Az évszázad bűnténye
Ez a remek kétrészes dokumentumfilm/minisorozat gyakorlatilag a true crime egyik alműfajából került ki, melyben nem egy sorozatgyilkos viselt dolgait tárja fel a sztori, hanem egy nagyvállalati csúcsbűncselekményt. Alex Gibney, akinek a nevéhez már egész sor bivalyerős doku fűződik, azt az egészen döbbenetes történetet tárja fel, ahogy egyetlen aprócska, majd hatalmasra hízott gyógyszercég hazugságok és hirdetési manőverek blikkfangos hálójával opioid-függővé tette az Egyesült Államok lakosságát. A sztori olyan hihetetlen, hogy ha nem lenne alaposan dokumentált, kutatott, feltárt és bizonyított tény, könnyedén konteónak vélhetnénk, Gibney filmje pedig nagyon alaposan, nagyon érthetően, ám a száraz tényeket átélhető emberi drámákkal érzékeltetve meséli el a sztorit. A film – aminek a címe, bizony, egyáltalán nem túlzás – az HBO GO-n nézhető. (Bodnár Judit Lola)
Dívák
Amikor először hallottam Kőrösi Máté dokumentumfilmjéről, bevallom, elfintorodtam: három fiatal, budapesti lány sminkel meg pletykál, mégis kit érdekel mindez? Két oka volt, amiért végül mégis megnéztem: egyrészt ezt választotta nyitófilmjének a Verzió filmfesztivál – ők ritkán nyúlnak mellé –, másrészt az HBO állt a film mögé (ott is lehet megnézni a filmet) – ők még ritkábban. Most se tették: ha ezt a listát megpróbálnánk sorba rendezni, a Dívák valahol az élvonalban lenne. Érzékeny, humanista portré és generációkat egymáshoz közelebb hozó film ez, egészen megrendítő alkotás. (Bodnár Judit Lola)
Tina
A zenés zenészportrék korát éljük, ez nem vitás, ám míg sok ilyen projekt beleesik abba a hibába, hogy túlságosan megszépítve meséli el hősének történetét, addig a Tina Turner-doksi alkotói, Daniel Lindsay és T. J. Martin más utat választottak: leegyszerűsítő, de érzelmileg túlfokozott, cukormázas, zenés nagyjátékfilm helyett komótos, elegáns, klasszikus dokumentumfilmet forgattak, amely azért nem reszeli le a történtek kétségkívül érzelmileg is hatásos jellegét. Turner, aki maga is szerepel, beszél ebben a csodálatos filmben, nemcsak archívokról, hanem mai arcával, mai gondolataival, ezzel a filmmel köszön el amerikai rajongóitól, és a búcsú több mint méltó. (Bodnár Judit Lola)
Tobi színei
A melegek, transzneműek és más nemi kisebbségek ellen uszító kormányzati hecckampány évében a Tobi színei jelentősége is megnőtt. Felteszem, Bakony Alexa rendező sem vágyott rá, hogy bemutatkozó dokumentumfilmje, amely ráadásul éppen szerénységével és visszafogottságával tüntet, így kerüljön az érdeklődés középpontjába. Pedig kétségtelen, hogy a Tobi színei megérdemli a figyelmet, elsősorban nem is a transznemű identitás elfogadásáért és elfogadtatásáért zajló harc ábrázolása miatt. Hanem azért, mert a feltétel nélküli szeretet filmje: egy olyan családot ábrázol, ahol a szülők nem teljesen értik, mi történik a gyerekükkel, de annyi biztos, hogy támogatják őt. Ezért intézik el vele az idegőrlő papírmunkát a hivatalokban, ezért állnak kamera elé, és ezért mennek ki vele a Budapest Pride-ra, hogy együtt örüljenek a többi szülővel a film legmeghatóbb jelenetében. Valójában nem számít, hogy lányuk volt és fiuk lett: Tobi szülei annak örülnek, hogy a gyerekük szabad. (Kránicz Bence)
Born in Auschwitz
Orosz Angéla az elképzelhető legnehezebb körülmények között jött világra: az auschwitz-birkenaui haláltáborban, titokban, olyan aprócskán és gyengén, hogy az egyszerre volt életmentő és életveszélyes, ugyanis alig egy kilósan sírni sem volt ereje, így világra jötte titokban maradhatott. Ám ez nem a happy end, épp ellenkezőleg, a történet kezdete: neki, gyermekének és az ő gyermekének még ugyanis le kell élni egy teljes életet, megküzdve a holokauszt és a túlélés traumájával. Erről mesél az On the Spot párosa, Cseke Eszter és S. Takács András első egészestés dokumentumfilmje, a Born in Auschwitz, éspedig úgy, hogy a végeredmény mégsem egy holokausztfilm, sokkal inkább a transzgenerációs traumák és feldolgozásuk értő, empatikus ábrázolása. (Bodnár Judit Lola)
Anyáim története
Virág és Nóra időtlen idők óta egy párt alkot, és kapcsolatuk eljutott arra a pontra, hogy szeretnének örökbe fogadni egy gyereket, vagy akár többet is. A dolog Magyarországon heteró pároknak is nehéz, leszbikusoknak meg még inkább, de végül mégiscsak összejön a dolog, a családba megérkezik Melissza. Sok filmnek ez a boldog befejezése lenne, de az Anyáim története tulajdonképpen itt kezdődik: a film ugyanis nem az örökbefogadás előtti harcot dokumentálja, hanem azt, hogy mi történik az után, hogy az örökbe fogadás sikeresen végbemegy. A dolog nem fenékig tejfel, az egyik nőt jobban elfogadja a kislány, mint a másikat, ennek a furcsa helyzetnek az összes vívódását, fájdalmát pedig közvetlen közelből láthatjuk. Intim, gyönyörű film ez, amely a családdá válás lassú folyamatán kívül fájdalmas emlékeztetőt ad arra is, hogy mennyire korszerűtlen a kormány LMBTQ-ellenes politikája. (Bodnár Judit Lola)
A szitokszavak története
Amikor a Netflix fenomenális, mini ismeretterjesztő dokusorozata, A szitokszavak története kijött, azt írtuk, botrány, hogy ez a sorozat nem magyarul, a magyar nyelv közmondásosan gazdag szitokszókincséről készült. E véleményünket azóta is tartjuk, ezzel együtt a sorozat azért így, angol nyelven, angol szitokszavakkal is az egyik legszórakoztatóbb dolog volt, ami a streaming-platformokon történt az idén. Nicolas Cage-et az isten is egy „bazmegelős showműsor” házigazdájának teremtette, és csak remélni tudjuk, hogy a sorozat folytatódik majd, mert az egyetlen hibája az volt, hogy fájdalmasan rövidke. Szilveszter esti röhögésre például erősen ajánljuk. (Bodnár Judit Lola)
A gyilkosok emlékműve
Léteznek szimbólumértékű terek Magyarországon, amelyekbe belesűrűsödik kínkeserves 20. századi történelmünk. Ács Dániel talált egy ilyet: a budapesti 12. kerületben emelt turulszobrot, amelyet 2005-ben avattak fel a volt nyilasház közvetlen szomszédságában. A második világháború áldozatainak állították, de éppen az ő utódaik közül sértett sokakat az emlékmű. Aztán kiderült, hogy az áldozatoké mellett Pokorni József nevét is a szoborra vésték, aki valójában a nyilasok oldalán vett részt tömeggyilkosságokban 1945-ben. Ő történetesen a regnáló kerületi polgármester nagyapja.
Ez a rémületes családi történet adja Ács filmjének egyik szálát, a másikat pedig a világháború utolsó hónapjai alatt rendezett vérfürdő krónikája. Mikor már egyértelmű volt, hogy Budapest elesik, Szálasi Ferenc kormányának vége, és a tengelyhatalmak elveszítik a háborút, a nyilasok nagyjából két hónapon át tartó ámokfutásuk alatt bujkáló vagy kórházban kezelt zsidók százait kínozták és gyilkolták meg. A tettesek között akadtak őrjöngő fasiszták, mint a Kun páternek nevezett Kun András, de a legtöbben péklegények, suszterek, kétkezi munkások voltak. Hogyan juthatott ennyire mélyre a magyar társadalom? Emlékszünk arra, ami történt? Miért állhat turulszobor a nyilasház mellett? Ezeket a kérdéseket teszi fel a 444 oknyomozó újságírójának gyomorszorító dokumentumfilmje, és a lehetséges válaszok finoman szólva sem nyugtatnak meg. A teljes film megnézhető a YouTube-on, vagy akár itt, cikkünkben is. (Kránicz Bence)
Fordulópont: 9/11 és a terrorizmus elleni harc
Az idei huszadik évforduló nyomán szeptember 11-e táján rengeteg szó esett a World Trade Center elleni támadásokról, és arról a korról, amit a két torony ledőlése megnyitott. Az első gép becsapódását még balesetnek hitte az akkor még – történelme során esélyesen utoljára – gyanútlan, jóhiszemű Amerika. Borzasztó, horrorisztikus dolognak, de balesetnek. Azt az illúziót, hogy Amerika az egész világ irigyelt, de összességében szeretett világ példaképe lenne, a második repülőgép rombolta le, amikor becsapódott a World Trade Center déli tornyába. Brian Knappenberger filmjében ugyanakkor 2001. szeptember 11-e nem a végpont, és nem is a kezdet, a rendező elindul az idővonalon mindkét irányba, az előzmények és a következmények felé is, utóbbiakkal gyakorlatilag a legközelebbi napjainkig, hidegrázósan jelezve, hogy mennyire máig hat mindez. Történelemórák kötelező néznivalója, okos, fontos anyag ez, a Netflixen pedig máig nézhető. (Bodnár Judit Lola)
Gorbacsov. Mennyország
Az egyik utolsó hírmondója a múlt századot aktívan formáló politikusoknak, és egész biztosan többet tudna mesélni annál, mint amit idáig sikerült kiszedni belőle. Mihail Gorbacsov ebben a dokumentumfilmben sem nyílik meg, mégis úgy érezhetjük, sokkal többet tudunk meg róla, mint előtte. Vitalij Manszkij ugyanis van olyan jó viszonyban a nyugdíjas, egykori szovjet pártfőtitkárral, hogy az beengedi a stábot a házába, elkísérhetik szilveszterezni, és még azt is látjuk, mit reggelizik a történelem egyik fontos alakja. Gorbacsov többször is olyan természetesen viselkedik, mintha nem is lenne jelen a kamera, és ugyan nagyon keveset beszél most is a közönséget igazán érdeklő témákról, ez a lírai portréfilm mégis olyan közel hozza a kilencvenéves, magányos, elfeledett politikust, mint amilyen közel még sosem jutottunk. Még a hallgatása sem zavaró, sőt, őszintébbek a reakciói, mint az olyan politikusoknak, akiknek még van veszítenivalójuk. Gorbacsovnak már nincs, és számot vetett mindennel. Még Putyin diktatúrájával is, amelyről előbb csak annyit hajlandó mondani: túl kell élni, majd hozzáteszi: „Van miről beszélnünk. Neked meg van elég anyagod a filmedhez.” És tényleg, ez is egy nézőpont. (Inkei Bence)
