Szeptember végén – amennyiben a járványhelyzet is úgy diktálja – majdnem két év késéssel megérkezik a mozikba Daniel Craig hattyúdala 007-esként, a 25. Bond-film, a Nincs idő meghalni. Az már évek óta találgatás tárgya, ki léphet majd a nyomdokaiba, és ihatja a Martinit rázva, nem keverve, az viszont biztos, hogy a Bond-franchise paradigmaváltás előtt áll. Az igazi kérdés az, miben és milyen mértékben nyilvánul majd meg mindez.
James Bondban az a jó, hogy ugyan már lassan hat évtizede kirobbanthatatlan a vászonról, időtálló, ennek köszönhetően újra és újra megújulhat. A Bond-filmeket gyártó EON Productionsnál megvan az az alkotói szabadság, hogy színészről színészre újradefiniálják a karaktert, a filmeket az aktuális társadalmi vagy politikai háttérhez csiszolják, finomítsák. A The Cultural Life of James Bond című, tavaly októberben megjelent tanulmánykötet többek közt erre is keresi a választ: hogyan idomul az aktuális társadalmi, kulturális és politikai helyzethez Bond karaktere?
Minden alkalommal, amikor egy új színészt választanak Bondnak, a sorozat megkapja a lehetőséget, hogy annak a közönségnek az ideológiájához kalibrálják, amelyhez szólni kíván
– véli Jaap Verheul, a kötet szerkesztője. A Bond-filmek ugyanis a karakter milyensége mellett többé-kevésbé mindig reflektálnak a világban zajló folyamatokra is. 1979-ben például nem véletlenül küldték Roger Moore-t az űrbe lövöldözni az űrőrület közepette, és az sem volt véletlen, hogy a producerek a Star Wars első részének sikere miatt döntöttek úgy, hogy nem a Szigorúan bizalmas, hanem a Holdkelte lesz a következő film. A 2002-ben bemutatott Halj meg máskor esetében például már felmerült kritikaként, hogy közvetlenül a 2001-es terrorcselekmény után szinte semennyire sem reagált a történtekre, cserébe jégpalota és láthatatlan autó az bezzeg volt. A 2005-ös Casino Royale-ban már az antagonista Le Chiffre-t gyanúsítgatta M azzal, hogy az al-Kaidával játszott össze a merényletben. A Quantum csendjében – bár a történet olyan szövevényes, hogy erősen a filmélmény rovására megy – az azért kiderül, hogy a CIA és a brit kormány is összejátszott a Quantum nevű bűnszövetkezettel, amelybe nem nehéz belelátni a 9/11 utáni szkepticizmust Irak és Afganisztán megszállásával kapcsolatban. A Bond-főgonoszok és a valós személyek közt sem nehéz meglátni a párhuzamot: tett már keresztbe Bondnak megalomán médiamogul vagy terroristákkal összejátszó bankár is. Azon pedig vélhetően már senki sem lepődik meg, hogy Bond a hírek szerint egy hibrid Aston Martint vezet majd a Nincs idő meghalniban, a környezettudatosság jegyében.
A hímsoviniszta macsótól az érzelmes izomemberig
A Bondot elsőként játszó Sean Connery volt a prototípus, akihez azóta is akaratlanul minden újabb Bondot hasonlítanak. A skót színész 007-ese egy kemény, érzelemmentes macsó, aki iszik, dohányzik és nőket szed fel, akikkel aztán általában nem bánik épp kesztyűs kézzel. A nők számára csupán eszközök arra, hogy saját dominanciáját fitogtassa. Ezt a túláradó maszkulinitást szelídítették szerelmes és érzelmes Bonddá a mindössze egy filmben feltűnő George Lazenby esetében. A kevésbé macsó, cserébe rettentően fátyolos szemmel szerelmet valló új Bond azonban a másik véglet volt, túl éles váltás, ami nem is aratott túl nagy sikert a nézőknél.
Roger Moore-ral aztán visszatért a franchise a gátlástalan, ám talpig úriember Bondhoz, aki pofátlanul használja ki a nőket. Ez utóbbinak legékesebb példája – és Moore Bondjának gyakran kritizált tette –, amikor kártyatrükkel vágja át az Élni és halni hagyniban a gonosz Kanaga szűz jósnőjét, hogy az lefeküdjön vele. A nőket lekezeli, távolról sem tekinti őket egyenrangú partnernek, de ezt legalább gentlemanként igyekszik palástolni, sőt, már-már lovagiasan menti ki őket az általában az antagonisták által előidézett nehéz helyzetekből.
Timothy Dalton ezzel szemben a moralista Bond, aki már nem vicceskedik, nem dumálja le olyan pofátlanul a nőkről a bugyit, és nem is hidegvérű, férfiassága inkább a parancskövetés és a moralizálás terén mutatkozik meg. A magányos ügynökben ráadásul megjelenik az első egyenrangú női partnere is egy CIA-informátor szerepében, sőt, Bond olyan érzelmi hátteret is kap, amelynek se híre, se hamva nem volt a Moore-éra alatt. A színész távozását követően tendenciává vált a jelenség: egy érzelmesebb Bond után gyorsan dobni kell a nézőknek egy turbómaszkulin ügynököt.
Pont ezt történt Pierce Brosnan esetében is, aki nem gyengéd szavakkal, hanem macsóságával terelte vissza a Bond-karaktert a maszkulinitás medrébe, ám ekkor világossá vált, hogy változnia kell, és reflektálnia kell a 90-es évek feminista hullámára is. A Brosnan-féle Bond érdekes hibrid: a régi korok macsósága hatja át, a közege azonban már élesen bírálja emiatt. Az 1995-ös Aranyszemben az akkor már Judi Dench által alakított M vágja hozzá az egyúttal a Bond-mítosz ellen is megfogalmazott leglényegesebb kritikát:
Maga egy szexista, nőgyűlölő őskövület, a hidegháború maradványa.
Brosnan Bondjában megpróbáltak mindent összegyúrni, amit a karakter korlátain belül a nézői igények csak kívántak: ismét szívtipró és úriember volt, a humorát és az ízlését is megtalálta, de az érzéseiről is nyíltan beszélt, mindemellett még akciósztár is volt. Ugyanezt a vonalat vitték tovább és egyben gondolták újra Daniel Craig esetében, akit a kiválasztásakor komoly gyűlölethullám fogadott, hisz merőben különbözött a playboyként aposztrofált Brosnantől, sőt a korábbi Bondoktól is: Craig kigyúrt, lobbanékony és nem az a tipikus szépfiú. Az általa képviselt Bondban vegyítették az izmos, nyers akciósztár sztereotípiáját az érzelmes és a nő miatt a karrierjét is feladó hősszerelmes karakterét. A pökhendi, nőket semmibe vevő macsótól tehát öt évtized alatt eljutottunk egy kívül izmos, belül érzelmes fickóig.
Milyennek kéne lennie az új Bondnak?
Daniel Craig öt film után immár tényleg szögre akasztja a pisztolyt – bár ugye mondott ő már korábban is olyat, hogy előbb vágná fel az ereit, minthogy a Spectre után ismét eljátssza Bondot. Ez pedig csak egyet jelent: az alkotóknak a Nincs idő meghalni után újra kell definiálniuk Bondot.
Újra kell gondolnunk a karaktert, ahogyan azt eddig minden színész újragondolta. Ezért ilyen izgalmas és szórakoztató ez a franchise, mert a karakter fejlődik.
Annyi tehát biztos, hogy nem egy Craig-klónt kapunk majd, hanem egy újabb Bond-értelmezést, amelyet azonban talán minden eddiginél nehezebb lesz úgy megálmodni, hogy ne verjen ki itt-ott egy-két biztosítékot. A mindent egyre jobban átitató polkorrektség kereteibe például egész biztosan nagyjából annyira lesz lehetetlen beleszuszakolni Bondot, mintha Dwayne Johnsont akarnánk mindenáron egy Lars von Trier-filmben látni. Craig 2015-ös távozásának hírével együtt röppent fel kötelező jelleggel szinte azonnal a találgatás, hogy akkor ki is lesz a következő 007-es. Akkor még Idris Elba neve ütött nagyot, mert milyen újszerű és felvilágosult lépés lenne végre egy fekete Bondot választani. Azóta a bőrszín kérdése szinte mellékessé vált, hisz már-már természetes, hogy van színesbőrű színész a legesélyesebbek közt, ám olyan szempont is beúszott, amely eddig vélhetően még sosem: muszáj, hogy Bond férfi legyen? A Nincs idő meghalni eredeti bemutatója előtt ugyanis szabályos tömeghisztériát váltott ki az az információ, hogy egy fekete nő játssza majd a 007-est. Mindez egyébként valóban így lesz a filmben, ám nem úgy, ahogy az elsőre tűnik: a Lashana Lynch által alakított karakter örökli meg a 007-es számot az MI6-nél. Ezzel együtt azonban felmerül a kérdés, hogy fontos-e a nem egy olyan karakternél, amely évtizedek óta igyekszik a férfiasság definíciójává válni?
A találgatásoknak maga Barbara Broccoli, az EON egyik tulajdonosa vetett véget, aki megerősítette:
„Szerepeket kell írnunk a nőknek, nem egyszerűen csak férfiakból nőket csinálni” – nyilatkozta egy interjúban.
Az tehát biztos, hogy az új Bond férfi lesz, és az is, hogy a választott színész külleme, személyisége nagyban meghatározza majd, milyen is lesz az új Bond. Ahogy az ilyenkor lenni szokott a fél brit színészvilágot hírbe hozták már azóta a szereppel.
A legesélyesebb nagyon sokáig Tom Hardy volt, akiről tavaly év elején már tévesen el is terjedt, hogy hivatalosan is vállalta a szerepet. Azóta kiderült, hogy mindez egy kamu tweetből indult, Hardy esélyei ezzel egy időben megcsappantak a brit fogadóirodáknál. Hardy már rég esélyes volt, amikor Regé-Jean Page-ről még jóformán senki sem tudott. A Bridgerton-sorozattal berobbanó színész egyből a nők kedvence lett, és mivel jóképű is, brit is, hamar jött a következtetés, hogy miért ne lehetne ő az új Bond? A közösségi oldalakon akkor kezdték kommentekben skandálni a nevét úgy igazán, amikor bejelentette, hogy otthagyja az utóbbi idők egyik legnépszerűbb sorozatát. Ez sokak olvasatában ugyanis csak egyet jelenthet: nem ér majd rá buja hercegeket játszani, hisz a gonoszt kell majd hajkurásznia az Aston Martinnal. Szintén esélyesnek tartják még Henry Cavillt, aki a híresztelések szerint már Craig kiválasztásakor is kis híján megkapta a szerepet. Rebesgetik még a Kőgazdag ázsiaiakkal berobbanó Henry Golding nevét is, a brit-maláj színész ráadásul így az első ázsiai Bond lehetne, a polkorrektség jegyében ezzel akár meg is növekedhetnek az esélyei. De felmerült már Robert Pattinson, Dev Patel, Cilian Murphy, Tom Holland és nagyjából minden jóképű 30-as színész neve, akin jól mutat az öltöny. De simán megtörténhet az is, hogy egy viszonylag ismeretlen színészt választanak, ahogyan azt Daniel Craig esetében is tették.
Új Bond, új típusú Bond-lányok?
Ha James Bond, akkor szép és könnyen kapható nők. A 007-es világnak legalább olyan fontos kellékei a gyönyörű nők, mint a Martini vagy a Walther PPK. A kellék szó sajnos az esetek nagy részében helyénvaló: a titkosügynök oldalán feltűnő nők vagy segítik, vagy meg akarják ölni Bondot, a közös bennük azonban az, hogy mégis mind lefekszik az ügynökkel. A nők szinte kizárólag eye candyk, akik a nézők és Bond szórakoztatására vagy motiválására jelennek meg a filmben, kivéve Moneypennyt, aki viszont az állandó flörtfelelős szerepében ragad, illetve a Brosnan- és a Craig-éra M-jét, aki Bond főnökét alakítja. Broccoli korábban egyébként egy interjúban védte meg a régi korok Bond-lányait, akiket „progresszív példaképeknek” nevezett, akikre az adott korban a nők igenis fel tudtak nézni. Az utóbbi két évtizedben ez érezhetően kezdett szelídülni egyrészt épp a női M-mel, másrészt a Bond-lányok is egyre inkább voltak hús-vér emberek, mint biodíszletek. Nem kell jósnak lenni hozzá, hogy egyértelmű legyen:
Nem véletlenül szerződtették ugyanis azt a Phoebe Waller-Bridge-et a forgatókönyvírói csapatba, aki egyrészt a Fleabaggel lett egy csapásra a világ egyik legkelendőbb sorozatírója, másrészt ő az, aki egész biztosan nem fog a lábaikat azonnal széttáró nőket írni Bond mellé. Az egyértelmű húzás ellenére – ő egyébként a második női író a franchise történetében – Waller-Bridge 2019-ben a Guardiannek azt mondta: szó sincs róla, hogy a neme vagy a női karakterek gatyába rázása miatt szerződtették volna. Egy másik interjúban azonban később elmondta, hogy tulajdonképpen mégis hasonló a küldetése:
A franchise-nak fel kell nőnie, fejlődnie kell, és ami rendkívül fontos, hogy a filmek megfelelően bánjanak a nőkkel. Neki (Bondnak) nem kell. Neki hűnek kell maradnia a karakteréhez.
Ez a változás vélhetően már az új filmben is érezhető lesz, a feminizmus térnyerésével ugyanis szinte elképzelhetetlen, hogy egy sor olyan jelenet is bekerüljön a filmbe, amin három évtizeddel ezelőtt még kevesen szisszentek volna fel.
Jeff Bezosék még csavarhatnak az új képleten
A jövő Bond-filmjeibe egy olyan tényező is beleszólhat, amely eddig még soha: a streaming-ipar. Az idei év egyik nagy híre volt, hogy az Amazon megvette a csőd szélén álló MGM filmstúdiót 8,5 milliárd dollárért. Azt az MGM-et, amelynek zászlaja alatt készültek a Bond-filmek, így azok az Amazon streaming-csatornájára, a Prime Videóra kerülnek majd. Az univerzumépítés korában pedig egyáltalán nem lenne meglepő, ha az Amazon a Bond-franchise-zal is épp ezt tervezné: filmeket, sorozatokat, játékokat, bármit, amivel kibővíthetik a 007-es világát, ezáltal pofátlanul sok pénzt kereshetnek. Kérdéses, hogy Bond világa mennyiben lenne alkalmas futószalagos gyártásra, az viszont szinte biztos, hogy a karakter és a 007-es világa jókora változáson menne át. Erről azonban szerencsére nem csak az Amazonnál fognak dönteni, mivel a jogdíjak 50 százalékban Broccolinál és testvérénél, Michael G. Wilson cégénél vannak. Az EON vezetői a gigaüzlet megkötése után közleményben tudatták:
