Ha vetünk egy pillantást a rendszerváltás környékén készült játékfilmekre, azt látjuk, hogy nyíltan kevés film foglalkozik az átmenettel. Az előző rendszer éles kritikája már ott volt a nyolcvanas évek néhány fontos filmjében is – a Megáll az időtől a Dögkeselyűig –, és 1990 után sincsenek igazán markánsabban fogalmazó filmjeink a legmozgalmasabb történelmi időszakról. Talán azért, mert hiányzik a nagy, emberi téma, amely jelképezhette volna, mi is történik éppen Magyarországon.
Más a helyzet a dokumentumfilmekkel. A rendszerváltás körüli években sorra készülnek a mai napig hivatkozási alapnak tekintett filmek a Rákosi-diktatúra bűneiről (Gulyás testvérek: Törvénysértés nélkül), a Nagy Imre-perről (Ember Judit: Újmagyar siralom) vagy éppen a fiatalkorúak javítóintézetének kegyetlen mindennapjairól (Monory-Mész András: Bebukottak). Kivételes történelmi pillanatban vagyunk. A második világháború túlélői, a Rákosi- és a Kádár-rendszer kárvallottjai már és még beszélhetnek: már nem köti őket gúzsba a kötelező hallgatás, mert recseg-ropog a hatósági ellenőrzés, de még evidensnek tekintik, hogy a filmesek és az újságírók kérdéseire felelni kell, mert a nyilvánosság komoly dolog – ez a bizalom tűnik el fokozatosan a következő évtizedekben.
Almási Tamás 1987 áprilisában kezdett el forgatni Ózdon, miután néhány hónappal korábban, a miskolci tévéfilmes fesztiválon a Borsod megyei párttitkár felvetette neki, hogy ha már olyan fene nagy a filmesek társadalmi érzékenysége, talán utána kellene járni, mi készül Ózdon és Diósgyőrön, mert hogy egy-két éven belül emberek ezrei fogják elveszíteni a munkahelyüket. Még egyszer, ezt a megyei első titkár mondta 1986 végén, ennyiből is látszik, mi lett addigra a politikai fegyelemmel.
Almási végül tíz éven keresztül, 1997-ig forgatott rendszeresen Ózdon, majd visszatért a városba az Európai Unióhoz való csatlakozás után, hogy megnézze, maradt-e még reményük az ottaniaknak. Összesen kilenc film készült el az Ózd-sorozatban, Almási és operatőrei (köztük Sas Tamás és Jancsó Nyika) 1987 és 1992 forgatták a legtöbb anyagot. Az elkészült sorozat tragikus bukástörténet: nem csak egy gyár és egy város pusztulásának története („Ózd története a gyár története”, mondja az egyik megszólaló), hanem a létezett szocializmus szétmállásának krónikája, a rendszerbe kódolt alapvető hibák jegyzéke.
Miénk a gyár, magunknak építjük
Az első film, a Szorításban az ötvenes évek propaganda híradójának jeleneteivel kezdődik. A termelési riportból megtudjuk, hogy Ózdot és környékét Kelet-Közép-Európa ipari központjának szánták az elvtársak. A három évtizeden átrohanó etűdben természetesen egy szót sem hallunk arról, hogy a nyolcvanas évek végére az Ózdi Kohászati Üzemek menthetetlenül elavult formában működött, drága és korszerűtlen gépekkel, a gyártási volumenhez képest túl sok dolgozóval.
Almásinak a felütést követő, az 1987-es majálison készített felvételein máris lelepleződik a nagy ózdi hazugság: miközben a gyár elnök-vezérigazgatója, Pethes Sándor semmitmondó jókívánságok kíséretében koccint beosztottjaival („tervszerűen kell működni, programszerűen”), addig a lombok árnyékába húzódó munkások egyike elmondja, hogy az elmúlt években nyolcmilliárdos veszteséget termeltek, és semmilyen jel nem utal arra, hogy a közeljövőben a gyár nyereségesebben tudna üzemelni.
Az Ózd-sorozat a nagy ígéretek és az elmaradt felelősségvállalás emlékműveként is nézhető.
Az OKÜ munkásainak a jólétet és a társadalmi felemelkedés lehetőségét ígérték meg. „Mi elhittük, hogy miénk a gyár, hogy magunknak építjük” – mondja valaki. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a munkások a nyolcvanas évekre kizárhatták, hogy egyről a kettőre jutnak majd, immár a napi megélhetésért dolgoztak. A rendszerváltás környékén senki nem magyarázta el nekik világosan, hogy miért van szükség átszervezésre, miért bocsátanak el hullámokban egyre több embert, miért kell lezárni a gyár különböző egységeit. A vezetőség piszkos húzásai közé tartozik, hogy hónapokon át kifizették az elküldött munkásoknak a bérük 80 százalékát, hogy ne zúgolódjanak. Lényegében megelőlegezték a munkanélküli segélyt, hogy elejét vegyék a szakszervezeti megmozdulásoknak, és minél többeket tartsanak abban a hitben, hogy a munkájuk nem szűnik meg, csupán kényszerpihenőről van szó.
A leváltott Pethes igazgató helyére Lotz Ernő érkezik, a filmek tanúsága szerint sima modorú, technokrata üzletember, egyre ellenszenvesebb figura. A rendszerváltás után Lotz a magyar állammal és egy német céggel üzletelne, hogy megmentse a gyárat meg a saját vezetői állását, miközben az OKÜ egy kisebb egységét, a durvahengerművet (a „Durvát”) egy ózdi vállalkozó, Petrenkó János veszi meg. Kettejük eltérő felfogásáról, az élesebb jelenetekben valóságos párharccá fajuló szembenállásáról szól a Miénk a gyár című rész, de a próbálkozások végeredménye ugyanaz: a német üzlet nem jön össze, a Pekó Acélipari Művek pedig öt év működés után csődöt jelent. Petrenkó nagyobbat bukik, mint Lotz, mutatja is a kamerának, hogy a végrehajtó elvitte a bútorait, de a munkások ezrei mindkettejüknél sokkal nagyobbat buknak.
Egy város keresi a gyilkosát
Almási a nyolcvanas évek végén összeismerkedett az OKÜ néhány dolgozójával, akiket a későbbi években is rendszeresen felkeresett. Ők adnak emberi arcot Ózd tragédiájának, abban az értelemben is, hogy a forgatás tíz éve alatt ránézésre ők vagy húszat öregednek. András Istváné tipikus ózdi munkássors: az OKÜ leépítése után a Pekó Acélipari Műveknél kezdett dolgozni, és miután az is csődbe jutott, egy környékbeli faluba ment el rendésznek, mert Ózdon már nem volt munka. Az Acélkapocs című rész főszereplője Morvai Katalin, aki a film végén ugyancsak elköltözik Ózdról, mert úgy ítéli meg, hogy sem neki, sem a fiának nem jutna munka a városban.
Különlegesebb helyzetbe kerül Seffer Ferenc anyagvizsgáló, aki kényszerű nyugdíjazása után elindul az első szabad önkormányzati választáson, és 1990-ben Ózd polgármesterévé választják. Másfél évet tölt ki a tisztségben, utána lemond – azt mondja, nem tudott segíteni a városon, a megállíthatatlan leépülést pedig nem viselte el. Egy későbbi filmben, immár ózdi nyugdíjasként arról beszél, hogy reggel korán kel, és délelőtt 10-re mindent elintéz aznapra. Várja, hogy a fia felhívja, és beszámoljon róla, mi van az unokájával. Nagyon hosszúak a napjai, panaszolja.
Horkai Istváné a legtragikusabb sors. A hengerész az első filmben még csillogó szemmel beszél arról, hogy neki már akkor honvágya van, ha a szomszéd városba megy, és ő biztosan nem fogja itt hagyni Ózdot. Nem is hagyja ott: miután a Pekó is megszűnik, fokozatosan egyre mélyebb depresszióba zuhan. Mikor Almási 1997-ben visszamegy, hogy hozzáforgasson az ózdi történetet összefoglaló, Tehetetlenül című filmhez, Horkai már nem él. Özvegye sírva meséli, hogy az utolsó hetekben sokat járt hátra a kerti kamrához, sírni.
Olyan embereket látunk, akiknek a munkája és az élete elválaszthatatlan volt Ózd város történetétől, tehát a gyár történetétől. „A gyárban többet vagyok, mint a feleségem mellett” – mondja Horkai az első filmben.
Nincs itt semmi, csak a nagy csend, meg a nagy vasak
– felel rá néhány évvel később Morvai Katalin. Almási rendre bevágja a hatalmas, rozsdás gépek, a düledező gyárépületek képeit.
Egyre inkább úgy nézünk ezekre a néma, roppant tömbökre, mint valami áldozati oltárra, amely vért, verítéket, életeket követel, de vissza nem ad semmit.
Egészen különös hatása ez Almási filmjeinek: ugyanazokat a falakat nézzük, de a jelentésük egyre gazdagabb, jelenlétük egyre fenyegetőbb. A falakat tesszük felelőssé, pedig csak embereket lehet, ők, mármint a felelősök, viszont nincsenek sehol. „Egy város keresi a gyilkosát” – írta Simó György a Filmvilágban a Tehetetlenül bemutatója után.
A szolidaritás vége
Az első száz év című részben Ózd valóban dicsőséges múltjára, a Rima-Murány-Salgó-Tarjáni Vasmű működésére emlékeznek vissza az idősebbek, arra a vállalatra, amelynek köszönhetően a város a századforduló körül rohamos fejlődésnek indult, 1905-re például fedett uszoda is épült a munkásoknak. A hanyatlás a megszólalók értelmezésében a második világháborúval kezdődött, mert a háború alatt és után már nem a tehetség döntötte el, ki milyen pozícióhoz jut a gyárban, hanem a származás és a politikai kapcsolatok. Persze az ötvenes-hatvanas években is jól ment a gyárnak, mikor a keleti blokk országaiba tudtak exportálni anyagot, de Almási filmjeiből az derül ki, hogy az az időszak már a hanyatlás kezdete volt.
A „vas és acél országának” szimbolikus helyszíne törvényszerűen a munkások kizsákmányolásának és megalázásának szimbolikus terévé változott.
Az ózdi sorozat mindegyik epizódja képes mérhetetlenül felidegesíteni, egyszersmind elszomorítani a nézőt, de a leginkább letaglózó film talán az, amelyben nem is a visszatérő szereplők tűnnek fel. Az 1995-ben bemutatott Meddőről van szó. A cím a lerombolt gyárépületek környékére utal, arra a hatalmas szeméttelepre, amelyben nap mint nap vasdarabokért turkálnak azok az ózdiak, akiknek végképp semmilyen más pénzkereseti lehetőségük nem maradt. Teszik ezt persze illegálisan, ezért néha lefogják, előállítják, majd elengedik őket. Másnap visszajönnek.
A guberálók többségükben romák. Már a Szorításban egyik megszólalója levezeti, meglepően élesen látva, hogyan fogja elmélyíteni a gyár leállása az etnikai feszültségeket a városban. Jóslatát a Meddőben látjuk beigazolódni, amikor végignézzük, ahogy egy cigány családot, Baloghékat kilakoltatják, mert önkéntes lakásfoglalókként tartják nyilván őket. Döbbenetes figyelni a kilakoltatást lebonyolító hatósági személyeket, és tetten érni azt a pontot, amikor megszűnik a szolidaritás.
A Tehetetlenül végén Seffer Ferenc azt mondja, szeretné, ha tíz év múlva megint jönne egy filmrendező, aki az általa tapasztalt pozitív változások miatt már nem hinné el, mi történt korábban Ózdon. Húsz év, huszonöt is eltelt azóta, de még mindig elhisszük. Talán száz év múlva más lesz.
Kiemelt kép: Vajda János / MTI
