Sport

Balzsay Károly: Apa újra kórházba megy és kicsit megkopaszodik

Az amatőr Európa-bajnoki ezüstérmes, a 2012-es WBA nagyközépsúlyú profi világbajnok ökölvívó másodszor is legyőzte a rákot. Nem foglalkozik azzal, hogy ez most örömhír, vagy csak csak újabb részsiker. Inkább dolgozik és előretekint. Öt év története az újabb öt dolgos év reményében.

Nem akartam nagydobra verni, mert igazából nem foglalkoztam azzal, hogy ez most örömhír vagy csak részsiker. Merthogy várni kell újabb öt évet, amíg elkezdhetünk végleg örülni. A lényeg, úgy néz ki, egyre jobb állapotban vagyok, újra minden rendben.

Ezúttal viszonylag időben elkaptuk, mégis durvább lett, mert másodszorra csontvelő-transzplantációt is kaptam. Ezen át kellett esni. Meg előtte a kemoterápiás kezeléseken is. A kemó az első: kipusztít mindent a szervezetből. A csontvelőt is. Ahhoz, hogy újat tudjanak előállítani, előtte levették a saját őssejtjeimet, amiket utána visszaültettek. A fertőzésveszély miatt mindezt úgy, hogy a külvilágtól teljesen elzárva, a kórház steril szobájában éltem négy hétig. Utána otthon három hónap ágynyugalom. Én, aki világ életében mozgott, aki a testéből élt.

Sokkra sokk

Öt éve, januárban kezdődött. Folyamatos lázzal, rossz közérzettel küzdöttem, legyengültem, senki nem tudta, mi bajom. A bizonytalanság rátelepedett a családomra. Aztán végre kiderült a diagnózis: limfómám van és áttétet állapítottak meg. Szerencsére ez, mármint a Hodgkin-kór, ami megtámadta a nyirokrendszeremet, jó eséllyel gyógyítható.

Gyorsan kialakult a rutin: hat kemoterápiás kezelést kaptam, kettő között pedig edzést tartottam, edzőtáborba, versenyekre utaztam a tanítványokkal. Ennek érthető módon az orvosaim nem örültek. Szeptemberben kaptam zárónyilatkozatot, onnantól tisztább lett az életünk. Néhány havonta kellett ellenőrzésre járnom. 2018 elejéig semmi baj nem volt, majd egy szokásos ellenőrzésen jelezte a doki, valami nem tetszik neki. Talált egy megnagyobbodott bogyót a nyakamon. Meglőtték, szövettan, és kiderült, újra gáz van.

Eleinte mindenfélével elnyomtam magamban. Halogattam a cselekvést, bár tudtam, elkerülhetetlen. Beszéltem az orvosommal, próbáljuk meg ezt, aztán azt, kezeljük lokálisan, gyógyszerrel.

Az okozott gondot, hogy miközben ott lebegett a fejem felett az újabb tortúra, a kemoterápia, majd a csontvelő-transzplantáció, mindig akadt valami fontos feladat.

Augusztusban a hazai rendezésű ifi-vb, előtte a szokásos edzőtáborokkal, versenyekkel. Azt meg kellett csinálnom. Aztán visszavettem a felnőtteket, majd december elején jött a magyar bajnokság.

Annyira belelovaltam magam a munkába, hogy előfordult, párhuzamosan két edzőtábort tartottam. Tatán délelőtt fizikai edzést vezényeltek a kollégák, eközben Győrben a szakmait én irányítottam. Aztán irány Tata, ahol délután is letoltam pár iskolát a srácokkal, mert úgy alakítottuk ki, hogy Győrben ekkor szerepeljen a kondirész az edzéstervben. Fizikailag végig aktív maradtam. Kicsit túl aktív, de bírtam mindaddig, amíg Dr. Bátai Árpád, az orvosom annyit mondott: „Figyelj már ide, én türelmes vagyok, mindenben segítek, de innentől kezdve ez már nem játék.”

Fotó: Marjai János /24.hu

Családterápia Gardalandben

Nem maradt más választás, leültünk a gyerekekkel a kandalló elé a nagy szőnyegre, és Tündével, a feleségemmel elmondtuk nekik, hogy kezdődik minden elölről.

December 18-án apa megint hosszabb időre kórházba megy és kicsit megkopaszodik. Mindketten megdöbbentek.

Persze ez a téma ott lappangott köztünk az évek alatt. A nagyobbik, a ma már 12 éves Hanna lányom többször feltette a kérdést: „Apa, tuti jól vagy?” Félt. Előfordult, hogy rossz álomra ébredt. A kisebb, az első diagnózisomnál még csak négyéves Jázmin nem mindent értett, csak a hangulatváltást érezte, így talán kevésbé viselte meg az elmúlt öt év. De biztattuk őket, és azzal zártuk le a beszélgetést, hogy ha mindenen túl leszek, akkor nyáron újra elmegyünk Gardalandbe, ahol előző évben egy csodálatos napot töltöttünk. Hihetetlenül imádták, miközben én már azt is élveztem, hogy kétszer nyolc órát a feleségem mellett ülhettem egy autóban, nyugodtan beszélgethettem vele az út alatt, és kétszer gondtalanul együtt reggelizhettünk a hotelben. Három napot ígértünk nekik, ettől megnyugodtak.

Ezúttal csak két kemoterápiás kezelést kaptam. A 2014-essel ellentétben azonban olyat, ami egyenként háromhetes bennfekvéssel járt. Egy hétig folyamatosan csöpög beléd az anyag, a sokkot utána két hétig piheni a szervezet. Mindezt úgy, hogy az elején 0-24-ben be vagy kötve, és bár van egy fél steril szobád tévével, vécével, ahol tudsz mozogni, mégis úgy érzed, láncra, pórázra vagy kötve. Ez a létező legrosszabb.

Eztán jön a transzplantáció és a teljesen steril szoba. Még a családommal is csak egy ablakon keresztül tudtam kommunikálni. Amikor a lányok meglátogattak, csak álltak a kórterem ablakai előtt, miközben azt látták, hogy apa néha oda sem tud menni az üveg túloldalára, mert tehetetlen. Ez rettenetes lehetett nekik.

Hogy mi játszódik le az ember fejében ilyenkor, milyen stációkon mentem keresztül? Biztos, hogy előfordultak ilyenek, bár így utólag nem emlékszem egymástól jól elkülönülő lelki időszakokra. Csak a feladat lebegett a szemem előtt, amit meg kell csinálni és utána mehetünk tovább.

A saját sorsával az ember villámgyorsan megbarátkozik. Ha ez van, hát ez van, oké. Inkább a velük mi lesz kérdése a nehéz. Ha túl sokszor gondolsz erre, abba tényleg belekattansz. 

Tünde is sportolt, válogatott tornász volt. Hanna lányom őt követte a sportágválasztás terén, míg Jázmin a KSI-ben öttusázik. Mindketten kifejezetten tehetségesek. Hanna összetett magyar bajnok, ahogy talajon is korosztálya legjobbja volt, nemzetközi versenyeken is dobogóra állhatott már. A kicsi azért nem lett tornász, mert azt mondta, az unalmas. Helyette inkább úszik, két órát folyamatosan akár, mert az szerinte egyáltalán nem unalmas. Amúgy még csak kettő, néha három az az öt tusa, úszik és fut, illetve laser-runozik is, azaz futás közben lő. Imádja. A magyar kupákon általában dobogóra állhat. Nekünk meg az az érdekes, hogy a két korábbi teremsportoló szülőként kikerült a szabadtérre, és ha esik, ha fú, ha hó szakad az égből, szurkolunk.

Szóval Tündével mindent jól átbeszéltünk első és második alkalommal is; egy utunk van, mást nem tudunk csinálni, mint pozitívan, előretekintve végezni a dolgunkat.

Fotó: Marjai János /24.hu

A munkahely, az ökölvívó szövetség

A Magyar Ökölvívó Szakszövetségben 2018-ban leégett a ház. Mit a ház, a telek is! Ennek ellenére azt mondom, mi, így többes számban csináltuk, nekünk is kellett megoldani. Két dolgot mondtam Madárnak, vagyis Erdei Zsoltnak, a szövetség elnökének. A kétség kívül sikeres ifi-vb után szóltam neki: „Figyelj, nem voltunk rosszak. Tényleg mindenki kihajtotta a belét a sikerért. Nem lehetne egy kis jutalmat szétdobni az edzők és a versenyzők között?” „Próbálunk – jött a válasz –, de nincs pénz.” Na, eztán érkeztek a hírek számlákról, adósságról, ahelyett, hogy az eredményekről beszéltünk volna. Még a vállveregetés is elmaradt.

A nyár végén jeleztem azt is; „Figyelj, nem állunk jól. Előre láthatóan decemberben megint befekszem a kórházba. A dokim először egy évet mondott, utána 9-10 hónapot, én meg azt; „Fel kell arra készüljetek, lehet, fél évig nem tudok szövetségi kapitányként dolgozni.” Nem örültek, sajnáltak, de minden segítséget felajánlottak, illetve, mivel csak fizikai korlátok közé szorultam, kérték, amiben tudom, a kórházból is segítsem a válogatottak munkáját.

Így aztán a kórházba bevittem a laptopomat és a telefonomat. Mindkettőt alaposan fertőtlenítették. Nem azt mondom, hogy a kezelések alatt végig dolgoztam, de nem estem ki a körforgásból teljesen, képben maradtam a Honvédommal és a válogatottal is. Régi Danival, a klub vezetőedzőjével naponta többször beszéltünk telefonon, ahogy helyettesemmel a válogatottnál, Törteli Ferenccel is az edzésmunkától kezdve a srácok aktuális állapotán keresztül mindenben egyeztettünk.

Ültem bent a sterilizált szobában, csöngött a telefon, felvettem és dolgoztam. Nem pont úgy, mint egészségesen, de dolgoztam.

Fizikailag idén június közepén álltam bele újra a munkába. A beültetés után még nem telt le a száz nap, amikor már ismét versenyre utaztam. A júniusi, minszki Európa Játékokat még nem vállaltam be, mert a vérképem hullámzott, mint a Balaton viharban. A lényeg: miközben az étkezésem, a gyógyszerezésem szigorú program szerint zajlik, fizikailag már nem vagyok korlátozva. No, meg a stresszhelyzeteket is kerülnöm kellene, de azt nehéz. Ezért inkább átlépek, felülemelkedem problémákon.

Madár leült velem, és elmondta azt, amit tudtam: mivel nem tudni, mikortól számolhatnak velem, és az olimpiai kvalifikációkra valakinek fel kell készíteni a válogatottakat, meg egyébként sem árt a tudásexport, felvettek egy kazah szövetségi edzőt. Ennek is a pozitív oldalát nézem, ebből is megpróbálom kihozni a legtöbbet, legjobbat, például azt, hogy legalább nem nekünk kell külföldi tanulmányutakra menni, hanem házhoz jött a továbbképzés. Már most új szemléletet, felfogást hozott a kazah, ami persze picit távol áll a magyartól. Nem a régitől, hanem a mostanában megszokott klubgyakorlattól. Például kicsit megdöbbent, hogy nem bírják a fiúk azt az edzésterhelést, ami nála természetes, és mutatott olyan gyakorlatokat, amiket mi még nem alkalmaztunk.

Fotó: Marjai János /24.hu

A nyílt csapatbajnokság és egyéni ob után, legyen az profi vagy amatőr, de aki válogatott lesz, vállalnia kell ezt a kőkemény, központilag irányított munkát.

Olyat, amilyen régen, a nyolcvanas-kilencvenes évek elején volt. A több edzőtábort, a sokkal több, heti kilenc-tíz edzést, mert másképp reménytelen kijutni a tokiói olimpiára.

2024-re inkább van esély, de azért megpróbáljuk, amit lehet már most is, mert a teljes magyar ökölvívósport megítélésének, jövőjének fontos lenne, hogy jusson ki versenyzőnk Tokióba.

A vérképem stabilizálódásáig hetente járok ellenőrzésre. A doki jó fej, megkérdezi, hogy alakul a versenynaptár, hova fér be egy-egy kontroll. Az elmúlt hónap biztatóan alakult, de a gyógyszerről még nem álltunk le.

A kórházi kezelések alatt hét kilót fogytam, de mára visszaszereztem a súlyomat. Túl vagyok a harmadik szigetkörömön is. Két és fél hete futottam az elsőt, gyötrelmesen ment, de a harmadik már nem esett annyira szarul. Edzést is tartok újra, az végképp nem okoz gondot. Simán letolok 12-14 iskolát a gyerekekkel. Persze, miközben a csajok este még a Gyilkos elméket nézik, én vagyok az első a családban, aki elalszik.

Úgy fogom fel az egészet, hogy a betegségem egy párhuzamos olimpiai ciklus, egy időben két olimpiai felkészülést nyomok. Ha 2024-ben, Párizsban kvalifikálják magukat magyar bokszolók, netán még éremre esélyes is lesz köztük, és emellett 2024 végéig nem jön elő a betegségem, akkor minden oké. Az nekem felér két olimpiai arannyal.

Megvalósult álom: Honvéd ökölvívó szakosztály

Nagyon hiányzott egy saját bázis, amelyben megvalósíthatom az álmomat. Ez realizálódott azzal, hogy Gergely István elnök támogatásával, harminc év után újra tudtuk indítani az ökölvívást a Honvédban. Tavaly sokat dolgoztam ezért, idén februárra lett kész a termünk, és megtartottuk az első edzést, pontosabban a távollétemben Régi Dániel kezdte meg a munkát. A szövetségtől is kaptunk indulótámogatást, így immár áll a Dózsa György úti Honvéd sporttelepen egy vadonatúj, ringekkel és megfelelő eszközökkel felszerelt terem, benne 6-8 igazolt gyerekkel és 10-12 tanfolyamozóval. Mindenünk megvan: konditerem, uszoda, atlétikai pálya, gyúró, sportpszichológus. Magyarországon nincs még egy ilyen infrastrukturális hátterű klub. Minden adott a fejlődésre. Csak mellé kell tegyük a heti 9-10 edzést ahhoz, hogy 2024-ben egy, vagy akár két honvédost is lássunk az olimpián.

Kiemelt kép: Marjai János /24.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik