Kultúra

Hiába keres, nem talál a jobboldal igazi írófejedelmet magának

Nagy tiltakozást váltott ki az új Nemzeti Alaptanterv, amelynek irodalomszemléletét egyszerre jellemzi az erőltetett kánonépítési szándék és a dilettantizmus. A kulturális jobboldal Márai és Nyírő után végül Wass Albertben vélte megtalálni nagy írófejedelmét, akinek viszont problémás az életműve ahhoz, hogy betölthesse ezt a szerepet, Herczeg Ferenc kiemelt szerepét pedig konzervatív körökben is megkérdőjelezik. De vajon miért sértődhetett meg a kortárs irodalomra a jobboldal, és tényleg csak a halott szerző volna a jó szerző?

Célkeresztben a NAT

„A legújabb irodalmi mozgalmak nem tárgyai a történeti tanításnak. Maradjon meg az iskola azoknak az íróknak a méltatásánál, akiket klasszikusainknak tekintünk, s akikre nézve a kritikai értékelés eredménye nagyjában egyöntetű” – ez egy jellemző részlet a középiskolai tantervből. Csak éppen nem a múlt héten közzétettből, hanem az 1927-esből. Melynek fő célja nyíltan a fiatalság erkölcsi és hazafias nevelése volt, és az egyes tantárgyakat is ennek szolgálatába állították: „Az irodalom oktatásának legfőbb feladata az erkölcsi/politikai példaadás sulykolása lesz, melynek során például az írósorsok és az írói feladatvállalások messzemenő primátust nyernek a művekkel szemben” – írta az 1920-as, 30-as évek irodalomoktatásáról Margócsy István a Magyar nyelv és/vagy irodalom. Egy tantárgy kialakulása és változásai című tanulmányában. Ezek a mondatok egy az egyben szólhatnának az új Nemzeti Alaptantervről is.

Miután a kormány 2018-ban nem találta megfelelőnek és félretette a Csépe Valéria-féle új Nemzeti Alaptantervet, egy sokkal konzervatívabb oktatási alapdokumentum született helyette, mely a nyilvánosságra hozatala óta viták kereszttüzében áll, a legélesebb kritikák pedig az irodalom tananyagot érték. Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke elsősorban azért bírálta, mert szerinte semmit nem tesz azért, hogy lelkes olvasóvá nevelje a diákokat, másrészt mert iszonyatos anyagmennyiséget ír elő a számukra. Hasonló bajokat jelölt meg Dragomán György is, aki szerint „a NAT száraz, unalmas, szinte taníthatatlan, nem személyre szabható, gyanakvó, poros és bizalmatlan. Olyan mintha az lenne az célja, hogy mindenkit elijesszen az irodalomtól és az olvasástól”.

A másik és nagyobb visszhangot kapó problémakört a tananyagba bekerülő, illetve abból kikerülő szerzők jelentik.

A tervezetben említés szintjén sem jelenik meg az egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk, Kertész Imre neve, mint ahogy hiányzik a közmegegyezés szerint az egyik legnagyobb regényünk szerzője, Ottlik Géza is.

Egyáltalán nem képviselteti magát a kortárs irodalom, ott van viszont a kötelező olvasmányok között a hungarista szimpatizáns és vitatott életművel rendelkező Wass Albert és az életében rendkívül népszerű, de ma már nem túl jelentős szerzőnek tartott Herczeg Ferenc – utóbbi egyenesen olyan súlyú író lett az új NAT-ban, mint Arany, Kosztolányi vagy Mikszáth, kötelező életművel, regénnyel. Vagyis a szélsőjobboldali irodalomtörténész, a tanterv előkészítésében is részt vevő Takaró Mihály keze nyomát is magán viselő tanterv tényleg visszatér a Horthy-korszak irodalomoktatásához, mely mind az alapelvekben, mind pedig az itt szereplő szerzőkön is meglátszik.

Takaró Mihály irodalomtörténész a Kárpát-medencei irodalomtanárok találkozójának nyitóünnepségén az egri városháza dísztermében. Fotó: Komka Péter / MTI

Fel is lángolt egyből az ideológiai vita: Nyáry Krisztián egy Facebook-posztban fasisztának nevezte Herczeget, amiért az újságcikkekben rajongott Mussoliniért (ezzel az erővel Horthytól Teleki Pálig fasiszta volt itt sok mindenki, akit egyébként a történelemtudomány nem tart annak), minek nyomán megjelentek a „Nem tanítok fasiszta írót!” fotóval tiltakozó tanárok is. Ezekről Filippov Gábor politológus írta meg szintén Facebook-bejegyzésben, hogy félreviszik a NAT miatti jogos tiltakozást: „Veszélyes válasz a hülyeségre, hogy az irodalomfogyasztást és az irodalmi kánont akkor a (szerintünk helyes) politikai megbízhatóság mércéje strukturálja” – így Filippov, aki szerint

attól, hogy megjelent egy megalázóan buta és bámulatosan szakmaiatlan NAT, nem érdemes belehuppanni a kormányzati kultúrkampf szintén elég abszurd negatívjába, miszerint »nem tanítok fasiszta írókat« / »nem hagyom a gyereknek, hogy náci szerzőket olvasson«.

Miért nincs jobboldali irodalmi kánon?

Herczeg és Wass vélt vagy valós ideológiai beállítottságánál tehát sokkal fontosabb kérdés, indokolja-e az irodalmi teljesítményük a kiemelt státuszt, amit az új tantervben kaptak, illetve miért pont velük próbálja ellensúlyozni a nyugatos szerzők állítólagos túlsúlyát a most oly sokat emlegetett irodalmi kánonban. Egyáltalán, lehet mesterségesen, fentről alakítani a kánont?

„Az irodalomtudományban és a művészetelméletben sokat szoktunk kánonokról vitatkozni, és mindig megállapítjuk, hogy értelmetlenség a kánonról beszélni, mert nincs egyetlen kánon, mindig több értelmezési hagyomány él egymás mellett” – mondta a 24.hu-nak Bárány Tibor filozófus, kritikus, aki szerint a kánon szövegekből és a hozzájuk tartozó értelmezésekből áll, ám azt iszonyú nehéz pontosan meghatározni, hogy mi az, ami tényleg beletartozik egy kánonba, még ha csak a művek listájára gondolunk is. Az iskolai kánon ezzel szemben tiszta sor, ott ezt nagyon könnyű eldönteni. Ami hosszú évtizedek óta szerepel a tananyagban, az része az iskolai kánonnak. „Erről tehát van értelme beszélni, és már önmagában érdekes, hogy a magyar iskolai kánon listája viszonylag keveset változott a 19. század vége óta. Nem ezt tartom az új NAT fő problémájának, de persze van jelentősége, hogy melyek azok a szerzők és művek, akikről középiskolában tanulnak a diákok. Mert ezek lesznek azok, akiket elvileg fel kell tudnia sorolni minden érettségizőnek.”

Az erőltetett kánonépítési szándék és a dilettantizmus Bárány szerint egyszerre érvényesül az új NAT-ban: „A kulturális jobboldalon egy ideje hangsúlyosak az ilyen kánonképző törekvések. Láthatóan nagyon szeretnék, ha lennének nagy antikommunista, közben határozottan jobboldali, konzervatív, vagy népi írók a kánonban.” Ez azonban nehezen megy:

A magyar jobboldal tragédiája, hogy a rendszerváltás idején nem sikerült megtalálni azt a személyt, aki betölthette volna a »konzervatív írófejedelem« szerepét, ezért a múltban kerestek ilyen szerzőt.

Volt idő, amikor Márai Sándort igyekeztek megtenni jobboldali írófejedelemnek, csak Bárány szerint nála ez nehezen működött: „Márai ugyanis egy kitűnő újságíró volt, aki elég sok mindent gondolt élete folyamán, így amikor a ’90-es évek elején a jobboldali szellemi körök lobogtatni kezdték a műveit, másnap mindig előhúzott valaki egy-egy határozottan antifasiszta, vagy kimondottan a Horthy-rendszert bíráló idézetet tőle. Márai tehát nem működött ebben a szerepben. Aztán Nyírő Józseffel próbálkoztak, de belőle sem lett nagy írófejedelem, mert a Nyírő-regényeket – amik között vannak egészen jók is – nem nagyon kezdték el olvasni az emberek. Egyszerűen nem elég érdekes szerző.”

Márai Sándor útlevele a kassai Márai-emlékházban. Fotó: Vajda János / MTI

És akkor maradtak végül szerencsétlen Wass Albertnél, akinek tényleg vannak olvasmányos könyvei, és bizonyos értelemben népszerű is, de az írófejedelem képnek ő sem tud megfelelni, mert súlytalan az életműve, és még ráadásul gyakorló náciszimpatizáns vagy nyilas is volt

– mondta Bárány, aki amúgy nem gondolja azt, hogy a vállalhatatlan nézetekkel szimpatizáló szerzőket szigorúan törölni kellene a tananyagból. Szerinte egy irodalomórára bármit be lehet vinni, mert megfelelő tanári közvetítéssel akár a legvállalhatatlanabb szövegek is feldolgozhatók. Komoly probléma akkor van, amikor van egy rettenetes nézeteket valló író, akinek közben vannak remekművei. Értékes beszélgetések születhetnek abból a kérdésből, hogy mit kezdjünk az ilyen művekkel. A NAT-nál azonban szerinte valami más történt, ugyanis itt teljesen harmadrangú, nagyjából érdektelen szerzőket sikerült fölvenni a tanulmánylistába. „Míg a megkerülhetetlen életművel bíró Szabó Lőrinc vagy Kosztolányi Dezső esetében érthető a dolog tétje, Herczeg Ferenc vagy Wass Albert esetében nem igazán. Wass Alberthez hasonló, könnyű kezű, szórakoztató lektűrszerzőből nagyon sok van a magyar irodalomban, ha tehát mindenképp ilyet akarunk tanítani, választhatnánk olyat is, akinek nem ennyire terhelt a múltja. Irodalmi minőség tekintetében nincsenek azon a polcon, hogy érdemes lenne vállalni a kockázatot.”

Megsértődtek a kortárs irodalomra

Az ideologikus kánonképzési törekvéseket tehát nagyban nehezíti, hogy a jobboldalon nem látszanak a felépített, megkérdőjelezhetetlen fontosságú szerzők és művek. Pedig Bárány szerint nem is feltétlenül a művek hiányoznak, inkább csak a konzervatív kánonépítők nem végezték el a szükséges szakmai-értelmezői munkát:

Ha a kortárs szerzőkre figyelnének, és már a rendszerváltás óta elkezdték volna a kortárs irodalom legfontosabb szövegeinek előállítani a konzervatív, jobboldali interpretációját, akkor most lehetnének ilyen felépíthető szerzők. Elő kellett volna állni bátor, karakteres, konzervatív értelmezésekkel, de ezt a munkát egyszerűen nem végezték el.

Példaként említhető Oravecz Imre regénytrilógiája, Rakovszky Zsuzsa és Térey János művei, és így tovább, amelyek Bárány szerint más és más módon, de sok szempontból mégiscsak megfelelnek annak a konzervatív világképnek, amit ezek a jobboldali értelmezők annyira szeretnek, de nem születtek a konzervatív folyóiratok hasábjain nagy, elemző tanulmányok ezekről a művekről. „Ráadásul az említett szerzők még csak nem is hangos ellenzékiek, szóval akár el is lehetne olvasni a könyveiket. A mai kulturális jobboldal intellektuális nyomorúsága épp abból fakad, hogy elmaradt ez a komoly szakmai munka, amit el kellett volna végezni az elmúlt néhány évtizedben. Pedig, ha ez megtörtént volna, most elérhetők lehetnének ismert szerzők és művek karakteresen konzervatív értelmezései, és akkor talán ennek a nagy kánon-szerencsétlenkedésnek is vége szakadna, mert nem olvasmánylistákat próbálnánk összemérni egymással, hanem művek értelmezéseit” – mondta Bárány, aki azért örülne ennek, mert ez esetben végre irodalomról lenne szó, és már egy szakmai vitát jelentene, amire jelenleg nincs sok lehetőség.

Mindez Bárány szerint részben a rendszerváltás környékére nyúlik vissza, amikor az akkori kulturális jobboldal megsértődött a teljes kortárs irodalomra, az egészet posztmodern, urbánus, liberális huncutságnak bélyegezte, tisztelet a kivételnek, és onnantól fogva évtizedeken keresztül nem figyeltek arra, hogy mi történik a kortárs irodalomban:

Érdemes megnézni, hogy a Hitel, vagy a Magyar Napló című folyóiratban hányszor írtak jelentős kortárs művekről. Azt fogjuk látni, hogy szinte semennyit. Kizárólag a saját szerzőikről írtak, de azokról se túl mélyen. Egyszerűen nem foglalkoztak azzal, mi történik a kortárs magyar irodalomban, pedig bőven találhattak volna benne olyat, amit a saját szájuk íze szerint értelmezhettek volna, ha hajlandóak lettek volna ebbe energiát fektetni.

Átengedték Adyt és Móriczot a zsidó Nyugatnak

A kánonképzés megfelelő módjáról egyébként konzervatív irodalmi körökben is alakult ki vita időnként. A jobboldali kánonépítést szintén vehemensen szorgalmazó Beke Albert, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának nyugalmazott docense például vitába szállt Takaróval, aki már akkor, 2012-ben Herczeg és Tormay Cécile tananyagba emelése mellett kardoskodott (a Herczegnél jóval problematikusabb, vállaltan antiszemita és fasiszta Tormay egyébként kimaradt a NAT-ból): „Megértem én Takaró Mihályt, hogy Tormay Cécile és Herczeg Ferenc sok évtizedes teljes elhallgatottsága után úgy akarja őket a köztudatba visszahozni, hogy átlendül a ló másik oldalára. Csakhogy ez nem jó módszer, mert könnyen ráfoghatják, hogy az állításai nem hitelesek, túlzók, és a többi. És valljuk be: ezek a megállapítások bizony nemcsak afféle ráfogások, hanem, sajnos, igazak. Alaptalan dicséretekkel és túlzó megállapításokkal nem lehet rehabilitálni sem Tormay Cécile-t, sem Herczeget” – írja a Kapu folyóiratban Beke Albert, aki szerint egyébként is alapvető gondok vannak a jobboldali kánonnal:

Miért nem a jobboldali, konzervatív Új Idők, vagyis miért nem Herczeg Ferenc ölelte magához ezeket az erősen nemzeti szellemű írókat? Miért engedte át őket – ne féljünk ezt kimondani! – a kimondottan zsidók által létrehozott és szerkesztett Nyugatnak?

– teszi fel Beke a kérdést Ady, Móricz, Kosztolányi, Babits, Szabó Dezső és mások irodalmi helyéről, akik mind-mind a Takaró által jelentéktelennek minősített Nyugatban publikáltak. Herczeg „előléptetését” egyébként Bencsik Gábor, a kormánybarát Demokrata újságírója sem üdvözölte: „Herczeg Ferenc közepesen jó író, még sok hasonlóan közepesen jó író között (hirtelen Karácsony Benő jut eszembe), ennyire kiemelni túlzásnak tartom. Elég volna a tudni kell róla kategóriában” – írta a Facebookon.

Fotó:Kiss Gábor / MTI

Az utóbbi években viszont mintha elindultak volna intézményes újraértelmezési próbálkozások a jobboldalon. Bárány Tibor szerint ennek része a Schmidt Máriáék által felállított Kertész Imre Intézet, és mintha Petri György életművét is megpróbálnák egy konzervatív jobboldali értelmezési világba bevonni. Ám érdekes módon pont ezek a szerzők teljesen kimaradtak ebből a NAT-ból: „Pedig várható lett volna, hogy Kertész hangsúlyosan jelen lesz, mert mintha Schmidt Mária és csapata úgy döntött volna, hogy Kertésznek előállítják a jobboldali interpretációját is. De úgy tűnik, ez a hír nem jutott el ahhoz a csapathoz, amelyik a NAT-ot csinálta” – mondta Bárány, aki szerint a fő probléma nem is az, hogy kik kerültek be, vagy kik kerültek ki a tananyagból, inkább az új NAT alapvető szemlélete, amit a Magyartanárok Egyesülete és még sokan mások is élesen kritizáltak az utóbbi napokban. Úgy látja, hogy egy csomó olyan művet tanítunk, amivel nem nagyon lehet olvasóvá nevelni a diákokat, sok fontos művel pedig nem a megfelelő életkorban találkoznak:

Nem Homérosztól, hanem a számukra ismerős szövegektől kellene elkezdeni az olvasóvá nevelést, aztán onnan el lehet jutni nagyon messzire, akár az irodalomtörténet „legnehezebb” alkotásaiig is.

„Ezen a téren az új NAT visszalépés minden korábbihoz képest, mert még inkább bebetonozza a kronologikus irodalomszemléletet, még kevesebb mozgásteret hagy a tanároknak, és még az olvasmányok listáját is a legidétlenebb módon variálja át.”

Miss Marple és Harry Potter

Amikor a diák elolvas egy szöveget, automatikusan értelmezési műveleteket hajt végre. Bárány szerint az irodalomoktatásnak épp arról kellene szólnia, hogy megpróbáljuk tudatosítani ezeket a folyamatokat, megfigyelve, miként hat ránk a szöveg, és hogyan irányítja a figyelmünket. Ám ezt szinte képtelenség megtenni egy olyan művel, amivel olvasóként nem tudnak mit kezdeni a fiatalok, mert egy mondatot sem értenek belőle. A „felfedeztető olvasás” csak olyan szövegeknél működik jól, amihez már van valami kulcsuk:

A krimi például hálás ilyen szempontból, mert a klasszikus detektívregényeken keresztül nagyon jól meg lehet tanítani az irodalom alapfogásait. Ha olvasás közben önkéntelenül versenyzünk a nyomozóval, hogy kiderítsük, ki a gyilkos, akkor figyelni kezdünk a szövegben elrejtett jelekre, és arra, hogy az elbeszélő miként adagolja az információkat, és mikor hallgat el valami fontos dolgot előlünk. Aztán ott a Harry Potter, ahol keveredik a krimidramaturgia és az iskolaregény. Ha ezt az olvasmányélményt átbeszéljük és tudatosítjuk, akkor tényleg felfedezhetjük azt, mi történik olvasás közben, és kidolgozhatunk további értelmezői stratégiákat, ami már segíthet más típusú, komplexebb szövegek megközelítésében. Erre a felfedező olvastatásra alkalmas szövegeket kéne olvastatni középiskolában és általános iskolában a diákokkal, ám egy csomó klasszikus mű nem alkalmas vagy nem akkor alkalmas erre a feladatra.

Agatha Christie pont bekerült a NAT-ba, ami Bárány szerint önmagában üdvözlendő fejlemény, csak az a baj, hogy az összevisszaságból világosan látszik: nem egy koherens szemlélet részeként szerepel ott. Az alaptanterv szemlélete ugyanis homlokegyenest szembe megy a felfedeztető olvasás céljaival, inkább egy merev kánont próbál előírni és megtaníttatni a diákokkal. Egy olyan kánont, amelyből egyébként – Agatha Christie, Szabó Magda és Szapphó kivételével – szinte teljességgel hiányoznak a női szerzők is.

KIemelt kép: Rosta Tibor / MTI

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik