szintet. Tudtam azt is, tanulnom kötelező. „A magyar válogatott öttusázók – de a vívók és vízilabdázók is – egyetemet végzett emberek, igazi győztesek, mindig nyernek” – eképpen szólt a sztereotípia az átkosban, amikor az élsportolókat úgy általában piedesztálra emelte a rendszer.
A politika jótékony hátszele
Ilyen hátszéllel – ma ezt már ki tudja, miért szeretik megfelelési kényszernek, hovatovább tehernek nevezni –, az 1988-as szöuli olimpia dupla aranya után, alig egy esztendőnyi válogatottsággal a hátam mögött, zöldfülűként készültem az 1989-es budapesti öttusa világbajnokságra.
Persze az élsportoló sokkal pragmatikusabb, ifjú titánként én sem foglalkoztam ilyen magasztos gondolatokkal. Sportolóként nem érzékeltem a politika általi évtizedes kiválasztottságot, ahogy a rendszerváltás szele sem érintett meg. Fel sem tűnt, hogy az ország gazdasági válságban van, már-már fizetésképtelen, ahogy annak a jelentőségét sem érzékeltem, mi ez az új párt, az MDF, amely lényegében véget vetett az egypártrendszernek. Nem láttam át, mekkora szó a magát függetlennek hirdető napilap, a Mai nap elindulása, ahogy a kerekasztalról is hamarabb ugrott be Artúr király, mint az ellenzék.
Az is csak formalitásként hatott, hogy 1988. január 1-jén bevezették a személyi jövedelemadót és az állampolgársággal járó, a világ összes országába érvényes világútlevelet. Korábban is évente többször utazhattam külföldre, ahol a rutinos kollégák megtanítottak, mit kell hozni nyugatról, mit kell vinni keletre és onnan haza, avagy hogyan lehet megsokszorozni a jövedelmet csencseléssel.
Függetlenül attól, hogy bruttó és nettó bérről beszéltek immár, ha nem is éltünk nagy lábon, de
Amikor 1989. január 28-án Pozsgay Imre a rádióban 1956-ot népfelkelésnek nevezte, nekem nem ettől szökött magasba a pulzusom, hanem mert Barcelonában éppen fölfelé futottam a Tibidabóra, ahol Dr. Török Ferenc szövetségi kapitány már várt a kisbusszal, de ha nem teljesítettem a szintidőt, visszafelé is lábon tehettem meg az utat a táborig.
Normál esetben a sportoló nem foglalkozik a politikával. Fábián és Martinek honvédosként, Mizsér és jómagam dózsásként csak annyit tudtunk, jó dolgunk van. A profizmus ugyan tiltott intézménynek számított a szocializmusban, de mi HM vagy BM polgári alkalmazottként, netán egyéb sportállásban mégis tisztes fizetést kaptunk az edzésért cserébe.
Kizárólag az öttusával kellett foglalkoznunk. Egyet láttam, a lényeget: 1989. augusztusában világbajnokság lesz Budapesten, és nekem úgy kell edzenem, olyan eredményeket kell elérnem a válogató versenyeken, hogy bekerüljek a négyfős csapatba.
Augusztus 29., megnyitó a Vörösmarty téren
Az öttusa szinte az egyetlen klasszikus magyar sikersport, amely mit sem változott a tovatűnő évtizedek alatt; legalábbis nem vált a legjobbjainak extra megélhetést biztosító profi sporttá, mint mondjuk az úszás, az atlétika vagy az ökölvívás.
Ugyan egyéni sportról beszélünk, a nyolcvanas években a válogatottak mégis központosítva, az egyesületek legjobbjait egy csapatba gyűjtve készültek. Dr. Török átlag napi 4-5 edzést írt elő, de a januárból februárba átnyúló barcelonai, majd később a tatai edzőtáborok alkalmával az edzői stáb által felügyelt penzum mindent figyelembe véve 7-8-ra is felszaladt.
Ennek ellenére (vagy a kor politikai szemlélete szerint éppen ezért) válogatott öttusázónak lenni sokkal magasabb polcot jelentett, mint manapság. A 31. férfi öttusa-világbajnokságra is az év sporteseményeként tekintett mindenki. Kiváltképp a szöuli hősök miatt.
A válogatott az utolsó simításokat már a Margitszigeti Sportuszoda bentlakásos táborban végezte el. Dr. Török igencsak kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően a pesti oldalon található Honvéd Tiszti Házban, királyi kiszolgálással vacsoráztunk minden este.
Sztárokként kezeltek bennünket. A szigeten egyszer megjelent egy, a holdudvarát látva fontosnak tűnő ember, csakhogy sok sikert kívánjon és megkérdezze, minden rendben van-e, nincs-e szükségünk valamire. Valaki megsúgta, figyeljek, mert Horváth István belügyminiszter az. Vitray Tamás gödi otthonában látta vendégül a válogatottat, mert bár Szöulból is ő tudósította Martinek és a csapat aranyát, de a hiteles közvetítés érdekében még jobban meg akart ismerni bennünket. Pozsgay Imre a lovaglás versenynapján jelent meg és beszélgetett el velünk. Csoda hát, ha bármit ejtettünk ki a szánkon, azt megkaptuk?
Talán éppen e nagy felhajtásnak volt betudható, hogy a lehető legrosszabbul fordultunk rá a célegyenesre: két nappal a megnyitó előtt gyomorbántalmakkal kórházba kerültem Fábián Lacival és Martinek Janival. Vagy egy vírus kapott el minket, vagy a kajába került valami.
Két nappal később a Vörösmarty téren, az ünnepélyes megnyitón azonban már ott figyeltünk az új Griff Gentleman’s öltönyünkben. Több érdeklődő gyűlt össze, mint manapság a karácsonyi vásár idején. ’89 előtt azt sem tudtuk, mi fán terem a szponzoráció, de abban az évben már a ruházati cég mellett a HungarHotels és a Richtofit logója is ott virított a bordó adidasunkon.
A 31. öttusa-világbajnokságon kezdték el felülírni a sportág évtizedes paradigmáit, szabályrendszerét is. Ebben az évben még csak a hagyományos lovaglás, vívás, lövészet, úszás, futás sorrend változott – vívással kezdődött a verseny és a lovaglás lett a befejező tusa –, illetve az öt napot cserélték négyre, mert a második napon a lövészet után délután az úszást is lebonyolították. Ekkor rendeztek először váltóversenyt is a hagyományos egyéni és csapat után.
„Béke van. Ősállapot”
A hét nappal később totális magyar sikerrel, Fábián László egyéni győzelmével, Mizsér Attila második helyével, csapat-, majd ráadásként váltó-aranyéremmel záródó világbajnokságra úgy tekintenek vissza, akik ott lehettek,
Egyes számítások szerint a futáson, a Pesthidegkúti reptéren vagy negyvenezer néző gyűlt össze, többen voltak, mint az év leglátogatottabb focimeccsein, a magyar-íren (0-0, 34 ezer), vagy a magyar-spanyolon (2-2, 30 ezer).
Az egyéni versenyszám lovaglásán sem jöttek ki sokkal kevesebben, holott ott belépőjegyet kellett váltani. A lóversenypálya bejáratát 14 órakor le kellett zárni, már jóval a verseny kezdete előtt kitették a megtelt táblát. Tízezer nézőre számítottak, nagyjából tizenöt lett belőle – ezres tömeg rekedt kint.
Aki bejutott, az életre szóló élményt kapott. Látta, hallotta, ahogy Bubik István vezetésével az Eperjes Károly, Seres Zoltán, Sasvári Sándor, Forgács Péter alkotta színészválogatott – hat nap alatt mindvégig, de az egyéni versenyszám lovaglásán végképp – akkora hangulatot teremtett, hogy olyat még öttusaverseny nem látott. Mai ésszel elképzelhetetlen: minden lovas után dobszó, kereplés, konga- és rumbatök-rázás kíséretében zúgott előbb a Jani, Jani, majd a Rizsa, Rizsa, majd a Joel, Joel, gyere-gyere! rigmus, amit 15 ezer néző skandált velük.
Miután Mizsér Fáraó nyergében egy ponttal megelőzve a csehszlovák Blazeket átvette a vezetést, már csak az a kérdés maradt nyitott, melyik magyar nyeri az aranyat. Utolsó lovasként a négy szám után élen álló Fábián Joel Mesemondó hátán hatalmas hangzavarban ügetett a pályára, majd miután elcsendesedett a lelátó, nekiindult a 15 akadálynak, és egyetlen verőhibával átért a célvonalon, elszabadultak az indulatok. Tizenötezer ember együtt sírt, ölelkezett, ismerőst-ismeretlent csókolgatott. A pályán ugyan semmi sem történt már, de egészen az eredményhirdetés rajtjáig egy lélek nem hagyta el a lóversenypályát,
Miközben mi szimplán örültünk az elsöprő diadalnak, egy korábbi öttusázó már a Magyar Hírlap szeptember 4-én, hétfő hajnalban megjelenő lapszámába diktálta tudósítását. Pilhál György a száraz tényeken kívül a lehető legérzékletesebben szemléltette, miről szólt még ez a világbajnokság, mit érezhetett valójában a lelátó embere:
Én sírok, te sírsz…, mi mindannyian sírunk. Minél nyomorultabb egy nemzet, annál inkább ünnepli a hőseit. Feltételes reflex ez, kulcs a megmaradáshoz. Most nézd az arcokat! Most próbálj belebújni a lelkekbe, mert ez a tisztánlátás perce. Béke van. Ősállapot.
És valóban. Kinek ezért, kinek azért jelentett maradandó élményt szeptember elején ez a három magyar arany- és egy ezüstéremmel záródó hat nap. Akadt, aki már ekkor túltekintett az egyszerű sportsikeren, érezte, tudta, valami végleg megváltozott azon a 93 ezer négyzetkilométeren, amit Magyarországként ismerünk.
A jótékony búra alatt élő öttusázók pedig szimplán örültek a saját teljesítményüknek, csapatuk győzelmének. Pont úgy, ahogy azt azóta is teszik a magyar sportolók: a rendszerváltást követő két évtizednyi kiéheztetést követően az elmúlt években újra a politika jótékony hátszelével, de aktív sportolóként 99 százalékban attól függetlenül.
Kiemelt képünkön: Az év legjobb csapatának választott világ és olimpiai bajnok öttusázók, balról: Kálnoki Kiss Attila, Mizsér Attila, Fábián László, és Martinek János a magyar sportújságírók által 32. alkalommal megrendezett az Év sportolója díjátadási ünnepségen, december 9-én a Budapest Sportcsarnokban. Fotó: Honéczy Barnabás / MTI
