Kultúra

Verebes István: Semmiben nem értek egyet Vidnyánszkyval, de a fiaink együtt dolgoznak, és ebben látom a reményt

Verebes István szerint az SZFE-s diákok ugyan elveszítik a csatát, de megmutatták, hogy ezzel a generációval már nem lehet bármit megtenni. Nagy Zsolt pedig úgy látja, a kulturált lázadással nem számolt a hatalom, viszont nagyobb társadalmi szolidaritásra lenne szükség. Olyan országban szeretne élni, ahol senkit nem kell gyűlölni azért, mert fideszes vagy liberális.

Továbbra sem közelednek az álláspontok a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításának ügyében, sőt. A rektori konferencia által szervezett egyeztetésre sem Vidnyánszky Attila, sem az iskola lemondott vezetői nem mentek el. Csütörtökön az egyetem dolgozói már sztrájkot is kilátásba helyeztek, amennyiben nem teljesíti követeléseiket a kormány az autonómia visszaállításával kapcsolatban. A Színművészeti Vas utcai épületét lassan két hete elfoglaló diákok pedig továbbra is illegitimnek tekintik a Vidnyánszky elnökölte kuratóriumot, és azt kérik a minisztériumtól, hogy szólítsa fel a tagokat lemondásra, egyúttal kezdjenek tisztességes tárgyalásokat az egyetem közösségével. Palkovics László viszont azt felelte, hogy nem vele kell dűlőre jutnia a diákoknak, hanem a kuratóriummal, ami Vidnyánszky vezetésével tökéletesen megfelel a kormány céljainak.

Az ügy kipattanása óta egymást érik a tanári felmondások, a zenés-táncos, verses, illetve élőláncos tüntetések, és sorra érkeznek a szolidaritási nyilatkozatok is. Számtalan neves hazai és külföldi szervezet, intézmény és művész állt már ki az SZFE mellett: komplett társulatok, zenészek, írók és persze színészek Nagy Ervintől Koltai Róbertig, Csákányi Esztertől Cserhalmi Györgyig.

Rudolf Péter az SZFE-ügyről: Szellemi polgárháború van körülöttünk, melyben lehetetlen létezni, dolgozni, gondolkozni
A Vígszínház új igazgatója szerint egy művészeti egyetem szabadsága nemzeti ügy, Hernádi Judit szerint Vidnyánszkynak kéne engednie.

Erre a hétre pedig már külföldre is eljutott a tiltakozás híre. Nemcsak az új filmjükkel Velencében debütáló Mundruczó Kornélék vették fel a #freeSZFE-s pólót a vörös szőnyegen, de olyan világsztárok kifejezték ki szolidaritásukat, mint Cate Blanchett, Eddie Redmayne, Helen Mirren, Ian McKellen, Eva Green, Sigourney Weaver vagy épp Salman Rushdie. Vidnyánszky viszont azt állítja, privátban rengeteg megerősítést kap ő is, és hatalmas társadalmi támogatottságot érez a háta mögött. Szerinte a nemzeti és keresztény értékek beengedésével csak egy színesebb, nyitottabb egyetemet szeretnének létrehozni, ám a diákok fizikai zárja azt mutatja, hogy „semmilyen változást nem akarnak beengedni.”

A 24.hu igyekszik minél több neves magyar színházi és filmes személyiséget megszólaltatni a szakma jövőjét nagyban meghatározó SZFE-üggyel kapcsolatban. Esztergályos Cecília, Trill Zsolt, Csányi Sándor, valamint Rudolf Péter és Hernádi Judit után ezúttal Verebes István és Nagy Zsolt mondta el lapunknak a véleményét.

Otromba, aljas és értelmetlen

A most zajló attakról megegyezik a véleményem azokkal, akik felháborodottan nyilatkoznak Máté Gábortól Cserhalmi Györgyig. Sommásan: otromba, aljas és értelmetlen rombolás az egész. De színházi emberként mindig előzményekben gondolkodom, mert azokhoz képest lehet következtetést levonni

– mondta a 24.hu-nak a korábban több színházat is vezető Verebes István, aki szerint ez a történet sem előzmények nélküli, és messze nemcsak a Színház- és Filmművészeti Egyetemet érinti. A színházi világ megosztottsága ugyanis egyáltalán nem új keletű jelenség. Legfeljebb az új, hogy ennyire átpolitizálódott, ám szerinte szakmai ízlésben, érdekekben, törekvésekben hosszú évtizedekre nyúlik vissza az ellentét.

De miután kussolt az egész szakma, és nem volt hajlandó semmifajta reformot még csak megvitatni sem, ami egy más értékrendet, másfajta szerkezetet, másfajta ellenőrizhetőséget, másfajta szabadságot jelentett volna, nem történt semmi. Így ami most zajlik, bizonyos értelemben áldás, mert bármilyen aljas is a támadás, végre itt egy nemzedék, amelyik egyöntetűen azt mondja: »Nem! Elég!«. Elbarikádozták magukat az egyetemen, és ragaszkodnak hozzá, hogy a saját sorsukról ők akarnak dönteni. Ezt a színházi szakma hetven éve nem tette meg. Hetven éve azt csinál minden egyes berendezkedés velünk, amihez épp kedve van vagy érdekében áll. Most van először olyan, hogy egy szakmai közösség azt mondja: elég volt! Ez mindenképp biztató.

Az ügy rövid távú kimenetelével kapcsolatban ennek ellenére nincsenek kétségei: a csatát el fogják veszíteni az SZFE diákjai. Ám szerinte a mostani helyzetben ott rejlik egy másfajta jövőkezelés reménye, mert ezek a fiatalok már egészen másképp fognak létezni és közlekedni a pályán. „Velük már nem lehet majd megcsinálni mindazt, amit velünk lehetett számtalanszor, mert nemet fognak mondani sok mindenre.”

Hosszú távon tehát biztatóbbnak látja az esélyeket, bár azt is hozzáteszi, hogy ő ezt már nem fogja megélni. Azt mindenesetre nem érti, hogyan vehető rá egy művészember arra, amit jelenleg Vidnyánszky művel. Úgy látja,

ha a Nemzeti Színház vezetője csak azokat a darabokat értő módon elolvasta volna, amelyekből a pályája során előadást rendezett, elég jó fogalma lehetne arról, ki mindenki bukott bele ilyesmibe a drámairodalomban.

Szerinte ez esetben Vidnyánszky pályájának algoritmusa is egész biztosan másképp alakult volna.

„Vidnyánszky Attilával 26 évvel ezelőtt találkoztam először Nyíregyházán, ahol még fiatalemberként szerényen állt az igazgatói irodám ajtaja előtt az akkori igazgatójával, és azt kérte, hogy hadd játsszanak Beregszászról nálunk a nyíregyházi kamaraszínházban. Mi adtunk erre lehetőséget, amivel némi pénzt kereshettek, mert annyi pénzük sem volt, hogy fűtsenek, így az erdőbe jártak fát vágni. Aztán huszonegynéhány évvel később egy televíziós csatorna folyosóján találkoztunk megint, odaköszönt nekem, én visszaköszöntem. Nem történt semmi, de már nem láttam rajta azt a visszafogottságot és szerénységet, mint annak előtte.

A dolog attól igazán érdekes, hogy én ugyan semmiben nem értek egyet Vidnyánszky Attilával, de az ő fiának az én fiam tervezi a díszletet, és már elég régóta együtt dolgoznak. Ebben látom a reményt. Bár mi távol állunk egymástól mind szakmai, mind morális téren, de a gyerekeink tudnak együtt dolgozni

– mondta Verebes István, aki azt reméli, hogy ez a nyitottabb szemlélet nemcsak az ő gyerekeire igaz, de talán egy teljes generációra is.

A megalkuvás  visszaüt

A Színművészetin épp húsz éve végzett Nagy Zsolt számára az egész történet legfájdalmasabb pontja az, hogy újra belerúgtak Székely Gáborba. „Nagyon pontosan emlékszem arra, amikor a 90-es évek végén az Új Színház éléről is kinyírták. Bevonult Márta István, Székelynek pedig mennie kellett, és persze az egész társulat is szétszéledt. A szakmából senki nem állt Székely mellé, aztán amikor hosszú évekkel később Márta Istvánt cserélték Dörner Györgyre, akkor ismét az egész társulat áldozatul esett ennek. Sorolhatnám még a hasonló változásokat Magyarországon.

A szakmánknak ez a fajta megalkuvása újra és újra visszaüt, csak sajnos mindig az olyan megkérdőjelezhetetlen elhivatottságú emberek viselik az ütések súlyát, mint Székely, akinek a nyomába sem érnek azok, akik nemtelen módszerekkel próbálják őt ellehetetleníti”

– mondta a 24.hu-nak a színész, aki szerint nagyon helyes, hogy a diákok kiállnak magukért. Mikor egyik reggel meghallotta, hogy elfoglalták az egyetemet, azonnal biciklire ült, és vitt nekik négy doboz cigarettát. Így nem is kérdés számára, hogy velük tartana-e, ha most lenne színműs diák.

Az első lennék, aki kihúzza a szalagot, és azt mondja, hogy nem léphet be ez a kuratóriumi társaság az egyetem épületébe. És nem azért, mert utálom a Fideszt. A méltatlan eljárás és a szenátus tagjainak teljes negligálása miatt. E miatt van bennem az ellenérzés, mert szerintem így nem lehet kommunikálni, így nem lehet felállítani egy tanrendet, és így nem lehet bánni a diákokkal sem.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Nagy Zsolt amúgy az SZFE-ügyet is egy nagyobb folyamat részének tekinti, amelybe beletartozik a CEU elhajtása, a Corvinus átalakítása, és a gender szakok betiltása, de még a számára elfogadhatatlan Soros-plakátok is. Egy intézmény megújulásának igényét persze ő is természetesnek tartja, de szerinte a színházi emberek ennek fontosságával pontosan tisztában vannak:

„A színházban minden nap újratervezünk. Van ugyan egy szerkezet, amit az elején a rendezővel közösen felállítunk, de azt minden nap frissíteni kell, hogy aktuális legyen, vagy azon a nyelven szóljon az emberekhez az adott előadás, amit meg is értenek. Ahogy a nyelvezetben vannak újítások, és nem egy 17. századi nyelven beszélünk a színpadon,

mindenki tisztában van vele, hogy a képzésben is szükség van a megújulásra, de az csak akkor előremutató, ha gondos tanulmányozás és párbeszéd előzi meg,

feltérképezik a helyzetet, és kommunikálnak a vezetőkkel. Ha viszont ez nem érdekli a hatalmat, akkor számolnia kell az ellenállással” – mondta a színész, aki úgy látja, hogy a kormány és a kuratórium egyetlen dologgal nem számolt most: azzal, hogy ennyire kulturáltan fognak hozzáállni a diákok. Az egyetemen nem borítottak fel egyetlen kukát sem, a tetőre csak annyi ember áll ki őrködni, amennyit a szabály enged. Nincs hőbörgés, nincs káromkodás, a tüntetéseken sem hangzottak el a kormánypártokat köpködő megjegyzések sem. Ezt rettentő szimpatikusnak találja.

Ha a politikusok arról beszélnek, hogy megújítják a demokráciát, ahhoz szabad gondolatok is kellenek. Ahhoz elengedhetetlen a kritikai szemlélet is. Egy valódi párbeszédben nemcsak a bólogató fejek véleményét kell elfogadni, hanem azokét is, akik esetleg ellent mondanak, vagy van egy építő hozzászólásuk egy vitához. Ezt a kommunikációt és vitakultúrát kérik számon ezek a fiúk és lányok a döntéshozókon. Hiszen az egyetemi éveik is erről fognak szólni: építő viták tömkelegéről. Ha ezt az egészet kiegyenesítik és homogenizálják, akkor nem lesz vita, de fejlődés sem. Egy szép tükörsima vízfelület lesz majd, ami szürke, egy idő után pedig teljesen belepi a moha meg az alga.

Nem kell gyűlölni

Nagy Zsolt szerint az ilyen esetekben mindig fontos lenne a szélesebb körű szolidaritás, aminek kevés jelét látja. Örömmel venné, ha nem csak a színészek állnának ki a jelenlegi ügyben, hanem akár a Mercedes- vagy Audi-gyár dolgozói is, hiszen itt az ő gyerekeik jövőjéről is szó van. Ő is részben azért támogatja az SZFE-ért küzdő fiatalokat, mert négy fia van.

„Olyan országban szeretném nevelni a gyerekeimet, ahol van vitakultúra, ahol lehet nemet mondani, ahol nem kell gyűlölni valakit azért, mert fideszes vagy épp liberális gondolkodású.” A szakma és a társadalom egyre mélyülő megosztottságát rendkívül ártalmasnak tartja, aminek a következményeitől ő is szenved. Most például épp egy olyan produkcióban dolgozik, amelynek producere Lajos Tamás, aki időközben a Vidnyánszky vezette kuratórium egyik tagja lett. Nagy Zsolt viszont úgy érzi, épp azáltal lázad a szekértábor-logika ellen, hogy esze ágában sincs emiatt otthagyni a produkciót, mert profi az egész, „jó bejárni forgatni, jó vele dolgozni, jó vele beszélgetni, és tudom, hogy ő jót akar”. Ehhez hasonlóan nagyon szomorú lenne, ha többé nem dolgozhatna együtt Trill Zsolttal vagy a feleségével, Szűcs Nellivel, csak mert ők a Nemzetiben játszanak. Vagy rosszban kéne lennie Blaskó Péterrel, mert ő egy konzervatív keresztény Európában gondolkodik.

Nagyon sok mindenkit tudnék még sorolni, akivel szép lassan távolodunk egymástól, és ez iszonyú rosszul esik. Tiszta szívvel még azt sem tudnám mondani egy fiatal színésznek, hogy ne szerződjön a Nemzetibe, mert a színpadon Vidnyánszky Attila szakmaiságát sem tudom megkérdőjelezni. De azt, amit politikai hátszéllel művel, képtelen vagyok ezzel összeegyeztetni. A párbeszédet hiányolom mindenhonnan.

Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás

Ajánlott videó

Olvasói sztorik