Csak meg kell etetni a pasit? Tényleg ennyi a trükk?

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk. Részletes leírás

Meglehet. Fura Matiné.
Korábban a témában:

Dédé legrégebbi és legjobb barátnője vagyok. Jelenleg harmincnégy éves. Válni készülök. Ez a történet az ő története. A férjét is ismerem. Sőt, a két család sokat járt össze, a gyermekeink mind a mai napig rengeteget játszanak együtt.

Két éve van viszonyom egy férfival, akit gyakorlatilag húsz éve ismerek.

Nem csak ismerem, de szeretem is. Húsz éve. Van felesége meg négy gyereke. Azt ígérte, elhagyja őket. Lehet azért drukkolni, hogy széthulljon egy család? És vajon egy válás után mi lesz?

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnepkor, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Igaz az a mondás, hogy a család nem szűnik meg, csak átalakul? Ha új szereplők érkeznek és a gyerekek érdekeit tartjuk szem előtt, akkor a szülők normális kapcsolatot is fenntarthatnak? Vajon ehhez elég, ha az ember nem az egójára figyel? Vagy kell még hozzá valami nagyon erős szeretetféle? Furán néznek rám, amikor azt mondom, hogy szeretem a férjem. Pedig szeretem. És Dédé is szereti az övét. Csak ezekkel a férjekkel már egyszerűen képtelenség összeegyeztetni a saját életünket. Ez egyszerűen nem működik. Én szinte végigkövettem Dédé életét. Az egyetem óta ismerem. A legjobb barátnőm, mondom. Megértő voltam, amikor elárulta a titkát.

Nemegyszer vigyáztam a gyerekeire, hogy egy-két lopott órát tölthessen azzal, akit szeret.

Láttam, milyen volt, amikor szerelmes lett a férjébe, láttam őket Mátéval boldognak, láttam, ahogy veszekednek, ahogy igazi családként funkcionálnak. Végighallgattam rengeteg történetet, hosszú órákon át beszélgettünk, sokszor éjszakába nyúlóan. Próbáltam nem befolyásolni a döntésében. Igyekeztem mindig csak meghallgatni. Mellette voltam, támogattam.

Néhány hete buktunk le a szeretőmmel. Így nem helyes, mert ő nem a szeretőm, hanem a szerelmem. A férjemmel azóta nem fekszem le. Mármint amióta a szerelmemmel meg igen. Dédé nem értette, hogyan tudok két éven keresztül nem szexelni. Persze, hogy nem értette. Nem tudhatta, hogy csak a férjemmel nem tudok. Azzal a másikkal nagyon is. Azt mondta, milyen erős vagyok. Meg azt is, hogy nem érti, mit akarok mindezzel elérni. Semmit nem szerettem volna. Talán csak annyit, hogy otthon essen le a férjemnek: nincsenek rendben a dolgaink. Már nem belé vagyok szerelmes. Nem tudtam volna a szeretőmet megcsalni a férjemmel.

Szóval néhány hete buktunk le. Dédé addigra már túl volt a nehezén, ország-világ tudta mit tett. Volt sárdobálás, gyűlölködés, fenyegetőzés, zsarolás. Közelről láthattam, milyen dinamikusan képes egy család széthullani és milyen esetlenül indul meg a kezdeti összerendeződés, amikor két különálló entitás kialakítja a maga terét, idejét, világát. Nekem muszáj volt a számat tartanom. Nem adhattam ki magunkat, hiszen a szerelmem ismert ember. Dédének sem mondhattam el. Talán ez volt a legnehezebb. Végigcsinálni vele ennek az egésznek a lelki részét úgy, hogy közben én is ugyanabban a cipőben járok. Csendben kellett maradnom. Amikor lebuktunk, még akkor sem mertem napokig szólni róla. Rohadtul vártam, hogy jöjjön végre rá. Egyszer aztán elém állt és a szemembe mondta: tudom, hogy van valakid. Megkönnyebbültem, végre nem kell titkolóznom, hazudnom. Bár még csak az út elején járok, nem fordulok vissza. Legördült a redőny, de én azt akarom, hogy újra világos legyen. És mindeközben nagyon remélem, eljön az a pillanat, amikor a szerelmemmel együtt, közösen húzhatjuk fel a redőnyt, beengedhetjük a fényt, és kitárva az ablakot azt üvölthetjük: szeretjük egymást, együtt vagyunk. Máté nem volt hajlandó elolvasni a naplót. Azt mondta, neki ez nem segítene a lezárásban. Nekem viszont rengeteget segített, hiszen végig úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Dédé kért arra, hogy a naplójából kiindulva írjam meg a történetüket. Egyébként azt nem lehet elvitatni, hogy szerelem volt kettejük között.

Mátét és Dédét elnézve az embernek az volt az érzése, hogy örökké együtt maradnak. Látszólag minden jól működött közöttük. Látszólag.

Én ezt most Dédé szemszögéből látom, és nyilván elfogult vagyok, csak így tudom bemutatni a történetet, ami szilánkokból, apró részletekből áll. Hiszen valami eltörött. Olyan apró darabokra, hogy abból ugyanaz többé már nem állhat össze. Valami más viszont igen. Ez a történet mindazoknak szól, akik házasok, de félnek, mert érzik, hogy valami elromlott, erről azonban nem vesznek tudomást. Azoknak is szól, akik már meginogtak, de még nem tudják mit lépjenek. És azoknak is, akik már eldöntötték, de még nem mernek lépni, vagy akik már túl vannak egy váláson. Senkit nem szeretnék válásra biztatni.

Ez csak egy történet. De mint minden történetben, ebben is magadra ismerhetsz.

És talán segítségedre lehet, hogy helyére kerüljön egy-egy darabka és felépülhessen valami új. Talán éppen te magad.

*

Szerelmük hajnalán Dédé még nem tudott főzni.

Úgy érezte, lassan ki kell lépnie a fülledt erotikában bővelkedő hálószobából, és be kell bizonyítania, hogy az eggyé tartozáshoz nem elég a saját husikája.

Az első hat hónap a beetetés időszaka. Ilyenkor elég, ha meg-megvillantod a püspökfalatod. Ha viszont komolyan gondolod a dolgot, drágám, akkor nem állhatsz meg a pirospecsenyézésnél. Meg is kell etetned azt a pasit. Hülyeség, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út. Viszont minden faszi egy kicsit az anyját is keresi egy nőben, és tudom, ez egy kicsit perverzül hangzik, de ha elé teszel egy olyan ételt, ami az otthon melegét vagy éppen a gyermekkort idézi fel benne, nyert ügyed van. Dédé nővére igen bevállalós, így az ő tanácsaira érdemes volt hallgatni. Bár csak négy évvel idősebb a húgánál, élettapasztalatával teljesen lehengerelte a lányt. Mintha mindig igaza lett volna.

Bár Dorogi N. nem egy klasszikus értelemben vett konyhatündér, tudta hogyan kell pörköltalapot készíteni, és innentől kezdve minden férfi úgy gondolta, hogy megfogta az isten(nő) lábát.

Dédénél azonban a konyhai sürgés-forgás a kávéfőzésben és a készétel mikrózásában merült ki, így tizenkilencre húzott lapot, amikor eldöntötte, hogy ő bizony az első közös karácsonyukra narancsos kacsát készít. Ha sikerült lediplomáznom, jöhet bármilyen recept. Végül is egy halott, csupasz madárról van szó, meg pár cikk narancsról. Dédén azonban kifogott ez a szerencsétlen csupasz teremtmény, mert bár a sóval dörzsölés még jól ment, pácolta is vagy öt percet a narancsos lében, de aztán hiába sütötte meg szurkálta, meg forgatta, rágós és nyers lett. És mivel a madár combját készítette el, azzal sem menthette a szitut, hogy ez rozé kacsa, attól véres. (Ráadásul akkor még fogalma sem volt arról, hogy létezik egyáltalán rozé kacsa.) Pedig még Dorogi N. tanácsát is megfogadta és kikészített egy adag Erős Pistát, mert ahogy rossz nő nincs, csak kevés pi(st)a, úgy igaz ez az ételekre is: nincs az az elcseszett kaja, amit ne lehetne egy kis csípőssel eladhatóvá tenni. Felvette a hatvanas éveket idéző kartonruháját, helyes kis lokniba kötötte a haját, majd betette Ray Charles I can’t stop loving you című számát. A díszesen terített asztalnál zavartan gyűrögette a szalvétáját, miközben párás tekintettel nézte a férfit. Máténak nemcsak lélekjelenlétre, de kisebb testi erőre is szüksége volt ahhoz, hogy lefejtse a húst a kacsáról.

Dédé nem tudta nem észrevenni, ahogy a vér láttán, ha csak egy pillanatra is, de a férfi megadta magát és engedte, hogy végigfusson az undor a hátán egészen a tarkójáig.

A lány azt kívánta, nyíljon meg a föld alatta és nyelje el egy életre, amikor is észrevette, ahogy Máté szeretettel vagy inkább csodálattal a szemében koccintásra emeli a poharát és úgy csókolja szájon őt, hogy abban egy leánykérés is benne van. És Dédé akkor bizony tudta, hogy ez a férfi egy életen át szeretni fogja, szőröstül, bőröstül, tollastul, olykor még véresen is. És valóban, hosszan kitartott a szerelem, nem volt olyan intim helyzet, amiben ne látták volna egymást. Ha akkor valaki azt mondja nekik, hogy 14 év 2 hónap és 1 nap múlva eljön az a pillanat, amikor közös otthonukban zárt ajtóknál öltözködnek, kulcsra zárják a fürdőszoba ajtaját egymás előtt, valószínűleg kiröhögték volna az illetőt. Pedig megtörtént. Szépen lassan idegenek lettek egymás előtt.

Legutóbb is, amikor Dédé átvitte a lányokat az apjukhoz, zavarba jött, mert a férje alsógatyában nyitott ajtót. Egykor ez a test volt a bástya, az éjszakai kuckó, az élvezetek forrása. Most meg csak egy volt a sok közül.

Vajon egy közös világ díszletei miképpen válhatnak lomtalanításra ítélt kacatokká? Ami egykor a biztonságot jelentette, mára elavult lett. Talán régi relikviáink már nem azok, amik voltak. Egykorvolt életünk a ki nem mondott szavaktól és félelmektől elmocsarasodott, és a mocsárban nem gyullad meg már semmiféle láng, csak egyre mélyebbre lehet süllyedni benne.

 

Pfliegel Dóra: Feleséged története

Athenaeum, 2018