Míg a legtöbb Harry Potter-rajongó gyerek általában csak reménykedik, hogy hamarosan ő is megkapja a roxfortos behívóját, addig Saoirse Ronan nem bízta a bagolypostára, hogy bekerüljön a varázsvilágba, inkább elment a Harry Potter és a Főnix Rendje meghallgatására, és versenybe szállt a még a varázsvilághoz képest is elvarázsolt Luna Lovegood szerepére. Ronan ekkor – 2005-öt írunk – mindössze tizenegy éves volt, a karakter, amire jelentkezett, tizennégy, ráadásul ekkor már tapasztalt filmszínésznőnek számított több sorozatszereppel a háta mögött, hisz kilencéves kora óta filmezett. Csakhogy Luna szerepét végül mégsem ő kapta meg, hanem honfitársa, a nála három évvel idősebb Evanna Lynch. Ugyanakkor a kis Saoirse karrierjét nem törte meg a dolog, volt bőven forgatnivalója, és 2007-ben, alig pár hónappal az után, hogy az említett Potter-film a mozikba került, ország-világ megismerte a nevét – még ha kiejteni sokáig nem is sikerült.
Ebben az évben került ugyanis mozikba Ian McEwan regényklasszikusa, a Vágy és vezeklés Keira Knightley-val és James McAvoyjal készült filmadaptációja, melyben Ronan Brionyt, Knightley karakterének húgát alakítja, aki a történet bonyodalmának elindítója. Ronan érzékenyen és gazdagon játszotta el a kislánykorból épp kinövő Brionyt, aki egyszerre viselkedett zavarodott kislányként és intrikusként. Ezen legfeljebb csak a nézők lepődtek meg, Joe Wright, a rendező már a szereplőválogatásra beküldött videó láttán tudta, hogy mire számíthat. A nyúlfarknyi felvétel, amivel Saoirse a szerepre jelentkezett, és amelyet egyébként a családja nappalijában rögzítettek, Wright szerint olyan természetfeletti tehetségről árulkodott, amilyet még nem látott korábban. A Vágy és vezeklés kis költségvetése ellenére komoly anyagi és szakmai siker lett, a kritikusok ódákat zengtek a filmről és külön Ronanről is. BAFTA-, Golden Globe- és Oscar-díjra is jelölték, így aztán nem meglepő, hogy Saoirse, aki épp ekkor lépett be a kamaszkorba, sorra kapta a lehetőségeket. Ezzel együtt következő két filmje (Houdini, a halál mágusa, Sziklaváros) inkább közepesre sikeredett, bár Ronan alakítását ezúttal is szerették a kritikusok. A trend folytatódott a következő nagy szereppel, a Komfortos mennyországgal, hiszen ez a film is vegyes fogadtatásban részsült, ám hősünk játékára még a legszigorúbb kritikusoknak sem volt panasza, mi több, BAFTA-ra is jelölték a szerepért.
Ekkorra – 2009-et írunk – már elkönyvelte a szakma, hogy Saoirse Ronan a feltörekvő színészgeneráció egyik legfigyelemreméltóbb alakja. Változatos, nagy szerepek találták meg, ő pedig igazi kaméleonként brillírozott, nem zárta magát skatulyákba. Továbbra is sztárszínészekkel forgatott együtt, Colin Farrell, Ed Harris, Cate Blanchett, Eric Bana – csak néhány kolléga, akikkel következő filmjeiben (Út a szabadságba, Hanna – Gyilkos természet) játszott, tizenhat éves korában pedig meghívták, hogy legyen az Oscarról döntő akadémia, az AMPAS tagja. Nem sokkal ezután egy újabb fantasy franchise került látótávolságba, majd esett kútba, csakúgy, mint anno a Harry Potter: Peter Jackson A hobbit egyik tündeszerepére akarta Ronant, ám a dolog végül nem jött össze időpont-egyeztetési nehézségek miatt.
Azért a fantáziavilág megmaradt a következő projektre is, a Bizáncban Gemma Arterton oldalán vámpírlányt játszott, azután pedig az Alkonyat franchise-t is jegyző Stephenie Meyer A burok című ifjúsági könyvének adaptációjában az események középpontjában álló fiatal lány-földönkívüli kettős szerepben tűnt fel. Megint jobb volt, mint maga a film. A burok ezzel együtt különleges helyet tölt be Ronan filmográfiájában: eddig ez az egyetlen, klasszikusan ifjúsági filmes szerepe, miközben korábban ezt a műfajt tudatosan kerülte. Mint a Varietynek elmondta, sejtette, hogy azok a filmek klasszikusan maradandóbbak, amelyek elsősorban felnőttekről szólnak – így ő is inkább ilyenekben szerepelt.
Újabb közepesnél éppen csak jobb alkotás (Majd újra lesz nyár) és egy animációs filmbeli szinkronszerep (Justin, a hős lovag) után 2014-ben végre ismét egy komoly filmben szerepelt: Wes Anderson zseniálisan szórakoztató Grand Budapest Hoteljében ő volt a főszereplő liftes fiú (Tony Revolori) szerelme – és ez volt az első olyan forgatása, ahová nem kísérték el a szülei (elvégre a film bemutatásakor már húszéves volt). Azon igen sok múlott, hogy édesanyja a legbefolyásolhatóbb korszakában végig jelen volt a forgatásokon: Ronan konkrétan ennek tudja be, hogy bár kamerák kereszttüzében nőtt fel, nem követte a gyereksztárok csőd felé száguldó életét. Ennek veszélye ugyanis egy, a Time Outnak adott interjúja szerint nagyon is reális:
Végezhettem volna úgy, mint Lindsay Lohan. Annyi kísértés vesz körül. Hogy mik? Tudod te azt! És közben mindenki vagy arról beszél, milyen csodálatos vagy, vagy kibeszél a hátad mögött. Lindsay Lohan volt „Az” a lány nagyjából tizennégy éves kora óta. Ez pedig hatalmas nyomás. Ha nincs ott az anyukád, hogy azt mondja, „ne feledd, még mindig a kislányom vagy”, ki fogsz siklani.
Ő azonban megúszta ezt. Még a Grand Budapest Hotel forgatása évében játszott Ryan Gosling rendezői debütálásában, a Lost Riverben is, ami akár nagy dobás is lehetett volna, ha a film maga nem lenne gyenge. Egy Stockholm-szindrómás lány karaktere (Stockholm, Pennsylvania) után viszont egy mai napig tartó felívelés kezdődött, amihez nagy mértékben hozzájárult, hogy a Brooklyn című drámában erősen merített saját élményeiből. Ahogy a karaktere, úgy ő is ír származású, még ha ő maga nem is bevándorló. New York ikonikus negyedében, Bronxban született, miközben szülei illegális bevándorlóként éltek az Egyesült Államokban, és hároméves korában vissza is tértek Írországba. Eltekintve a forgatásokkal járó utazásoktól, Saoirse Bronxban is nőtt fel, információink szerint ma is az ország keleti partvidékén él. Így aztán az a vívódás, amit a Brooklyn főszereplője, egy Írországból Amerikába bevándorló fiatal lány átél a két kultúra közti légüres térben, neki civilben is ismerős élménye volt – kapott is az alakításra egy tucat jelölést, köztük Golden Globe- és Oscar-díjra is.
És ha már Brooklyn: Ronan nem sokkal később New Yorkba költözött, hogy eljátssza első Broadway-szerepét, mégpedig A salemi boszorkányok egy újraértelmezett verziójának főszerepét, azt az Abigail Williamst, akinek a vádjai alapján mintegy százötven embert vádoltak meg boszorkánysággal és végeztek ki. Az előadásban százhuszonöt alkalommal állt színpadra, a közönség és a szakma is szerette. Közben olyan kisebb szerelemprojektek is belefértek, mint egy Ed Sheeran-klip vagy a lélegzetelállítóan látványos, Vincent van Gogh életéről szóló animációs film, a Loving Vincent egyik szinkronszerepe. A Broadway-időszak vége után Ronan visszatért a forgatásokhoz, és Az a nap a tengerparton című alkotás után felért karrierje eddigi csúcsára: Greta Gerwig rommá díjazott, körülrajongott Lady Birdjének címszerepéről van szó, mellyel Saoirse Ronan behúzta harmadik Oscar-jelölését, és első Golden Globe-díját, amit hamvas huszonhárom évesen tüneményesen természetes beszéddel köszönt meg. Pedig a forgatás alatt ez a természetesség meg-megbicsaklott: Gerwig elmondása szerint Ronan tele volt szorongással.
Még el sem kezdődött a forgatás, már rettegett. (…) Nagyon aggódott. Én mindig tudtam, hogy nagyszerű lesz, de ő attól tartott, hogy nem fogja tudni megtalálni a karaktert.
Megtalálta. A felnőtté válás szélén egyensúlyozó, egyszerre bizonytalan és szívós címszereplőként Saoirse feledhetetlen volt, és annyit szerepeltették, hogy a csapból is ő folyt. Olyannyira, hogy még nevének kiejtését – nagyjából „Szírsa” vagy „Szörsa” – is megtanulta annyira a világ, legalábbis annyira, hogy kisebb botrányt okozzon, amikor a Golden Globe átadásakor Jessica Chastainnek nem sikerült helyesen kiejteni azt. Ronan ezzel együtt megmaradt az addig bevált módszerénél: távol a blockbusterektől, váltogatva a lehető legváltozatosabb témák és figurák, kisebb és nagyobb apparátussal készülő projektek között. Csehov Sirályának nem túlságosan erős, kis költségvetésű újrafeldolgozása után Stuart Máriát alakította a Két királynő című gigabüdzséjű kosztümös parádéban – egyébként remekül, de a filmet ez sem tudta kiemelni a középszerűségből.
Most viszont úgy tűnik, Ronannak végre összejön egy igazán jól sikerült kosztümös film is, Greta Gerwig meghívta új projektjére, a Louisa May Alcott regényéből készült Kisasszonyoknak egyik főszerepére. Pontosabban nem meghívta: Saoirse elé állt, és közölte, hogy megvan a színésznő Jo March szerepére: ő az.
Megkopogtattam Greta vállát, és azt mondtam, hallom, hogy megcsinálod a Kisasszonyokat, és nekem kell eljátszanom Jo szerepét
– nyilatkozta néhány napja a fentebb már idézett Variety-interjúban Ronan. Egyébként ugyanebből az interjúból az is kiderül, hogy maga Gerwig is ebben a stílusban közölte a Kisasszonyok producereivel, hogy ő a legjobb ember a film megrendezésére – lehet, hogy nem véletlenül dolgoznak együtt másodjára.
A Kisasszonyok hazai premierjére januárig még várnunk kell, de a nemzetközi bemutatón már túl vagyunk. A szakma ódákat zeng a filmről annak ellenére is, hogy sokan kételkedtek abban, lehet-e még újat mondani erről a rengetegszer feldolgozott könyvről, az első kritikák alapján azonban Gerwignek sikerült a saját korában is haladó szellemiségűnek számító művet még progresszívebbre, még feministábbra hangolni. Ebben pedig Ronannek is komoly szerepe volt, aki civilben is sokat beszél feminista elveiről, felszólal a férfiak és nők fizetése közötti szakadék ellen, és általában progresszív gondolkodású, szociális szellemű, egyenlőségpárti fiatal nőnek tűnik. Mindezen értékeket bevitte a Kisasszonyok forgatására is, ahol nem csak színésznőként volt jelen: Gerwig igazi alkotótársra is lelt benne. A film emellett még egy okból fontos mérföldkő Ronan karrierjében: eltűnt belőle az a bizonytalanság és szorongás, ami korábban még alapállapota volt.
Ő maga is érezte, hogy Jo March, a Kisasszonyok vagány, okos, a század szorongató nemi szerepeit megkérdőjelező főszereplőjének eljátszásakor valami megváltozott, a forgatáson nyugodt és magabiztos maradt. Amint a Varietynek nemrég elmondta, olyan felkészültnek érezte magát, mint még soha.
Jo annyira fontos figura olyan sok lánynak, és engem nem félemlített meg a szerep, hanem megtisztelt
– mondta. A szuperlatívuszokhoz a stáb is csatlakozott, ugyanebben az interjúban Tom Rothman, a filmet jegyző Sony elnöke egyenesen korosztálya Meryl Streepjének nevezte Ronant. Amiben, ha minden marad az eddigi kerékvágásban, még akár számszakilag is igaza lehet: mivel Saoirse huszonhárom évesen már három Oscar-jelölést jegyez, vagyis bőven összejöhet neki ugyanaz a húszas nagyságrend, sőt. A következő két filmje alapján erre minden esélye megvan: a 2020-ra ígért Ammonite című drámában Kate Winslettel szeretnek egymásba, ami így látatlanban is ígéretes, a szintén jövőre tervezett új Wes Anderson-filmben, a The French Dispatch-ben pedig olyan elit gárda vonul fel – köztük Winslet, Elisabeth Moss, Willem Dafoe, Léa Seydoux és Ronan Kisasszonyok-beli partnere, Timothée Chalamet –, amely aligha marad majd ki a díjesőből.
Kiemelt kép: UIP Duna
