A Jobbik második erővé válását korábban nem látta előre az elemzők serege, az értelmiségiek, a média. Így a nyilvánosságban nem is lehetett érzékelni menetelésüket, noha a közvélemény-kutatások többé-kevésbé pontosan jeleztek. Ma is hasonló a helyzet, ma viszont kormányzati tényezőként nem számol velük jóformán senki, miközben minden esélyük megvan arra, hogy a következő kormányt ők alakítsák.
A következő választások nagy esélyese a Jobbik! Ezt a poharat a rendszerváltás óta nem ürítettük még egyedül ki.
Az úri magyar demokratáktól a posztkommunistákon keresztül a fiatal demokratákig – kikből „centrális erőtér” lett – már mindent kipróbáltunk. Ugyan miért hagynánk ki a szélső jobbról jövőket, mikor még az osztrákok (Haider), a szlovákok, a horvátok, és a lengyelek se tudtak ellenállni?
A Jobbik tagjai vidéken szorgalmasan dolgoznak, és immár nem csak kereszteket akarnak állítani, vagy másként provokálni a liberálisokat, hanem sok helyütt ahol az LMP nincs is, ők a helyi korrupcióellenes élharcosok. Vona Gábor mostani megszólalásait-beszédeit már aszerint alakítja, hogy miként érheti el az ideológiailag a radikalizmussal nem szimpatizáló többséget.
Ha ez így van, legalább három kérdésre érdemes már előzetesen is időt szánni.
Az egyik, hogy mégis melyek azok a körülmények, amik kedvezőek a számukra, a másik, hogy végül is, ha valóban kormányt alakíthatnak, milyen körülmények közé kerülnek? S végül talán az sem mellékes, hogy e körülmények közt mit tesznek majd? – Nos, ezek a kérdések, noha őrült izgalmasak, túl sok bennük a bizonytalanság, mint ahogy abban is, hogy valóban ők alakítják-e majd a következő kormányt. Egy tudományos elemzés rengeteg szcenáriót dolgozna ki, „ha így, akkor úgy” logika szerint.
A kedvező – azaz a Jobbik számára kedvező – körülmények felsorolása előtt meg kéne említeni a kedvezőtleneket, de ilyesmi jószerivel nincs is. Negatív oldalon van azért, hogy a társadalom nem vár Jobbik győzelmet, így nem indul be az a mechanizmus, hogy a győzteshez akar csatlakozni a tanácstalan. Vonatszerelvény-hatás, önmagát beteljesítő jóslat tehát valóban nem segíti őket, ezért voltaképp nem is jó kifejezés a „menetel”- ami pedig a militarista vonzódásoknak megfelelne -, sokkal inkább oson és surran, azon a bizonyos hátsó ajtón.
Fotó: Neményi Márton
A „cuki” kampányaikat, a békülékeny, békét teremtő ígéreteket persze sokan nevetségesnek és hiteltelennek tartják: „majd pont ők fognak békét teremteni”- mondják magukban. Nem hiszik, hogy pont a demokráciáról lemondó, rendpárti és tekintélyuralmi szimbólumokhoz és ízlésvilághoz vonzódó mag fog békét teremteni a megosztott Magyarországon. Van, akinek kifejezetten unszimpatikus a mostani viselkedésük, és sokkal jobban el tudná fogadni őket, ha nem akarnának másnak látszani, mint amik. Ez a nézőpont azonban meg sem jelenik a nyilvánosságban, inkább csak az élesen elutasító, mely elutasítaná a fenti „a Jobbik addig volt a helyén, ameddig nem voltak cukik” nézőpontot is, ha – mint említettük – egyáltalán volna ilyen. A hangos elutasítókon kívül a Jobbikot nem kívánók körében a karját széttáró tehetetlenek látszanak még. Ezek a tehetetlenek gyakran felvesznek egy olyan szemüveget, melyen a Jobbik nem is látszik.
Pedig a Jobbik nem csak hogy látszik a magyar ugaron, hanem tündököl, és mindenki, aki nem veszi fel a szemellenzőt látja a pártot, és látja a szimpatizánsokat is.
A velük szimpatizálók például egyáltalán nem nevezhetők náciknak, hiszen a fajilag alacsonyabb rendűnek kikiáltottakat nem akarják lágerekben elgázosítani. Maga a Jobbik címkézése is lassan visszafelé sül el. Ellenben ami valóban igaz a Jobbik szimpatizánsaira, hogy semmi sem szent nekik a korábbi demokratikus játékszabályokból. Sem az egyenlő jogok, sem az egy ember egy szavazat, sem a képviseleti demokrácia, de még horribile dictu a költözködés szabadsága sem. (Munkám során találkoztam olyan faluval, ahol a környékből beköltöző cigánykérdést azzal oldanák meg, hogy az állampolgárok számára a költözködés szabadságát korlátoznák.) Minden érdekli őket, ami azt ígéri, hogy megkülönböztethetik és távol tudják tartani magukat a nyomortól, a bűnözéstől és a számukra idegen kulturális szokásoktól. Jobban érdekli őket a tekintélyre épített rend, mind a mediáció, mert utóbbit nem ismerik, a rendetlenségből származó félelmektől pedig szabadulni szeretnének.
A média távolságot tart. Nem hibáztatható érte, hiszen sok esetben nem tud mit kezdeni maga sem a felmerülő kérdésekkel. (Ha pl. az EU-ba bevándorlókat korlátozni kell, sőt, ha az EU-n belül is lehet vitatni a vándorlást – kevesebb romániai vállalhat munkát Londonban -, akkor miért ne lehetne egy falunak megmondani ki költözhet be hozzájuk?)
Amiatt, hogy a média számos megoldhatatlannak látszó kérdést félresöpör, míg a Jobbik épp ezeket keresi, voltaképp a Jobbik körül mindent hátrébb rangsorol. A Jobbik számára ennek megvan az a pozitívuma, hogy egyrészt vádolhatja a sajtót, hogy nem kap tőlük erejét megillető felületet, másrészt kevesebb ideig vannak napirenden a körülöttük lévő botrányok. Pedig megtévedt bárányból – mely más párt esetében a média miatt ráégnek a pártra -, esetükben is van elég. Gondoljunk a kémkedéssel gyanúsított EP-, az újszülött Ricardóval szembeni ellenséges, és a Schweitzer rabbi halála kapcsán ülve maradó képviselőikre. Rasszizmusuk erősebb olyan alapvető emberi normáknál, melyek a gyengébbel – újszülött – szembeni gondoskodástól a halálban lévő közös sorsunkig terjed. Ezek ellenére tűnik úgy, mintha a Jobbik volna az egyetlen párt, amelyik egységes, és amely szervezettségében minden a legnagyobb rendben van. A média zavara tehát inkább előnyükre, mint hátrányukra szolgál.
Pozitívum még az is a számukra, hogy körbeveri egymást a baloldal, és elhasználódik a kormányzat is, melyre természetszerűleg a reflektor irányul.
Kész csatatér a magyar politikai mező, és a következő években várhatóan csak még inkább az lesz. S ekkor jön majd el a politikai hullák között óvatosan lépkedve Vona Gábor a maga fehér lován. (Azt persze még a Jobbik sem találta ki mi fogja helyettesíteni a fehér lovat, de csapataik harcban állnak, és egész biztosan ezen is dolgoznak.)
Horthyt történetesen egy valódi katasztrófa valódi külső és belső háborúi után a fajvédők juttatták hatalomra, de aztán csalatkoztak is benne, mert nem akarta a magyar faj érdekében szétverni a parlamentáris működést, noha alkotmányos lehetőségei meg lettek volna. Sőt, nem sokkal hatalomra kerülése után már nem járt el rendezvényeikre, és egyre kevesebbet állt szóba velük. A történelmi párhuzam mindig sántít, amit azonban a Horthy példából tanulnunk kell, az mindenképpen az, hogy sokáig a saját közegében vezérnek számítót nem fogják cserbenhagyni a hívek csak azért, mert a vezér békülékeny hangot üt meg. Ilyenkor a csapat, mely egyébként a radikális megoldások és kommunikáció híve volna, összekacsint. Azt mondják egymásnak, a cél szentesíti az eszközt. Voltaképp ez a csapat nem is tehet mást, mint hogy hűséges marad, és abban bizakodik, hogy a hatalom megszerzése után mégiscsak kedvük szerint mennek majd a dolgok. A Horthy példa, hogy egy konszolidációs szakaszban félrelökik majd őket, sőt, hogy már most ez történik. Nos, e téren meg nekik áll érdekükben a szemellenző.
Fotó: MTI/Máthé Zoltán
A támogató szavazói bázis legkisebb része szélsőjobbos. Kialakulóban egy hiszékeny tábor, amelyik a konszolidációs lépéseket komolyan veszi. Létezik egy tájékozatlan szimpatizáns rész is, akik maximum csak annyit látnak, hogy a Jobbikkal szemben agresszíven viselkednek, miközben ők békés ülő sztrájkot tartanak vagy lufikat osztogatnak, és csak kimondják azt, ami igaz. Tulajdonképp azt mondhatjuk, hogy azokban, akikben nem alakult ki valamelyik politikai csoport iránt erős szocializációs kötődés – márpedig a magyar választóknak ez az alulszocializáltsága a meghatározója, ezért olyan sok a vándorszavazó -, valamint akikben nincs a Jobbik ízlésvilágával szemben idegenkedés, azok mind potenciális szavazók.
Még azoknak sincs igaza, akik kételkednek, hogy pont a Jobbik tud majd békét teremteni.
Horthy aztán igazán híve volt a katonás megoldásoknak, mégis az ő kormányzósága alatt konszolidálódott a rendszer. A már békét nagyon áhító magyarság számára az ő „minden eszközzel megőrzöm a belső békét” üzenetei célba találtak. A király emiatt a gondolkodása miatt nem tudott visszatérni, mert Horthy bármennyire is szerette a royalistákat, tudta, hogy ez az országban békétlenséget hozna. Vona Gábor is bármennyire szereti a szélsőjobbot, opportunista módon kell majd reagálnia. Már most ezeket a lépéseit láthatjuk, mikor például egyik rasszista tagját cigány jobbikoshoz küldi megnevelődni.
Vona Gábor és a béke? – Nos, azt gondolom, ettől az opciótól az Orbán Viktorhoz hűséges médiamunkások épp úgy rettegnek, mint a közigazgatási elit vagy a Fideszhez és a kormányhoz közel álló gazdasági csoportok. Ennyiben már valószínűleg más a helyzet, mint a 20-as években, mert akkor Horthy sokak számára hős volt, és közös vonatkoztatási pont, míg ma Vona nem tudja átfogni a középosztály különösképp államhoz kapcsolódó részét.
A struktúra viszont immár olyan, hogy könnyű lecserélni, eltávolítani az állami vezető réteget. Az állami apparátusokat most is a szakmai autonómiával szemben a gépies működtetés irányába csiszolják politikusaink, ezért az irányításuk a mindenkori hatalom számára is egyre könnyebbé válik. Magyary Zoltán, akire a Fidesz építi a közigazgatási filozófiáját valóban egy mechanikus gépként képzelte a közigazgatást, egy precíz és hatékony központból irányítható államhoz hű gépként. Ez a maga idejében innovatív volt, és ma is bizonyos gyorsaságot és szolgáltató-barátságot potenciálisan hordoz magában, még ha a szakmaiság versus engedelmesség, a közjó szolgálata és etikusság versus központi (pláne politikai) elvárás erős gépházzajokat is produkál. De van egy eleme a Lázár János által fémjelzett mostani törekvéseknek, amely végképp nincs átgondolva. Abból a megközelítésből nem nézték meg a Navracsics által elkezdett, és most tovább alakítani szándékozott közigazgatási struktúrát – melynek legfontosabb jellemzője, ha megvalósul, hogy nem szakágazati vezetők, hanem zsákmányrendszer alapján kinevezett vezetők ülnek majd -, hogy mi van, ha a vezetői székben nem ők, hanem mondjuk a Jobbik ül?
Fotó: Neményi Márton
Talán még könnyebb ezt a problémát szemléltetni az állami televízió esetén, amely előrébb tart az új modell kiépítésében, mint a különféle szakigazgatás. Ha nem közszolgálati akar lenni a médium, hanem állami, és ha vezetőit a kormány jelöli ki, ahol a szakmai szempontok megjelenése véletlen, akkor ugyan mi akadályozná meg pl. Vona Gábort, hogy ne a saját kedvére működő propagandaként használja, mikor hivatalát elfoglalja? Azonnal kirúgja a mostani vezetőket – hiszen sem munkajogi, sem közszolgálati értékek nem állhatnak ellen, sem pedig szolidaritás és tüntetés nem várható. Elég csak a vezetőket lecserélni, a beosztottak már tudni fogják, hogy nem a hírérték, hanem a propagandaérték alapján kell szelektálniuk. Nagyon érdekes azonban, hogy lehet akármilyen erős és rossz a nyomás (mert ne vonjuk kétségbe, hogy lehet felülről pozitív is egy nyomás), mindig elkezdődik egy belső újrafejlődés. Létezik egy kultúra, egy külső környezet, létezik belül a szakma, más nem állami szakmai közegek, létezik az adott területen egy tudomány stb.
Vona Gábor ezért bárkiket is helyez pozícióba, és az esetleg bármennyire is nem szakmai szempont alapján történik, az élet nem áll meg.
Vonával egyébként is csak azokat érdemes riogatni, akik most pozícióban vannak, és majd ilyen fordulat esetében elveszítenék a pozícióikat. A társadalmat riogatni a Jobbikkal nem érdemes, nem vezetne eredményre, és nem is volna korrekt. Valójában Vona Gábor Orbánnál még pontosabban is tudja majd, hogy hol van a fal, meddig lehet elmenni egy EU-s környezetben. Nincs kizárva, hogy kevesebb hibát követ majd el akár kül-, akár belpolitikában. Az azonban valószínűsíthető, hogy a szakmai szempontok, és az ebből következő autonómiák biztosítása mélypontra kerül, hogy kihasználja és folytatja a mára elő álló helyzetet.
A magyar társadalomnak alighanem meg kell tapasztalnia milyen egy differenciálatlan és deprofesszionalizált helyzet ahhoz, hogy újra bizalommal tekintsen a rendezetlenségre, az autonómiákra, és újra bízzon a különböző területek szakértőiben.
