A honfoglalás ezredik évfordulójára készülve a főváros rohamtempóban vált világvárossá: a Nagykörút mellett létrejött a Millenniumi Földalatti Vasút, a Műcsarnok, az Iparművészeti Múzeum és a Szabadság híd, de megindult a Budavári Palota átépítése is, sőt, az 1885 óta épülő (és a számtalan díszítménye miatt csak 1904-re elkészülő) Országházban is megtartották az első ülést.
Ekkorra már a magyar történelem legfontosabb személyeit is bemutató Millenniumi emlékmű is elindult a megszületés útján, hiszen a főváros hirtelen legfontosabbá vált útját, a palotákkal szegélyezett Andrássy utat addig csak egy ivókút (Gloriette, Ybl Miklós, 1884 – ma a Széchenyi-hegyen áll) választotta el a Városligettől, ezt pedig nem tartották épp méltónak a Párizshoz hasonlóan zsongó nagyvárossá válni akaró, a honfoglalás ezredik évfordulóját méltóképp megünnepelni akaró Budapest számára.
Az ünnepségek előtt egy évvel, 1895-ben megszületett nemzeti pantheon-terveket az építész Schickedanz Albert (a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum épületének megálmodója) és Zala György szobrász egy évtizedes munkával változtatta valósággá, néhány évvel korábban azonban egyáltalán nem volt eldöntött, hogy a fényűző sugárút és a világ első közparkja közt egy ilyen méretű alkotás kap majd helyet,
A kiírt pályázatra az 1890. december 31-i határidőig kilenc mű érkezett be, melyeket a kor legfontosabb szobrászai adtak be: a ma a téren látható emlékmű jó részét elkészítő Zala György (1858-1937), a századforduló vezető magyar szobrásza, Strobl Alajos (1856-1926), Donáth Gyula (1850-1909) a számos középületet, így az Országházat díszítő Róna József (1861-1939), Senyei Károly (1854-1919), Szász Gyula (1850-1904) és Szécsi Antal (1856-1904), valamint a tragikus véget ért Köllő Miklós (1861-1900).
A szobrászokat versenyre hívó írás még nem tartalmazta a végső elhelyezés helyét, így a Kodály körönd, a mai Hősök tere helye, illetve „az új országház előtti terek egyike” is felmerült.
Ezeket a helyeket ismerve a pályázók előtt egyértelművé vált, hogy grandiózus művet kell alkotniuk. Örömmel meg is tették, így az Akadémia gazdagon díszített dísztermében 1891 tavaszán kiállított művek mindegyike impresszív volt a maga módján, noha Zala (Schickedanz Alberttel közös) terve jóval messzebbre ment a társainál, hiszen voltaképp a millenniumi emlékmű egyszerűsített elődjét készítették el, míg a többi művész – leszámítva a négy szimbolikus alakkal körbevett lovasszobrot megálmodó Donáthot – az antik emlékoszlopok a XIX. század folyamán is élő hagyományát kívánta folytatni.
Az Ybl Miklóst is soraiban tudó bírálóbizottságnak a terveket látva egyáltalán nem volt könnyű dolga – derül ki az Építő Ipar 1891-es évfolyamában megjelent leírásokat, illetve a modellekről készült fotókat látva, hiszen közel százharminc év távlatából nézve úgy tűnik, hogy a művek bármelyike a fővároshoz méltó megemlékezés lett volna.
A lap azonban nem volt elragadtatva tőlük, így minden egyes pályázati anyagnál rámutattak a negatívumokra:
Zala és Schickedanz a cikk szerzője által „nem monumentum, hanem térdekorátió; nem hősköltemény, hanem ünnepi szónoklat” jelzőkkel értékelt, művészileg azonban kiemelkedőnek tartott munkája:
Szécsi „concentrikus tömegbe gyűjtött tömérdek mondanivalója” , ami „nem szabadságharc-emléket […] ád, hanem szabadságharc-csarnokot” :
Róna (és Havranek) „világosan szóló” munkája, Hungária, a szellemi ébredés és harc allegóriáival körbevett alakjával:
Köllő „jó modorú, de egyéniség nélkül való” , a nézőt a lap szerint hidegen hagyó terve:
Strobl (és az őt építészként segítő Gerster) egyszerű, világos hatású, de nem elég eredetinek tartott munkája:
Donáth Hungáriát „pathetikus poseban hátravetett testtel” mutató lovasszobra
Senyei mellékalakokkal bővített, elidegenítőnek és ízléstelennek vélt alkotásáról a folyóirat sajnos nem közölt fotót, de az ezt, illetve a többi munkát érintő véleménnyel az értékelő bizottság is egyetérthetett, hiszen április 5-én annak elnöke, az alpolgármesteri tisztet is betöltő Gerlóczy Károly bejelentette:
Gerlóczy szerint ez nem feltétlenül volt a művészek hibája, hiszen a bizottságnak előbb a pontos helyet kellett volna megjelölnie, hogy az alkotók helyesen mérhessék fel a rendelkezésükre álló tereket, így új pályázatot írnak majd ki a szobrászok számára. Stróbl, Zala és Róna munkáját végül ezerkétszáz forintnyi tiszteletdíjjal, Donháthét, Szécsiét és Köllőét pedig hatszáz forinttal ismerték el.
Ybl Miklós 1891 eleji halála miatt ekkor már Ivánka Imre (1818-1896), Batthány Lajos egykori miniszterelnöki titkára – később harminc éven át országgyűlési képivselő, valamint három éven a hazai szabadkőművességet összefogó Magyarországi Symbolikus Nagypáholy nagymestere – ült a zsűriben, ami a pénzdíjak kiosztása mellett ugyanazon év tavaszán arról is határozott, hogy igyekeznek végleges helyet találni a szoborötletnek, és talán új tervpályázatot is kiírnak majd.
Erre a művészeti élet legfontosabb eseményeiről tudósító Építő Ipar archívuma szerint sosem került sor, noha 1893-ban, az Újépület telkének szabályozása során a mai Szabadság tér Nádor utca felé eső részén ovális teret kívántak hagyni a leendő alkotásnak, így annak megszületése továbbra is napirenden maradt.
A jókora telket érintő rendezési tervek a következő években tovább módosult, egy dolog azonban lassan biztossá vált: a hosszú évek óta vágyott, grandiózus szobrot, vagy szoborcsoportot az 1945 óta álló szovjet emlékmű helyén akarták látni, az azonban sosem készült el.
A téren végül csak a trianoni döntés után egy évvel jelent meg az első alkotás: 1921. január 16-án itt avatták fel az Irredenta (Magyar feltámadás) szoborcsoport négy égtájat szimbolizáló alakját, melyet hét évvel később ereklyés országzászló, 1932-ben a Magyar fájdalom, 1936-ban pedig a Magyar feltámadás és az ezek közül ma már egyedüliként megmaradt H. H. Bandholtz-szobor követett, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcnak pedig továbbra sincs központi, budapesti emlékműve.
