A salzburgi Szent Péter-apátság pincéjében működő St. Peter Stiftskellerről beszámoló első írásos emlék több mint ezerháromszáz évvel ezelőtt, az angol teológus, Alcuin tollából született, így a legalább 803 óta – részben ugyanazokban a termekben – működő hely a világ legidősebb étterme, hat évszázaddal megelőzve a Stockholmban német ferencesek által 1421-ben alapított Zum Franziskanert, illetve az 1465-ben Nagoyában született, de háromszáz éve már Kiotóban működő Honke Owariyát.
Ezen a téren a budapestieknek sincs igazán szégyellnivalójuk, hiszen a Déli pályaudvarról kifutó sínpárok és a ma is a Várnegyed Budapest ostroma során megsérült épületeinek törmelékeit rejtő Vérmező közt találjuk Buda legidősebb éttermét, a Márványmenyasszonyt, ami már harmadik évszázada jelent biztos pontot a város életében, túlélve az 1848-49-es forradalmat, a századfordulós építési lázat, Budapest 1945-ös bombázását, illetve a szocializmus épített örökséget nem épp óvatosan kezelő évtizedeit.
A filoxéravész által a XIX. század végén elpusztított budai szőlőskertek erejének teljében, 1793-ban egy szőlősgazda, Joseph Böhm (Böhm József) által alapított helyen először csak jórészt a gazda saját borát mérték ki – épp úgy, mint a ma is népszerű osztrák heurigerekben –, az ételt pedig mindenki maga hozta. A helyzet a következő tulajdonos, a budai bortermelők közt a reformkor hajnalán jókora tiszteletnek örvendő Sulzbergerek irányítása alatt változott meg, hiszen a családfő 1830-ban a helyet nem csak étteremmé, de néhány év alatt Buda és Pest egyik legfontosabb találkozóhelyévé változtatta, így a disznótorok és táncmulatságok idején némi túlzással moccanni sem igazán lehetett a földszintes, tágas udvarán gesztenyefák által uralt épületben.
A ma a falusi Krisztinaváros egyik utolsó túlélőjeként létező ház étterme talán ezekben az években kapta a Márványmenyasszony nevet, hiszen Louis Joseph Ferdinand Hérold 1831-ben született operája, a Zampa, vagy a Márványmenyasszony (Zampa, ou La fiancée de marbre) 1836-ban debütált a Várszínházban, majd a következő évben megszületett Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) első igazi sikerdarabja lett, köszönhetően a címszerepben tündöklő idősebb Lendvay Mártonnak, aki a társulat többi tagjával együtt itt töltötte az est hátralévő részét, megihletve a tulajdonost, illetve a rég eltűnt cégér ismeretlen festőjét, aki nem egy fehér ruhás, kővé vált menyasszonyt, hanem egy kitárt karú, fehér ruhás nőt álmodott meg a bejárat fölé.
A városi legendák persze teljesen másról mesélnek: a legnépszerűbb történet szerint a név története egészen az alapító Böhmig nyúlik vissza, aki lányát erőszakkal egy idős, de tehetős budai polgárhoz adta, az esküvő utáni, napokon át tartó lagzi azonban szokatlan véget ért: a ház előtti kocsi felé sétáló nő elsápadt, majd elájult, így újdonsült férje saját kezében emelte be a kocsiba. A távozó vendégeket figyelők egyike ekkor így szólt:
Márvánnyá vált a menyasszony!
A sztorit a századforduló után született magyar lapok ennél egy fokkal még erősebben tálalták, így a történet egy másik lehetséges kimenetele szerint a nő nem egyszerűen csak elájult, de a földre hullva azonnal meg is halt.
Gundel Imre és Harmat Judit A vendéglátás emlékei című munkája ennyire nem megy messzire, de a név hátterét a ez a kötet is a vendéglős lányának személyében sejti, aki megvakult, vagy süketnéma volt, így
Az egymásnak teljességgel ellentmondó történetek közül a legjózanabbat a húszas évek egyik lapja hozza – eszerint a név egy, az elfogyasztott ételért és italért fizetni nem képes szobrásznak köszönhető, aki pénz helyett egy saját alkotását ajándékozta a vendéglőnek.
A rejtélyről talán sosem hull le a lepel, de végülis mindegy is, mi az igazság, hiszen a történelmi tényeken mindez cseppet sem változtat: az 1830-as évek derekára a legnépszerűbb budai vendéglővé vált Márványmenyasszonyban egy teljes évszázadon át szinte lehetetlenség volt nem ismert alakokba futni.
1836. február 4-én ez a hely adott például otthont gróf Széchenyi István és gróf Seilern-Aspang Crescence egy teljes évtized után beteljesült szerelmét megpecsételő házasságkötés utáni lagzinak, de kilenc évvel később, 1845. novemberében az árvízi hajósként ismertté vált báró Wesselényi Miklós is ide vonult a násznépével.
A Márványmenyasszony körüli utcákban a reformkorban hirtelen felgyorsult az élet – 1853-1880 közt létrejött a főváros legnagyobb magánpalotája, a harmincas években lebontott Karátsonyi-palota (melynek történetét korábban mi is feldolgoztuk), 1861-ben pedig megnyílt a Déli pályaudvar elődje, a Buda állomás –, a hely pedig egyre inkább Krisztinaváros megbízható, biztos pontjaként létezett, amin egyáltalán nem fogott az idő.
Asztalainál a következő évtizedekben a magyar művészeti világ legelismertebb szereplői – köztük a fiatal Jókai Mór (1825-1904) – bukkantak fel, ez pedig a Weisz család negyedszázados, Wagner Vilmos nyolc éven át (1896-1904) tartó, valamint Boros Gyula négy évtizedet felölelő irányítása alatt is folytatódott.
A Márványmenyasszony neve fogalommá vált, így nem is meglepő, hogy az épületet rejtő, sokáig névtelen nyúlfarknyi utca 1870-ben a Márvány nevet kapta, az épületben pedig 1896-ban megjelent a névadó mára eltűnt szobra, melynek padlásra száműzött elődje a következő tulajdonos A Világ című lapnak tett, teljesen megbízhatónak azért nem nevezhető visszaemlékezése (1926. február) szerint 1821-ben született, ezzel teljesen megcáfolva a történetet, miszerint a Zampa inspirálhatta volna a nevet.
Sajnos mire én átvettem az üzletet, már csak a romjait találtam meg, de a talapzata még ma is fenn van a padláson és mindenki olvashatja rajta az 1821-es évszámot és a felírást, amely egyszerűen csak annyit mond: A márványmenyasszony.
– mesélte.
Ugyanezen cikk a híres vendégekről is beszámol: a minden nyári estén betérő Bánffy Dezső (1843-1911) egykori miniszterelnököt és a drámaíró-rendező Szigligeti Edét (1814-1878) is név szerint megemlíti, azt pedig külön kiemeli, hogy Ady Endrének (1877-1919) állandó törzsasztala is volt, így pesti tartózkodásai alatt a költőóriás is gyakran megfordult itt. A politikai újságíróként is ragyogó Ady egy Márványmenyasszonyban töltött estéjéről, illetve szokásairól Schöpflin Aladár (1872-1950) egy rádióelőadásában mesélt:
Ady — ezt mindenki tudja róla, — sokat, kelleténél sokkal többet ivott, de mindig csak bort, közönséges korcsmai borokat. Néhanapján déltájban kevés sört, pálinkát soha sem. A pezsgőt szerette, ha nagy néha nagyobbacska pénzhez jutott, olyankor egy-két üveggel. Vörösborral szerette keverni. Duhajkodni nem szeretett, csöndesen megült a korcsmaasztalnál és iszogatta borát. Egy alkalomra emlékszem, amikor a budai Márványmenyasszonyban kedve kerekedett cigányozni. Dirigálta a cigányt vidéki mulatós urak módjára, de nem nagyon értett hozzá, látszott, hogy nem kenyere az ilyesféle.
A visszaemlékezések szerint Móricz Zsigmond (1879-1942), a Krisztinavárosban élt Kosztolányi Dezső (1885-1936), Blaha Lujza (1850-1926), az író-költő Kaffka Margit (1880-1918), Tersánszky Józsi Jenő (1888-1969), Fedák Sári (1879-1955), illetve a a fővárosi iskolarendszert újjászervező, iskolákat és kislakásos lakótelepeket is építtető későbbi főpolgármester, Bárczy István (1866-1943) is gyakran megfordult itt, pedig a hely a Népszava szerint (1911. augusztus 8.) egyáltalán nem az olcsóságáról volt híres, sőt, leginkább arról volt híres, hogy
a szalmaözvegyek és a pesti éjszaka pénzesebb alakjai
ott kezdték meg az esti mulatságot, bőséges vacsorával, pezsgővel és bóléval.
Köszönhető volt mindez a nyolc éven át irányító Wagnernek, aki helyesen felismerte, hogy a magyar konyha fontos tartóoszlopai, a paprikás csirke, a serpenyős rostélyos, a rántott ponty és a borjúpörkölt mellett a francia, illetve nyugat-európai gasztronómia néhány fontos elemét – köztük a halikrát, a heringet és a sokféle sajtot – is kínálni kezdte, hogy a szokásos ízekre vágyó magyarok mellett a tehetősebb, igazi ínyencségekre vágyó vendégek is megtalálhassák a számításukat. Ebben az itallap is segített, hiszen azon
1923-ban egy disznóvágás háziasszonyaként az ünnepelt színésznő, Gombaszögi Frida (1890-1961) is koptatta a belső udvar köveit, de a húszas-harmincas években a mai Déryné-szobor helyén állt Budai Színkör (1843-1937) társulatának krémje – köztük Honthy Hanna (1893-1978) – is itt vezette le az előadások izgalmát.
Európa-szerte ismert hírességekből sem volt hiány: a férfi és női szerepek tucatjaiban feltűnt, 1881-1908 közt rövid ideig a Magyar, a Nép- és a Király Színházban is játszó Sarah Bernhardt (1844-1923) egy történet szerint egy napon belépve
a reticulejéből kihúzott egy régi étlapot, amelyen vastagon alá volt húzva a sült liba és a nagy francia művésznő ujjával rámutatott az előző évben ott járt kollégái által aláhúzott és sokat dícsért specialitásra.
Mindezek fényében nem meglepő tehát, hogy a helyet fia eladósodása miatt 1926-ban kis híján bezárt Boros ugyanabban az évben kijelentette:
Nincsen olyan pesti művész és művésznő, akit nem ismernék, pedig huszonkét év óta egyetlen egyszer sem voltam színházban, mert éjjel-nappal szakadatlanul csak dolgoztam, hogy valami kis vagyonkát gyűjthessek öreg napjaimra.
Valóban annyira jó volt azonban a hely, hogy okkal vonzotta magához az értelmiségiek és művészek krémjét? A Pesti Futár szerint nem feltétlenül: a lap 1911-ben előbb dicsérő cikket írt a Márványmenyasszonyról, kiemelve a hangulatot, a szép kocsmárosnét, illetve az isteni paprikás csirkét, rövidesen azonban már egészen más véleményen volt:
A bort már keresztelik benne, a minőséget két szál kiaszott pálmával pótolják és horribilis számlával fizetteti meg a gazda azt a csalódásunkat, hogy oda vitt a rugdalózó kedvünk.
A helyzet a következő években nyilvánvalóan sokat javult, hiszen a Világ 1926-ban már a sült liba és a májusi borok Mekkájaként emlegette, egy évvel korábban pedig Heltai Jenő (1871-1957) Fűzfasíp című, szórakoztató versekkel teli kötetébe foglalta a nevét:
“A sorsomat azonban nem panaszlom,
Mig áll Budán az ősz márvány-menyasszony,
Mig iddogálom az eper-dús bólét,
Szelid szárnyával béborit a jólét.S amig a sárga dinnyét szeletelném,
Egy barna kis leányon jár az elmém,
Ki hál’ istennek nem hagy engem árván
S ki nem menyasszony, még kevésbbé márvány”
A Budapest ostroma során megsérült, majd államosított intézmény 1953-as újranyitása után egy lépéssel távolabb lépett a csúcstól: II. osztályúvá vált, a nagy nevű Gundelnél olcsóbb alternatívát ígérve a Budapestre érkező turisták számára.
Ezt az állam ki is használta, hiszen a Márványmenyasszony a szervezetten érkező turistacsoportok egyik kedvencévé vált, ahol a vendégek nem csak a magyar konyha legtipikusabb ételeivel és a cigányzenével ismerkedhettek meg, de a hosszúra nyúló estéiket másfél évtizeden át egy mára elfeledett csillag játéka koronázta meg: a Szomorú vasárnapot elsőként lemezre éneklő, a két világháború közt egyszerűen csak a Tangókirályként ismert Kalmár Pál (1900-1988) szórakoztatta a vacsorázókat.
A háború után számos társához hasonlóan derékba tört karrierű Kalmár a hegesztő- és köszörűsműhelyek mélyéről 1954-re küzdötte vissza magát a szórakoztatóiparba (a rádióban ugyanakkor továbbra is indexen maradt), és énekhangja egy hangszálműtét miatti 1968-as elvesztéséig a Márványmenyasszony állandó fellépője maradt.
A Kádár-kor legszürreálisabb rablása
A hely történetének összefoglalása nem lehet teljes az 1963 februári rablási eset rövid leírása nélkül, melynek során az étterem egy korábbi dolgozója éjjel betört az irodába, majd a lezárt asztalfiókot felfeszítve két napnyi teljes bevétellel – mintegy 14 ezer forinttal – távozott, a következő napokban pedig jól bevásárolt belőle: öltönyt, kabátot, inget, nyakkendőt és selyemsálat vásárolt, a budai Déryné és a szolnoki Halászcsárda prímását pedig száz, illetve háromszáz forinttal jutalmazta azért, mert eljátszotta neki a kedvenc nótáját. A fővárosba Szolnokról taxival visszatérő férfi természetesen a családról sem feledkezett meg: anyósának virágcsokrot vásárolt, még mielőtt elkapták volna a rendőrök.
És hogy miért volt szüksége a pénzre? Mert el akart válni a feleségétől – mesélte a megtört, de feltűnően jól öltözött férfi a kihallgatáson.
A konyha eközben minden bizonnyal kifogástalan ízű fogásokat készített, a vezetői pénzéhség azonban az újranyitás után azonnal, illetve 1980-ban is kimutatta a foga fehérjét: az 1953-ban a közétkeztetés feladatát is felvállaló Márványmenyasszonyban még négyszáz kerületi lakos ebédelt, ez a szám azonban a mennyiség és a minőség gyors változása miatt csakhamar huszonötre apadt, az emberek pedig inkább az 1950-től épülő kettes metró munkásai által használt konyhára szoktak át. Talán érthetően, hiszen a következő években a Szabad Nép komoly átverésekre derített fényt:
A helyzet a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján újra eldurvult: a többek közt a MALÉV Airtours, az IBUSZ, a Cooptourist által hozott vendégek egységes helyett igen változó árú menüket kaptak, a leveseket pedig óriási tálakban szolgálták fel, tudva, hogy „a szolidabb kosztoláshoz szokott külföldiek” még így sem fogják tudni mind megenni – írja a Magyar Hírlap (1980. július 5.).
Így is történt: a hetven személyre felszolgált ötven adag sem fogyott el mind, a maradékot pedig később nyugodt szívvel szolgálták fel a következő társaságnak, óriásit spórolva a naponta ott megfordult húsz-harminc csoport étkeztetésén. Ugyanígy tettek az italokkal és a desszertekkel is: a borból kevesebbet szolgáltak fel, palacsintából pedig kettő helyett csak egyet helyeztek a tányérokra. A pluszbevételt egy széfben tartották, majd három éven át minden hó végén szétosztották a két vezető, illetve a huszonnégy dolgozó közt – így történhetett meg, hogy
A magyarokat persze nem kívánták megkopasztani, így 1980 nyarán számos más, állami tulajdonú étteremmel együtt olcsó vasárnapi és ünnepi menüket kezdtek biztosítani, némiképp levéve a főzés terhét a háziasszonyok válláról.
A Régi nyár (1969) című, Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva főszereplésével született svéd-magyar zenés filmben is feltűnő étterem a rendszerváltás után magánkézbe került, 1997-ben pedig a 4plusz Építész Stúdió tervezőinek (Berzsák Zoltán, Vékony Péter) köszönhetően újult meg. A tervezők teljesen új megjelenést adtak a bolthajtásos kapubejáróján az alapítás 1793-as évszámát is viselő, az elmúlt két évszázadban számos alkalommal újragondolt épületnek, ennek azonban a hangulat jól láthatóan nem igazán szenvedte kárát.
A gesztenyefás belső udvarba lépve a Wagner által megrendelt, Budapest ostroma alatt azonban eltűnt szobornak ma már semmi nyomát nem találjuk, ma látható, Kotormán László (1966-) által készített utódja azonban épp olyan büszkén köszönti a betérőket, mint a fél évszázadon át helyén álló elődje, amire már csak néhány megsárgult fotó, illetve metszet emlékeztet.
