Gyarmati Andrea: Papp Laci labdára ragasztott fotója csodát tett

Hétévesen döntöttem el, hogy komolyan fogok sportolni. Uszodába addig is rendszeresen jártam, imádtam a vizet, de nem voltam a szorgalom mintapéldánya, egész pontosan: lógtam az edzéseken. Ha például háromezer méter volt a délelőtti penzum, átúsztam a medence másik oldalára, azért oda, mert ott folyt be a meleg víz, a többi Szorgos Rózsival vidáman eljátszottunk közel egy órát, aztán, mint akik jól végezték dolgukat, kijöttünk.

Mindez a BVSC Szőnyi úti uszodában történt a hatvanas évek elején. Anyu volt az edzőm, de hát edzésnek aligha nevezhető, ami zajlott.

Történt egyszer, hogy megbetegedett egy kislány, és be kellett ugranom a váltóba helyettesíteni. Megnyertük a számot, ami egy életre megváltoztatta a hozzáállásomat. Eldöntöttem, a szüleimhez hasonlóan én is nagy bajnok leszek, és ezért mindent s még azon túl is megteszek.

Ezzel a lógós, vagyis én, mondhatni, jó útra tért.

A szüleim örültek a döntésemnek, s azt szabták feltételül, hogy a sportolás nem mehet a tanulás rovására.

Soha többé nem csaltam le egyetlen métert sem az edzésből; ma is, ha úszom, és nem emlékszem, hatszáz vagy hétszáz méternél tartok épp, a kevesebbet „szavazom meg”, s inkább ráhúzok egy fordulót.

Már keményen edzettem, amikor apu egyszer úgy döntött, edzés után moziba visz.

„Komoly sportteljesítményt úgy érhetsz el, kislányom, ha magad vagy az edző és a versenyző egy személyben, még ha hivatalosan anyu is az edződ” – ezt mondta apu a film előtt.

Nem teljesen értettem, de később persze magamtól is rájöttem a megfejtésre, hiszen nem olyan komplikált, és ráadásul nem csak a sportra érvényes: bármit csinálsz is, ha nem teljes szíveddel, lelkeddel teszed, ha nem köteleződsz el mellette, megette a fene az egészet. A tessék-lássék munka, a külső nyomásra végzett maszatolás nem hoz kiugró eredményt, s igazából örömet sem nyújt. Persze kell edző, kell szakember, aki képzett, aki tudja, mikor mi a teendő; és az is kell, hogy elhidd, a te edződ a legjobb a világon, de belső motiváció nélkül a külső erő elillan.

Nos, a film Papp Laci bácsiról, a háromszoros olimpiai bajnok ökölvívóról szólt. Emlékezetes képsora, melyben az edző, Ádler Zsiga bácsi Papp Laci fényképét ragasztja egy labdára, amivel edzéseken dolgoztak. „Tudod-e, fiam, ki ellen kell győznöd?” – ezt kérdezte Papp Lacitól, megemelve a labdát, melyet a fényképes felével maga felé fordított.

Amikor Laci bácsi megrázta a fejét, Zsiga bácsi befordította a labdát, és azt mondta: „Őt! Mindig saját magadat!”

Ahogy jöttünk ki apuval a moziból, fogta a kezemet, éreztem, biztonságban vagyok, éreztem, támogat, és ezzel a filmmel is azt adta tudtomra, hogy hiszi, nagy eredményeim lesznek a sportban.

Később, kemény edzéseken, az oxigénhiány bódulatában is gyakran eszembe jutott ez a kép. Sőt, már orvosként is, nehéz helyzetekben, éjszakai ügyeletben, influenzajárvány idején, túlterhelten is segítséget jelentett mindez.

Ma is hálás vagyok apunak, hogy megtanította: képes vagyok kihozni magamból a maximumot. Az élet, és ezt is aputól tanultam, nem olimpiai döntő, de a sport sok mindenre megtanít, amiből később is meríthető erő.

Ma lemegyek úszni a „Komiba”, s hiába tudom, hogy épp most hat éve már nem ülhetsz a helyeden, mégis oda fogok nézni, hátha valami csoda folytán ott leszel. De persze már azzal kell beérnem, hogy minden augusztus tizennyolcadikán meggyújtok egy szál cigarettát, ahogy te tennéd, hagyom leégni, s egy tonik mellett elüldögélek abban a székben, ahol te szoktál.

Kiemelt képünkön: Papp László háromszoros olimpiai bajnok, későbbi profi Európa bajnok ökölvívó 1958-ban. Forrás: Magyar Bálint / Fortepan