Az előszóban azt írja, a Legendahántás „végső célja nem a káosz növelése és összeesküvés-elméletek gyártása”, hanem a félreértések és a téveszmék tisztázása. Nagy íróinkról szóló történeteinken is látszik, hogy megnőtt az igény a konteókra?
A legutóbbi időkben is keletkeztek. Sok helyen megjelent, hogy Széchenyi István volna Petőfi Sándor apja. Petőfivel kapcsolatban állandóan termelődnek a konteók – nemrég temettek el újra egy fej nélküli csontvázat, amelyet sokan vélnek Petőfi maradványainak. A nemzeti kultúránk forrásai a 19. századi szerzőkhöz vezethetők vissza, és a hasonló hiedelmek a hagyománnyal való kapcsolatteremtés, a kultúrához fűződő viszonyunk egy módját jelentik.
A tévedések közé tartozik Kölcsey Ferenc homoszexualitása is, ami mára szinte evidenciaként jelenik meg itt-ott a médiában. Lehetne igaz is – éppenséggel nem is lenne baj, ha igaz lenne, mert ennek az országnak szüksége volna rá, hogy a homoszexualitás ilyen módon jelen legyen a nemzeti kánonban –, de nem igaz.
Állandó igény van a hasonló konteók termelésére, de én nem ezeket akarom leleplezni, inkább a közoktatásban működő reflexeket szeretném megváltoztatni néhány szöveggel vagy szerzővel kapcsolatban. Az új kutatások eredményei ugyanis nehezen kerülnek be a közoktatás csatornáiba. Nekem szerencsém van, mert két állításom is bekerült egy tankönyvbe. Bár azt a tankönyvet már nem forgalmazzák, úgyhogy gyorsan ki is kerültem a közoktatásból.
Azt is írja, meg akarta mutatni, mit is csinál egy irodalomtörténész, mikor úgy tűnik, már nincs mit csinálnia. Ez a gyanú különösen a 19. századi magyar irodalommal kapcsolatban merülhet fel. Mintha Petőfiről, Aranyról, Jókairól mindent kikutattak volna, amit ki lehet. Hol vannak még a fehér foltok?
Mindig van fehér folt. Értelmezésbeli kérdésekről van szó, változnak a kontextusok. Gondoljunk csak arra, hogy teljesen mást jelent a Himnuszban, a Szózatban és a Nemzeti dalban szereplő „magyar” kifejezés. Ma olyan, mintha ugyanazt jelentené a három, pedig eredeti kontextusában a Himnusz magyarja felekezeti közösséget jelent, akik ráadásul nemesek, a Szózaté a megyei nemességet, a Nemzeti dal magyarja pedig mindenkit, aki nem nemes. Egy emberöltő alatt radikálisan más jelentésben használták ezt a kifejezést, amit ma már nem veszünk észre, mert a nemzeti kultúra egységesült. Ugyanakkor muszáj számon tartani a jelentések változásait, és ezzel foglalkozik az irodalomtörténész. Amikor tíz évvel ezelőtt megjelent az Arany János és az emlékezet balzsama című könyvem, őszinte csodálkozással kérdezte egy barátom, hogy mi a fenét lehet még írni Aranyról, mikor mindent lehet tudni róla. Nyilván sok mindent tudunk róla, de azt nem nagyon tudjuk, hogy hogyan tudunk róla valamit. A Legendahántásnak is van egy ilyen vonatkozása: hogyan tudjuk, amit tudunk, például a Himnuszról? Azt gondoljuk, hogy „túlismerjük”, nagyon ismerjük, de ez nem feltétlenül jelent árnyalt olvasatot. Erre próbálok rámutatni.
Mi az, ami különösen foglalkoztatja a 19. századi irodalomtörténeten belül?
A következő öt-hat évben azzal foglalkoznék, hogy hány és milyen fajta romantikafogalmunk van a 19. századról. A tankönyvek szerint nagyjából egy, amibe besorolódik mindenki Kisfaludy Károlytól Vörösmartyn át Jókai Mórig. Holott a század romantikája közel sem homogén jelenség, nagyon komoly változások vannak már a kortársak romantikaértésében is – Vörösmarty és Petőfi romantikafogalma is különböző. Azt vizsgálnám, hogyan egyszerűsödik le, hogyan válik közhellyé, olykor giccsé a romantika már a 19. század második felére. De ez a kutatás még nem tart ott, hogy népszerűsíteni lehessen vagy rövid kijelentéseket gyártani belőle, ehhez le kell folytatni az ilyenkor szokásos tudományos vitákat.
Tudománynépszerűsítő könyvként utal a Legendahántásra, de az volt az érzésem, a könyv inkább annak a határán van: olvasmányos, persze, de nagyon erősen kapcsolódik az ön kutatási területéhez, a 19. századhoz. 51-ből 20 fejezet Arany Jánossal foglalkozik. Egy ilyen könyvben sem vállalkozott volna arra, hogy 20. századi irodalommal foglalkozzon?
Nincs akkora mellényem. Nem kutattam a 20. századot, mások kutatási eredményeit pedig nem akarom lefölözni. Így érzem hitelesnek a könyvet. Az nem volna hiteles, ha József Attilával kezdenék foglalkozni, mert nem látom be a József Attila-kutatás mai állását. Nem tudnék újszerű meglátásokkal élni. Talán majd nyugdíjas koromban kutatok ilyesmit is.
Rendszerint olyan eseteket mutat be, ahol a tévhitek leegyszerűsítik egy vers vagy akár egy teljes életmű értelmezését. Van olyan ezek közül, amit különösen károsnak tart?
Semmit nem tartok károsnak, mert a tévedéseknek is megvan a kulturális funkciójuk. Nemrég az egyik órámon beszéltünk arról, hogy a Petőfi eltűnésével kapcsolatos mítoszoknak fontos szerepük van a magyar kultúrában. Eltűnt Barguzinban vagy meghalt Segesvárnál? Nyilván meghalt, ez nem kérdés. De maga a legenda olyan érdekes kultúrtörténeti, antropológiai, szociológiai, akár politikai kérdéseket vet fel, ami miatt azt kell mondanunk, hogy ez is a kultúra szövetének a része. Károsnak talán inkább a nyilvánvaló hülyeségeket tartom, mint az említett konteót arról, hogy Petőfi Széchenyi fia volna. Ez egy Széchenyi-levél passzusának betű szerinti olvasásából származó sima butaság. Petőfi fogantatása idején Széchenyi nem is volt az országban, szóval ezt még cáfolni is fárasztó. Ez a fake news kategóriája, de a 19. századdal kapcsolatban ilyenek már nemigen keletkeznek.
A Petőfi származásával kapcsolatos kérdésnek ugyanakkor politikai vetületei vannak: a keményvonalas nacionalisták számára elfogadhatatlan akár a mai napig is, hogy szlovák származású asszimilánsról van szó, akinek az anyanyelve a szlovák volt, az anyja rosszul beszélt magyarul – ez utóbbit Aranytól tudjuk. Ha tehát etnikai nacionalizmusban gondolkodunk, vesztettünk egy elég nagy költőt.
De nem etnikai, hanem kulturális nemzetről kell beszélnünk, ez egyértelmű. A könyvem szereplőinek jó része, aki nem volt nemes, német volt. Toldy Ferenc Franz Schedel volt, abból lett Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet-írás atyja. Viszont ő nyilván nem olyan fontos az etnikai nacionalizmus híveinek, mint Petőfi, akiről még a 2006-os őszi tüntetések kapcsán is elvitatkoztak a kommentelők: melyik oldalon állna, a tévészékház védői vagy ostromlói mellett? Ez teljesen irracionális kérdés, mégis sokan elgondolkodtak rajta.
Ezt inkább úgy volna érdemes keretezni, hogy a szlovák asszimiláns annyira magyar akart lenni, hogy az életműve tetemes része erről a szándékról szól.
Ez így is van. Petőfi tudatosan elhatárolódott a szlovák származásától. Már diák korában, Selmecbányán sem közösködött a szlovák tanulótársakkal. De még szüksége volt rá, hogy felépítse a magyar identitását, ráadásul „kulturális migránsként”: nem nemesi és nem magyar származásúként lett a legnagyobb magyar költő. Ez komoly stratégiákat igényelt a részéről. A származását többször ki is játszották ellene, nemcsak az 1848-as választási kudarca után, hanem a kritikákban is. „Lepetrovicsozták” simán. Az 1840-es években érzékeny pont volt a magyar nemzeti identitás megformálása, az, hogy ez nem vérségi és nem nemesi identitás. De mégiscsak ez lett a mi kultúránk! Petőfi lett a demokratizálódó magyar kultúra első reprezentatív figurája.
Az ilyen kérdések tárgyalása mellett a Legendahántás több fejezetében is egyes versekkel foglalkozik, rámutatva, hogy a megcsontosodott értelmezéseinkkel szemben mennyivel gazdagabb az eredeti szöveg. Ellenpéldából, vagyis olyan esetből, amikor a félreértés többrétűvé tette a művet, egyet találtam a könyvben: Vörösmarty A vén cigányában a kéziratban álló „zuhog le” helyett sajtóhibával, „zokog mint malom a pokolban” formában jelent meg egy versszak. Jobb lett így a vers, nem?
Nem tudom, hogy jobb lett-e, de az biztos, hogy ez a történet hozzákapcsolódik a szöveghez. Az unalmas filológiából mindig ki lehet hozni valami izgalmasat. A „zokog” szót valószínűleg a nyomdai szedő találta ki, és mivel Vörösmarty nem sokkal később meghalt, ez lett a szöveg utolsó, általa láttamozott változata, az „ultima manus” maradt a kanonikus a tévedéssel együtt. Hosszú nyomozások folytak utána arról, mégis hogyan zokogna a malom. A kéziratos „zuhog” viszont a hanghatást jelenti, amihez a malom működése hasonlít. Ez olyan, mint szintén Vörösmartynál az Előszó problémája: mit jelent az, hogy „midőn ezt írtam, tiszta volt az ég”? Mire vonatkozik ez a verskezdés? A mai napig sem tudjuk, de ez így van jól: munkát ad a filológusoknak.
Lisznyai Kálmán Ferenc Józsefhez írt köszöntőjét ahhoz hasonlítja, mintha Ákos zenélne Gyurcsány Ferenc születésnapján. Tényleg összevethető a kettő? Nem lesz túl popos egy ilyen párhuzam?
De, kicsit túl popos. Viszont ezeknek a cikkeknek a jó részét eredetileg Facebook-bejegyzésként írtam még az első karantén alatt. Ott jópofának találtam az ilyen hasonlatokat. Valójában a hatást akartam érzékeltetni: képzeljük el, az említett, elképzelt fellépés milyen hatást váltana ki az Ákos-rajongók közében! Olyan hatást válthatott ki Lisznyai barátai körében Ferenc József köszöntése. Tudjuk, hogy meg is verték utána, legalábbis szimbolikusan. Miért köszöntötte a császárt valaki, akit büntetőszázadba vezényeltek 1849 után? Ez a történet is arra utal, hogy a század második felében Magyarországon árnyaltabb volt a viszony Ferenc Józsefhez, mint gondolnánk. Tanár vagyok, és szeretem hasonló párhuzamokkal érzékeltetni egy történeti esemény jelentőségét, korabeli hatását.
Annak is volt némi hatása, hogy nyáron provokatív esszét írt az Élet és Irodalomba a magyar szépirodalom lektűrösödéséről. Ebben azt a véleményét is kifejtette, hogy a kortárs hazai szépirodalmi termés jelentős része „balos giccs”, amely tehetségesen visszatükröz fontos társadalmi problémákat, politikai kérdéseket, de nem keres új utakat, és nem izgatják a média lehetőségei. Ennek milyen okai lehetnek?
A teljes képhez hozzátartozik, hogy jobboldali és liberális giccset is emlegettem. Azóta sok vitám volt erről a cikkről, dühös és megfontolt válaszok is születtek. Tisztázzuk, hogy ez az esszé ezer sebből vérzett, de felvetett bizonyos kérdéseket, ami végül is a feladata volt – olyan kérdéseket, amik sokakat érdekelnek. Egyrészt arról van szó, hogy megváltozott az irodalmi nyilvánosság szerkezete. Mások az utak, ahogy valaki íróvá válik. Megtriplázódtak az irodalmi nyilvánosság szintjei: a könyvkiadói szint, a folyóiratszint és a tudományos-akadémiai szint egyre kevésbé átjárható. A folyóirataink lassú reagálásúak, mire megjelenik egy könyvkritika, addigra annak a könyvnek eldőlt a sorsa a piacon.
A könyvpiaci logika gyorsabb reagálást tesz szükségessé, és a könyvkiadók kénytelenek rengeteg újdonságot kiadni. Ez afelé tolja az írókat, hogy gyorsan termeljenek, aktuális problémákról írjanak, és ne szöszöljenek, pláne ne régi, kevéssé aktuális témákkal.
Nem állítom azt, hogy ez minden műre hatással lesz, de kimutatható egy ilyen tendencia. A probléma része a posztmodern utáni helyzet is: újra előkerült a realizmus, a személyesség igénye, amiket ismer az irodalmi hagyomány, és könnyű belecsúszni a jól ismert elbeszélői sémákba. Negyedik szempontként pedig azt vetném fel, hogy az író egyre inkább egy show részeként jelenik meg. Ő és a művei fogyasztási cikként kerülnek be a médiába, ami másutt régóta így van, de nálunk az utóbbi öt-hat évben alakult ki. Ez annyiban örvendetes, hogy több szó van az irodalomról, de olyan hatása is lehet, hogy a szerzők nagyobb tömeghez akarnak eljutni, és engedményeket tesznek az olvasónak. Egyébként az én cikkemtől teljesen függetlenül hasonló problémáról (is) szól Bartók Imre legújabb regénye, a Lovak a folyóban.
Egy másik művet emelnék ki a kortárs magyar irodalomból, amit nyilván ön sem sorolna a lektűrösödő „balos giccsek” közé. Ez Borbély Szilárd Nincstelenekje, aminek apropóján a „kulturális migránsokról”, az első generációs művész-értelmiségiekről írt egy másik cikket. Arra célzok, hogy nyilván jelenleg is születnek olyan művek, amelyek új utakat keresnek, innovatívak.
Természetesen, de nem akarok neveket mondani. Nem is szerzőket, hanem műveket kellene itt említeni, akár egy verset vagy novellát. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy a lektűrösödés veszélye a történetiségben is előkerült. Jókait már a kortárs mainstream kritikusok is, például Gyulai Pál, giccsezték: túlságosan kielégíti az olvasói igényeket, kalandregényeket ír korszerű lélektani regények helyett. Az általános probléma e jelenség mögött, hogy nehéz felfedezni, mi az, ami új. Az újat nem vesszük észre, idegennek látjuk, nehezen fogadjuk be. A kortárs magyar irodalomban ugyanez a kérdés merül fel az említett Bartók Imre Jerikó épül című regényével kapcsolatban. El sem jutunk odáig, hogy azon vitatkozzunk, annak a könyvnek milyen aránytalanságai lehetnek, mert fel sem ismerjük az újdonságértékét, nem tudunk közel férkőzni hozzá. De az újat megcsinálni is nagyon nehéz. Nekem sem sikerült szépíróként, talán majd egyszer sikerülhet. Ugyanakkor földindulásszerűen revelatív szövegből mindig is kevés volt, aminek a szerzői mertek kockáztatni. Most pedig különösen nehéz helyzetben vannak az írók, az imént elsorolt körülmények nem kedveznek az innovatív irodalomnak.
Irodalomtörténészként, felteszem, a magyar irodalom krízisét kihirdető válságjelentések hagyományát is ismeri. Van közöttük olyan, aminek kimutatható hatása volt a kortársakra?
A legnagyobb krízisbe Petőfi Sándor taszította a magyar irodalmat. Amikor megjelent a magyar irodalmi életben, részegen tobzódó, pogány Anakreónként írták le, aki magát az ördögöt testesíti meg, kénköves bűzt terjeszt a magyar irodalomban, barátaival pedig sáros lábbal rúgják szét szépirodalmunk szentegyházát. Ezek majdnem szó szerinti idézetek a korabeli kritikákból. Valóban barbárként jelent meg abban a modern magyar irodalmi struktúrában, amely az 1840-es évekre lett kész. Olyan hangnemet, műfajokat, képeket használt, amelyeket ez az irodalmi rendszer nem tudott befogadni, mert nem tartották méltónak rá.
Hortobágyi kocsmárosné? Anyám tyúkja? Azt már nem! Ráadásul nemcsak ennyit tett, hanem nekiállt saját képére formálni az irodalmi mezőt. Ezzel majdnem két teljes generáció munkáját tette tönkre, és azóta erre épül a magyar irodalom.
Ennél nagyobb válság nincs, de ez azt is jelzi, hogy a válság nem feltétlenül rossz, annak a nyomán kiépülhet valamilyen új szisztéma. Persze ehhez kellett Arany János, ő csinált új kánont, új ízlést Petőfi innovációjából. Olyan nyelvet használt, amit addig más nem. Persze ő is rengeteg kritikát kapott A nagyidai cigányok miatt, vagy egyes műveit hideg hallgatás övezte, például a Bolond Istókot. Utóbbit most olvastam újra: ennél nagyobb hatással a mai magyar irodalomra egyetlen Arany-mű sem volt, a maga korában viszont totálisan idegen, tabusértő szövegnek számított. Ha létezik szegénységpornó, a Bolond Istók az. Vagyis Arany Jánosé sem volt sima diadalút, de ezzel nincs is semmi baj. A válság izgalmasabb, mint az unalmas fősodor.
