Kultúra

Egy magyar filmrendezőn múlt, hogy milyen véget ér a második világháború?

Kertész Mihály/Michael Curtiz klasszikusáról, a Casablancáról szóló új magyar mozi fekete-fehérrel, kétnyelvűséggel, történelmi jelleggel riogatja a nézőket, pedig nagyon is érdemes esélyt adni a filmnek. Curtiz, kritika.

Hogy a kiemelkedő tehetségű művészek és zsenik nagy százalékban összeférhetetlen, arrogáns szemétládák, esetleg neurotikus lelkibetegek, azt könyvek, filmek tucatjai énekelték már meg, illetve számos ilyen ember életrajza bizonyítja ékesen. Ez egy ilyen műfaj, a tehetség, ha túl nagy, ráadásul ambícióval párosul, akkor abban a képletben már nem sok hely marad másnak. Ráadásul a diplomatikusság, az előzékenység, a kompromisszumkészség, és általában egy sor olyan szociális készség, ami kellemessé tud tenni egy embert, meglehetősen időigényes dolog, ezt az időt pedig a forrongó tehetség szereti inkább alkotásra használni. Mindez persze nem menti fel az illetőt, így nem lepődünk meg, ha az összeférhetetlen zseni aztán magányosan tengeti idős napjait, megtett érte mindent. Kertész Mihály, avagy ahogy a világ ismeri, Michael Curtiz is ilyen ember volt: magának való, arrogáns bunkó, csalfa, hatalmaskodó szoknyapecér, no meg, nem mellesleg korának egyik legnagyobb hatású filmrendezője. Róla mesél Topolánszky Tamás Yvan ambiciózus elsőfilmje, a Curtiz.

Fotó: JUNO 11/ Dévényi Zoltán

Alig néhány órával az amerikai hadsereg Pearl Harbor-i tragédiája után járunk, jó messze a támaszponton történtektől, és mégis, bizonyos értelemben az események kellős közepén: Hollywoodland teljes gőzzel pörög, ontja magából a filmeket, melyben Kertész az egyik legtermékenyebb rendező-iparosként komoly részt vállal, tele vannak a mozik, a kormánynak pedig nagy szüksége van egy filmre, ami segíti kicsit a világháborús részvétel ügyét. Nem, dehogy propaganda, hát persze, nem vagyunk mi kommunisták – de azért legyen reményteli, hazafias és főleg háborúpárti, de az se lenne baj, ha a nácikról is mondana egyet s mást. Nagyjából ezekkel a finom elvárásokkal nyomasztják a Warner Stúdiójában Michael Curtizt, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy hivatalnokoknak próbáljon megfelelni: a stúdió, amelynek milliókat hozott, enyhén lekezeli, a filmjének rossz a címe, hisztisek a főhősei, de ami nagyobb baj, nem tudják, hogyan végződjön a történet, főleg, ha még a kormány propagandahuszárjának követelményeit is figyelembe kell venni. Hősünk mindeközben csak arra vágyik, hogy hagyják már végre dolgozni, no meg megdugni minden formásabb nőt, akit a produkció közelében csak lehet – márpedig sokat lehet, mert ő a nagyhatalmú rendező, érezzük a nem annyira finom utalást arra, hogy nem Harvey Weinstein kezdte az efféle üzelmeket Hollywoodban.

Ebbe az őskáoszba érkezik meg egy feltűnően fiatal, feltűnően szép nő, ám furcsamód nem vevő a lekezelő szereposztó díványos ajánlatra, naná, hogy nem: ő Curtiz lánya, akit réges-rég elhagyott anyjával együtt, azóta csak annyit tett értük, hogy Amerikába menekítette őket a világháború dúlta Magyarországról. A felnőtt Kitty azonban kapcsolódni szeretne – apja pedig megengedi neki, hogy a stúdióban lebzseljen, miközben ő megpróbál kiutat találni az ekkor már új címen, Casablancaként futó film forgatásán uralkodó zűrzavarból, mert a határidőkből rég kicsúsztak, a büdzséről nem is beszélve, film meg egyelőre sehol. És ha ez sem lenne elég, Curtiz otthon maradt rokonai, köztük a testvére is egyre ijedtebb levelekkel bombázzák, hiszen zsidóként 1942-ben már a torkukon érzik a holokauszt rémének szorítását.

Fotó: JUNO 11/ Dévényi Zoltán

Topolánszky Tamás Yvan néhány évvel ezelőtt már felhívta magára a magyar közönség figyelmét, amikor a kiszáradt Dunáról szóló filmelőzetese vírusszerűen körberohant az interneten, de nagyjátékfilmes rendezőként most mutatkozik be. No, ez az, ami nem látszik a Curtizen. A film mint vállalás elég komoly ambíciót mutat, minden ízében monumentalitásra törekszik, és ami fontosabb, hogy képes is teljesíteni azt, amit vállal. Pedig nem kis fába vágta a fejszéjét a rendező és családias, a témához méltóan magyar-amerikai csapata – a produceri székben a rendező mellett neje, Sümeghy Claudia ül, de szerepel a filmben az amerikai, de magyarul is tudó Declan Hannigan, vagy az Amerikában dolgozó magyar színésznő-producer, Bordán Lili is, akivel nemrégiben interjúztunk is. Ez az a nemzetközi csapat, amely sikeresen próbált megénekelni egy magyart, aki amerikai állampolgár és világhírű filmes lett ugyan, de viselkedésében, nüanszaiban mégis ízig-vérig magyar maradt, miközben olyan munkamániával menetelt az amerikai filmgyártás csúcsára, hogy azzal kevesen bírták tartani a lépést.

A Curtizből süt az elsőfilmes bizonyítási vágy és az az alázat, ami a szerelemprojektekre jellemző, hogy mást ne mondjak, a rendező neve még vagy féltucat helyen felbukkan a stáblistán, amiben tudott, részt vett. A film alapos kutatómunka nyomán, az elérhető tények és az ismerősök, családtagok anekdotái alapján heroizmus és szépelgés nélkül rajzolja fel Kertész Mihály alakját, miközben nem tagadja azt sem, hogy a valóságba itt-ott képzelet, vagy a dramaturgiát szolgáló hangsúlyok és finom eltérések kerültek. Ez a legtöbb életrajzi filmnél így van, ami pedig kirajzolódik a folyamat nyomán, az realisztikus, hihető, élő figura, nem pedig üres, hazug PR-torzszülött, és ez már önmagában is komoly eredmény, amiben, persze, nagyon nagy szerepe van Lengyel Ferenc fergeteges alakításának, akit jó lenne sokkal több filmes főszerepben látni. Emellett azon a vékony határon is sikerrel egyensúlyoz a film, hogy élvezhető legyen a Casablanca esetleges ismerete nélkül is: ezer utalás van, persze, és nyilván jobban érthetők és élvezhetők az események a film ismeretének fényében, de a Curtiz akkor is megáll, ha ezek a referenciák nincsenek meg.

Fotó: JUNO 11/ Dévényi Zoltán

A magyar film jelenlegi felívelésének idején kissé (nagyon) unalmas már folyton kiemelni ezt, de tény, hogy még mindig hírértékű, ha egy magyar film „nem úgy néz ki, mint egy magyar film” – értsd: jól néz ki, olyan jól, mint egy nemzetközi produkció. A Curtiz kapcsán ezt alighanem sokan fogják kiemelni, már ha lesz elég ember, aki kiemelje, ami csak akkor lehetséges, ha a közönség képes lesz átlépni azon, hogy jujuj, vigyázat, fekete-fehér és kétnyelvű a film. Pedig a film noiros látványvilág is, a kor filmjeinek hangulatát idéző fekete-fehér kimondottan jól áll a filmnek – a történeti súlypontoknál elhelyezett, didaktikus vörösek már kevésbé, de szerencsére ezekből nincsen túl sok. A másik filmforgalmazási mumus, a kétnyelvűség is fontos alapelem: Kertész angol-magyar keveréknyelvi káromkodásai, vagy az akcentusa miatti balesetek nem lennének érthetők enélkül, ami nem mellesleg remek humorforrás is. A filmzene is emlékezetes, önmagában is megálló alkotás, és nem lehet panaszunk a korhűségre és az atmoszférára sem.

Nagyon sok panaszunk úgy általában sem lehet, csak a ’40-es évekből a jelenbe kiszóló mondatok hangzanak hamisan, és az apa-lánya történet bicsaklik meg olykor, nehéz érzelmileg bevonódni ebbe a mondvacsinált kapcsolatba, ez pedig kicsit eltávolítja a nézőt a látottaktól. Két ennyire eltávolodott emberről szinte lehetetlen elhinni, hogy érdemben kapcsolódni tudnak, főleg, hogy a forgatókönyv nem is ágyaz meg ennek igazán. Így hiába a lány és apja sorsának összekapcsolása a Casablanca lezárásával, az Egynyári kalandból ismert, első nagyjátékfilmes szerepében bizonyító Dobos Evelin alakította Kitty inkább lesz egyfajta kulcslyuk-karakter: ő maga nem tud a szó klasszikus értelmében vett fajsúlyos szereplővé válni, viszont ő az a szimbolikus figura, akinek a szemével látjuk Kertész Mihály alakját. Éspedig jóindulattal és tiszteletteljesen, de a gyarlóságait nem eltagadva, ezt pedig nem minden nagyívű, kortárs életrajzi film mondhatja el magáról.

Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot, 98 perc – 24.hu: 8/10

Kiemelt kép: JUNO 11/ Dévényi Zoltán

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik