Budapest fürdőváros – évtizedeken át erre a gondolatra támaszkodva csábította Magyarország a külföldieket. Okkal, hiszen a mai főváros területén a római korban már tizennyolc fürdőhely létezett, habár a birodalom bukásával ezek a források hosszú évszázadokra feledésbe merültek. A forrásokra épített épületek Luxemburgi Zsigmond ötvenéves uralkodása (1387-1437) idején, Buda királyi székhellyé válásával kerültek újra a figyelem középpontjába, népszerűségük azonban csak a török hódoltság közel százötven éve alatt jutott a csúcsra. Buda visszavétele után a figyelem újra alábbhagyott.
A fürdők reneszánszát a felvilágosodás, majd a reformkor hozta el, a századforduló után pedig megszülettek, majd mai méretükre nőttek a város legismertebb fürdői: a Széchenyi (1909-1927), a Gellért (1912-1934), a Szent Lukács (1857-1921), valamint a török részeket rejtő Rác (1865-1870) és Rudas (1880-1896).
Nem mindenki érezte azonban úgy, hogy szívesen fizetne ki nagyobb összegeket a belvárosi fürdőkért, ha a pesti oldalon különböző tavak mellett is épp úgy élvezheti a hűs vizet. Ennek a rétegnek nyújtott például megoldást a mai Kerepesi út mentén, Rákosfalva és Felsőrákos határán működött Kristály strandfürdő, ami egy ideig nemcsak a város legolcsóbb, de legkedveltebb pihenőhelye is volt. Ismeretlen Budapest sorozatunk mai epizódjában ma ezt mutatjuk be.
A pesti városfaltól a Rákos-patakig húzódott Rákos-mező a magyar történelem számos fontos események adott otthont: hadseregek ütköztek itt össze, majd országgyűléseket – köztük a Kun Lászlót (1277), Károly Róbertet (1307), II. Ulászlót (1490), és a csecsemő II. Jánost (1540) királlyá választó eseményt – tartottak a sík területen, a törökök kiűzése után pedig a város építéséhez, illetve a fűtéshez használt faanyagot szerezték be innen, de a terület jó részét mezőgazdasági területek fedték le.
Így volt ez a természetes módon megszületett Kerepesi út mentén nyújtózó Rákosfalva esetében is, ami a XIX. században leginkább nyaraló- és kirándulóhelyként vonzotta a pestieket.
A terület jó részét – a középpontjában álló Sárga Csikó vendéglővel, a tehenészetet is rejtő mintagazdasággal, illetve a közelben álló kastéllyal együtt – az ügyvédként és politikusként is számottevő Zsivora György (1804-1883) tartotta kézben, aki a XIX. század derekának egyik legbőkezűbb mecénásaként a kor legfontosabb művészeit vonzotta a birtokára. Ennek területe az 1870-es évektől lassan csökkent, hiszen időben felismerte, hogy a környék ideális egy kisebb telep létrehozására.
Zsivora
A sárszentlőrinci evangélikus családból származó ügyvéd és teológus tanulmányai után három évet a francia fővárosban, a párizsi magyar nagykövet magántitkáraként, illetve fiának nevelőjeként töltött, hazatérése után azonban nem tért vissza a tolnai településre, hanem Pestre költözött, ahol alig huszonkilenc évesen a Magyar Tudós Társaság – a mai MTA elődje – levelező tagja lett.
Az evangélikusságára büszke férfi 1848-1849-ben a Hétszemélyes Tábla nevű felsőbíróság váltóosztályának bírája, 1860-1861-ben Csanád vármegye főispánja, 1861-1869 a Hétszemélyes Tábla bírája, 1869-tól 1873-as nyugdíjazásáig pedig a Kúria tanácselnöke volt, így hosszú időt töltött a magyar jogi világ legfelsőbb szerveiben.
Az elszegényedett családból származó Zsivora becsületessége széles körben ismert volt, sőt,a XIX. század egyik leginkább elismert ügyvédjeként emlékezik rá az utókor. Ennek köszönhetően a férfi negyvenes éveire vagyonos emberré vált – olyannyira, hogy nemcsak ismert művészetpártolóvá vált, de 1854-ben a Festetics család ügyvédjeként megvette a családfő, János József gróf kastélyát, illetve a mai Rákosfalva és Sashalom részét képező földterületeit.
Az 1792-1799 között született kastély épülete ma is áll, sőt egy legenda szerint immár másfél évszázada az ügyvéd tizenkét éves korában elhunyt lányának, Gizellának a nevét viseli.
2019 szeptembere óta mellszobra áll a róla elnevezett zuglói Zsivora parkban.
A földdarabok gazdára találását az 1888-ban megnyitott, a Keleti pályaudvartól (1970-től az Örs vezér terétől) Cinkotáig közlekedő HÉV segítette, így a budapesti piacokra a korábbinál könnyebben eljuthatott a friss zöldség és tej, az itt élő gazdák és bolgárkertészek két legfontosabb árucikke.
Az 1894-ig a VII. kerülethez, majd Kőbányához, 1930 óta pedig Zuglóhoz tartozó telep lassan egyre nagyobbra nőtt, nem csak gazdálkodóknak, de villát és nyaralót építtető középosztálybelieknek is otthont adva.
A terület szélén futó Rákos-patak medrében ekkor már csak alig folydogált a víz, így egyáltalán nem emlékeztetett arra a saját malmaikban dolgozó molnárok által felduzzasztott, halastavakkal és mocsaras területekkel körülvett vízfolyásra, amit a XVIII. és XIX. század során erre járók – köztük a területet Az új Magyarország történeti-földrajzi ismertetése című, félbemaradt munkájában leíró Bél Mátyás (1684-1749) – láthattak.
Bél így írt a területről:
Teknősbéka és angolna páratlan bőséggel fordul elő a tavakban és mocsarakban. Mert ha az esztendő szárazabb, kevesebb az ivadék, s különösen az angolnák, úgy tűnik teljesen hiányoznak. Pedig valójában nem tűnnek el, hanem a mély iszapban húzódnak meg, aztán amikor a mocsár újra nedvesebbé válik, ismét felszínre jönnek. A halnak ez a nem eléggé szembetűnő szokása a szakértők számára is csodának tűnik. Egy könnyű mozdulattal ugyanis a félretolt iszap »ásott« halakat szolgáltat.
A mocsarakat ekkorra jó eséllyel már lecsapolták, a tavak közül néhány azonban megmaradt – köztük a Rákos-patak két ága által bezárt területen, a Kerepesi út tőszomszédságában állt Zsivora-tó, illetve a tőle néhány száz méterre fekvő Rákosgyöngye.
A magyar pirotechnika egyik alapítója, a tűzijáték-, lampion-, fáklya- és zászlógyárát az államosításokig fenntartó vállalkozó, Emmerling Adolf által megvásárolt tó, miután vizét betonmedencébe terelték, 1916 nyarától üzemelt Kristály néven, gazdája pedig az alacsony jegyárakkal semmit sem bízott a véletlenre.
A kétszáz kabint és öltözőt felvonultató, hétezer négyzetméteres víztükör mágnesként kezdte vonzani az embereket – hiszen ez volt Budapest legelső strandja –, így kora délután hosszú sorokban álltak az emberek a kapu előtt, hogy végre bejuthassanak – írja Az Estnek címzett olvasói levelében egy, magára csak Dr. Neptunként hivatkozó férfi (1916. július 9.), aki nem ingyenreklámot akart generálni a helynek, hanem a csalódottságát akarta megosztani.
Így fogalmazott:
Emmerling minden lehetőséget megragadott a reklámra, így a lapok hosszú éveken át tele voltak a kisebb-nagyobb hirdetéseivel, sőt nyilvánvalóan a nyitás után a Nemzeti Royal Sörkabaré műsorában megjelent Menjünk a Kristály-tóra című tréfát is ő maga rendelte meg, hogy a közönség figyelmát a tóra irányítsa.
Az igazi átütő sikert az 1918-as év hozta, hiszen a háborúból hazatért magyar katonák közül rengetegen akartak itt kikapcsolódni – ahogyan az Az Est augusztus végén rögzített filmhíradójában is látható:
A tömeg okát Az Ujság 1918. júliusi riportja a margitszigeti strandfürdő (Margit Fürdő (1868-1870; 1956-ban lebontva) évek óta zárva tartásában látta. Ám az is a Kristály malmára hajthatta a vizet, hogy a Széchenyi gyógyfürdő és társai az átlagemberek, valamint a hazatérő katonák számára sokszor egyszerűen túl drágák voltak, azokon a helyeken pedig nem is tűntek fel a minden társadalmi osztályt képviselő, kalandvágyó nők, akik
Az Ujság által közzétett részletes bemutatóból kiderül, hogy a tisztának egyáltalán nem tűnő strandra való egyszeri belépés (három korona) után az úszóruháért, a lepedőért, és a törölközőért is külön kell fizetni, sőt az ötszemélyes kabin bérléséért (tizenkét korona) is külön kellett fizetni, az emberek pedig nem fürödni vagy napozni, hanem kalandokat keresni járnak a partjára, vagy annak környékére:
Emmerling hosszú időn át nem érezte úgy, hogy a helyzet javítható lenne, hiszen a lap leírása szerint egy délutánon akár hatszázan is voltak az apró tó partján, ez pedig jókora bevételt jelentett az erkölcsökre talán ügyet sem vető gyárosnak. A hely lassan fogalommá vált, a pestiek azonban nem feltétlenül pozitív kontextusban emlegették. A Nép című lap (1921. június 12.) szerint a pestiek közt el is terjedt a cinikus megjegyzés, miszerint
ha a Kristály-tóra mész, ruhát és néhány liter vizet vigyél magaddal.
1924-ben a helyet némiképp átalakították, ezt azonban nem merő emberszeretetből, hanem a Duna májusi, 600 centiméter felett tetőző áradása miatt tették, hiszen a Rákos-patak a Kerepesi út mentén szétszakította a védőgátakat, elöntve a mezőt és a fürdőt, de néhány ház is víz alá került. A vizsgálat mindezek okának a strandfürdőt jelölte meg, kijelentve, hogy az építés folyamán
A következő évben a publikum összetételében jókora minőségi ugrás történt: a hirdetésekben immár ping-ponggal, száz méteres medencével és csónakázással csábító helyet a Világ (1925. július 30.) ekkor már így írta le:
Ide jár az a közönség, amely nem tudja megfizetni a drágább belépőjegyeket, mert itt csak tízezer koronát kell fizetni mindenestől. A száz méter hosszú tavacskán csónakok is úszkálnak és itt is van büffe, homokstrand és több ping-pong asztal. Ennek a fürdőnek a tulajdonosa nem mulasztotta el kijelenteni, hogy az idén már nem fordulnak elő olyan esetek, amelyek a jóerkölcsbe ütköznek és a közönség is megváltozott, mintha kicserélték volna.
A következő évben az immár esti díszkivilágítást is kapott Kristály az úszóknak is tett egy jókora szívességet, így a száz helyett valójában csak kilencvenhét méteren nyújtózó tómederben ötven méteres egyenes pályát választottak le, hogy azt az úszók és vízipólósok akár egyedül, akár egyesületi szinten igénybe vehessék.
Erre minden bizonnyal csak kevésszer került sor, hiszen a húszas évek derekán már csak főleg környékbeliek látogatták, a kevés kabint pedig leginkább a Rákosfalváról korán érkezettek foglalták le azelőtt, hogy a városból bárki akár csak a környékre érhetett volna. Öltözőszekrények azért jócskán maradtak, azok pedig nagyobbak voltak a margitszigeti Palatinusban lévőknél, így kényelmesen el lehetett bennük helyezni a ruhadarabokat. Kérdés persze, hogy kinek volt ehhez kedve azok után, hogy találkozott az aprócska helyesírási hibát rejtő táblával, miszerint
valamint akár csak egy pillantást vetett a nevével ellentétben sárga, gyanús foltokkal teli tóra, ahol az embert bármikor fejbevághatja egy evezőlapát, vagy csónak alja.
A tömeg ettől még nem lett kisebb, így a következő évben, egy teltházas augusztusi napon közel ezren nézhették végig, ahogyan az egyik kabinsor néhány tagja, benne húsz-huszonöt nő ruhájával odaég, egykori tulajdonosaik pedig egy szál trikóban, köpenyben és lepedőben indulnak hazafelé.
Több lap legalábbis ezt állította, ennek a történetnek azonban a fürdő vezetése szerint egyetlen szava sem volt igaz: valójában egyik férfikabinban hagyott cigaretta okozta a tüzet, négy-öt férfi öltönyét megpörkölve. A férfiak saját költségükön, autóval tértek haza. Az utcán sétáló nők története teljesen fiktív volt tehát, habár a tűz után az úszódresszére kabátot, vagy épp felöltőt vett tizenhét férfi és kilenc női törzsvendég – a szomszédos Budapest-Rákosfalvai Sport Club (BRSC) sportolói – a sportegyesület futballpályájára külön engedéllyel ugyan átsétáltak egy játék erejéig, majd ugyanazzal a jeggyel vissza is tértek.
A Kristály a húszas és a harmincas évek folyamán többször is bérlőt cserélt, ezek pedig legtöbbször minőségi változást, illetve fejlődést hoztak – derül ki a hirdetésekből. Az 1931-es váltás után például zene, vízijátékok, vízipóló-pálya, tornaszerek és új öltözők ígéretével csábították a fürdőt lassan körbeölelő kertváros lakóit.
A tavat a tragédiák sem kerülték el, a lapok azonban csak két halálesetről számoltak be, amit akár kisebbfajta csodával is felért, látva a megnyitás óta sorra érkező, a tisztaságra, a fenntartókra, a közbiztonságra és a zajra érkezett panaszokról szóló beszámolókat. 1933 augusztusában a szomszédos Beleznay (Rákász) utca egyik lakója például arról számolt be a Nemzeti Ujságnak, hogy a csendrendelet jól láthatóan nem vonatkozik a fürdőre, hiszen ott reggel hét órától késő estig üvölt a hangszóró, aminek a zaja a házak legeldugottabb szobáiba is behallatszik, elviselhetlenné téve a mindennapokat.
A rendőrök ezért persze nem büntetnek – állította a lap olvasója, azért azonban igen, ha a kertes házak előtti járdaszakasz nincs megfelelően megtisztítva. És ha mindez még nem lenne elég: a kertekben tartott csirkéket ismeretlenek rendszeresen ellopják!
1935 tavaszán a tó eladása is felmerült, így a lapokban az ekkorra már nemcsak saját étteremmel, de cukrászdával is rendelkező, 2500 férőhelyesként hirdetett strand- és pezsgőfürdő eladásáról szóló hirdetések bukkantak fel.
Végül persze csak újabb bérlő akadt horogra, az azonban egy évvel a második világháború kitörése után úgy döntött, többé nem kívánja üzemeltetni a fürdőt. A döntés egyáltalán nem érhette persze meglepetésként a tulajdonost, hiszen az 1936-ban még 16607 látogatót vonzó medencében a következő évben már csak 9487-en csobbantak – derül ki a budapesti fürdők látogatószámáról rendelkezésre álló adatokból.
A legszegényebbek eddigre már rég kiszorultak a Kristálytóból, és inkább a Paskál-malom melletti tóhoz jártak fürödni (ma az Egressy út és a Miskolci utca találkozásánál álló lakópark van a helyén), annak ellenére, hogy Emmerling a malom mellett élő szegény családokat megkérte, hogy senkit ne engedjenek a tó közelébe, amiben egyébként leginkább a környék lovai, illetve igen szűkös körülmények közt élő lakói fürödtek – írta a Népszava (1938. július 31.)
A kérés minden bizonnyal nem talált süket fülekre, hiszen 1938-ban közel 13 ezren, 1939-ben pedig közel 11 ezren választották a Kristályt, ahol azonban senkinek sem voltak biztonságban a lerakott holmija: mindössze néhány héttel a háború kitörése előtt például
A húszas évek árvizét ekkorra már mindenki elfelejtette, a patak 1941 februárjában, az olvadások hatására azonban újra kilépett a medréből, lakhatatlanná téve a főleg földszintes lakásokban, illetve azok pincéjében élő munkáscsaládok otthonát.
A hibás a vizsgálódó szakemberek szerint újra a Kristály volt: az üzemeltetők egy olyan zsilipet tartottak ugyanis zárva, ami nyitott állapotában segítette volna az árhullám minél gyorsabb levonulását. (Károkat persze nemcsak az otthonok, hanem a fürdő épülete is szenvedett, hiszen a kabinok, egész évadra bérelt faházak, illetve a felszerelési tárgyak mind darabokra törtek.) A lapok ezzel nem feltétlenül értettek egyet, hiszen többen is rámutattak, hogy a Rákos-patak hosszú évek óta halogatott medermélyítése és további szabályozása esetén a nagyobb víztömeg gond nélkül levonult volna.
A pusztítás meglepő módon nem tette tönkre a strandot: 1940-ben 6467, 1941-ben pedig 8347 látogatót vonzott – derül ki A Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve a jelzett években megjelent kiadásaiból.
A bezárás időpontja nem egyértelmű: a Kristály utoljára az 1944-ben kiadott Rendőrségi zsebkönyv fürdők nevét és címet tartalmazó listájában bukkan fel, így vélhetően Budapest ostroma vetett véget az intézmény közel három évtizedes fennállásának.
A víztömeg nyom nélkül eltűnt, a talán a fürdőhöz tartozó állandó épület romjai a hatvanas évek hajnalán azonban még jól látszottak.
Mára persze már ezekkel sem találkozhatunk, így a most erre járók romok vagy némi állóvíz helyett csak a békák elképesztő hangerejű koncertjével szembesülhetnek.
Az persze nem kizárt, hogy a medence betonteknője ma is a sorompó mögött induló apró lejtőt, valamint a gyanúsan sík területet fedő földréteg alatt rejtőzik, ez azonban talán már sosem fog kiderülni. A körvonalak mindenesetre ma is haloványan emlékeztetnek a száz évvel ezelőtti képre:
Budapest legolcsóbb, botrányok övezte, a környékbeliek nyugodt nyári pihenését megakadályozó fürdőjére évről évre egyre kevesebben emlékeznek, pedig az – számos társával együtt – jócskán hozzájárult a két világháború közti Budapest különböző korú és társadalmi oszályú tagjainak szórakozásához.
