Orbán Viktort és kormányát nem érti a külföld tekintélyes része. S attól tartok, nem érti ez a külföld a magyar társadalmat sem, mely a magyar jobboldalt immáron harmadszor kétharmaddal választotta meg. De ha azt hinnénk, csak a mai kormányt nem érti az európai közvélemény egy része, tévednénk.
A nagy magyar színműíró, Molnár Ferenc már 1907-ben arról elmélkedik A legszomorúbb magyar nóta című írásában, miért nem vagyunk jelen mi, magyarok külföldön. Körülbelül akkor, amikor a Pál utcai fiúkat írja, Molnár azt latolgatja, hogy miközben „az orosz barbárságot, középkort, piszkot és korrupciót, zsarnokságot utálta egész Európa, de Puskinnak, Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek meg a nagy muzsikusoknak mégis behódolt”. Ugyanígy látja a németek francia behatolását: miközben a franciák ki nem állhatták a németeket, mégis „hasra feküdtek” Wagner s Nietzsche előtt. És még folytatja: számos kis nemzetet (belgákat, dánokat, japánokat) sorol fel, amelyeknek „megvolt a maguk divatja Európában”.
S hogy miért volt divatjuk a kis népeknek? Mert „gondolat, forma, szín rakódott le mindenikből a nagy latin, germán és angolszász kultúrában”. Minekünk se gondolatunk, se formánk, se színünk nem rakódott le.
Persze arról is beszél Molnár, hogy az úgynevezett „nagy kultúrák” milyenek. Hát nem mennek a szomszédba egy kis önbizalomért. Nekik ugyanis nem kell „új kultúra”. Annak ott van a maguk angol, francia és német kultúrája. Másoktól csupán kuriózumokat várnak. Emberkuriózumokat. Mint például az isteni Ibsen. Értjük, ugye? Különlegességekre vágynak, olyasmikre, ami náluk nincs. „Jobbat mi, kis nemzetek, kis fajok nem adhatunk nekik” – írja.
Az általa felvetett probléma csontig mai.
Ma jelen vagyunk Európában, de Európa ezt lesajnálja, mert nem, mint kulturális jelenlétet nézi. Orbánék nem tudnak illeszkedni ahhoz a felfogáshoz, amelyről Molnár beszél. Egyszerűen azért nem, mert nincs kulturális dimenziójuk. De egyébként se tudnának. Hiszen egy merőben más hagyományhoz kapcsolódnak. Ez a hagyomány pedig nem kisállami. Bármennyire más a nyugat-európai és a magyar történelmi tradíció, de egyben van hasonlóság köztük. A birodalmiságot Nyugaton hol egy konkrét birodalom (mint például Nagy-Britannia esetében), hol a nagyhatalmi státusz (mint Franciaország esetében) testesíti meg. Magyarország, mint a Habsburg Monarchia része, szintén birodalom. A nyugatiak kifelé (a gyarmatok felé); a magyarok befelé (a nem magyar ajkú népesség felé) hódítóak. Aki pedig hódítónak, gyarmatosítónak képzeli magát, az semmiképp sem kis nemzetként gondolja el ezt.
Magyarország azért nincs jelen külföldön úgy, ahogyan azt Molnár szeretné, mert – ahogy például Babits írja – nem akar versenyezni. Mivel önálló entitásként is el tudta magát képzelni a történelemben, nem nagyon érdekelte, hogy máshová gondolatot, formát, színt vigyen. Semmiképp sem akart külföldön behódolni s emberkuriózumokat exportálni.
De persze Molnár Ferenc is rámutat, hogy miközben a magyar kultúra nem akar és nem tud külföldön jelen lenni, itthon nagyon is külföldi minden.
A magyarok jelentékeny része 1907-ben is pontosan olyan volt, mint ma. Távol állt tőle, hogy vásárra vigye külföldön a bőrét, ezzel szemben a külföld bőrét itthon simán vásárra vitte. Egy egész történelem sűrűsödik ebben a jelenségben, melyet talán Molnár sem értett pontosan. Mint ahogy nem értik sokan ma sem.
Így hát azt kell mondjam: túl merész (ellenzéki) vágyakozásnak tűnik az ország megváltoztatásának terve anélkül, hogy ezt a hátteret (sok mással együtt) előbb megértenénk.
Kiemelt kép: Marjai János/ 24.hu
