Kultúra

Húsz éves a Harcosok klubja, és azóta csak egyre több okunk van a dühöngésre

Tyler Dourden szavai a fogyasztói társadalomról és arról, milyen elveszett nemzedék élte 1999-ben legszebb éveit, sokakban rezonálnak ma, húsz évvel később is.

Az idei év az 1999-es moziévről szóló cikkektől hemzseg, naná, egy ilyen kultikus évet – amihez csak 1994 fogható – meg kell ünnepelni, ki kell beszélni. Hogy miért termelt ki 1999 ennyi, többségében időtálló kultikus filmet, arról hosszan írtunk már, a tinifilmes reneszánszról szintén. És, habár a mozikban megbukott, és csak a DVD-eladásokkal robbant be igazán, az 1999-es év egyik legnagyobb kultfilmje, a Harcosok klubja éppen ma húsz éve került először nagyvászonra, erre pedig mindenképp érdemes külön visszatekinteni. David Fincher filmje hatalmas vitákat váltott ki: voltak, akik az öncélú erőszak dicsőítésével vádolták, Stanley Kubrick Mechanikus narancsához hasonlítva, és attól is aggódva, hogy a való életben is erőszakhullámhoz vezethet, mások viszont gondolatébresztő, ironikus remekműnek tartották. Az azonban nem volt kérdés, hogy a Harcosok klubja nagyon elkapott valamit a korszellemből. Cikkünkben Tyler Durden sokat idézett, ars poeticának is beillő monológját felhasználva megnézzük, milyen állapotban volt 1999-ben a néplélek a nyugati világban, és javult-e a helyzet azóta. Spoiler: nem nagyon.

Miért 1999 a legjobb év a modern filmtörténetben?
Harcosok klubja, Amerikai szépség, A Mátrix – csak néhány kultfilm, ami húsz évvel ezelőtt látott napvilágot. De mi tette filmtörténeti csúcsévjárattá 1999-et?

Az egész elkúrt nemzedék benzint csapol, kaját tálal, vagy nyakkendős rabszolgának állt

– kezdi klasszikussá vált dühödt szájmenését Tyler Durden (Brad Pitt fergeteges alakításában) a Harcosok klubja egyik gyűlésén. Az ezredforduló közeledte az Y2K aggodalmán túl is előhívta az emberekből a pánikot, de ha hozzátesszük, hogy a film alapjául szolgáló könyv, Chuck Palahniuk regénye már 1996-ban megszületett, akkor látjuk, hogy nem kellett ahhoz ezredfordulós szorongás, hogy az átlagember elidegenedve érezze magát a munkától, amivel pénzt keres. Ez a folyamat ugyanis már nagyjából az iparosodással megkezdődött, a komputerizálódás csak fokozta a dolgot: az emberi test, lélek és szellem egyszerűen nem működik jól, ha az érték, amit a munkájával teremt, legfeljebb a pénz, ha a munka eredménye szabad szemmel nem látható, nem fogható kézbe, vagy túlságosan nagy távolságra van a dolgozótól.

A szolgáltatószektor és az e-mailezésből, telefonálásából és számítógép-nyomkodásból álló irodai munkák előretörése természetes gazdasági folyamat, de ez nem jelenti azt, hogy nem kínozza az emberi mentálhigiénét, ezt már a ’90-es években is tudtuk. A filmbeli bunyóklub a maga szó szerint hús-vér jellegével és közösségi-mozgalmi vonásaival erre a hiányra is válasz volt. Ma, húsz évvel később a helyzet nem lett jobb, sőt: bár a legjobban fizető munkákat számítógép előtt végzik, ami kétségkívül kreatív és izgalmas feladatokat is jelenthet, mondjuk, egy ügyesebb fejlesztőmérnök esetében. De az, hogy ez a munka effektíve megfoghatatlan, virtuális javakat hoz létre, kitermeli a maga hiányjelenségeit, és az ilyen munkakörökben dolgozó, tudatosabb honpolgár rendre keres magának valami kézzelfogható hobbit, hogy a testét megtapasztalja – triatlonisták lesznek, vagy hobbiezermesterek, egy, a Google-nél dolgozó ismerősöm például szabadidejében fát szeret gyalulni. A következő évtizedekben – már ha a klímakatasztrófa még hagyja, hogy eljussunk odáig – mindezt a robotika fejlődése fogja tovább nehezíteni, a 2020-2030-as évek Harcosok klubjában majd robotokat vernek szét, mint a Humans című, egyébként remek sorozatban.

Fotó: 20th Century Fox

Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra

– megy tovább Durden, és nem kell sokat magyarázni, miről beszél, hiszen azt, hogy a Harcosok klubja elsősorban a fogyasztói társadalom kritikájáról szól, azok is tudják, akik egyébként nem szokták túlfilozofálni a filmnézéseiket. 1999-ben a fogyasztói társadalom, ha lehet, még magasabb lánggal tombolt, mint ma: ma a társadalmi különbségek növekedésével egyre többeknek nem fér bele a féktelen fogyasztás, akkoriban azonban a nyugati világban a középosztály még jóval szélesebb réteg volt, cserébe kevesebb kritikus hang volt jelen, így a fogyasztói láz boldog örömünnepét ülte hosszú évtizedeken keresztül. Amerika pedig, ahol történetünk játszódik, ennek az életnek az abszolút császáraként élt, benga benzinzabáló autók, hatalmas házak gondosan berendezve, léckerítés, Coca-Cola, tomboló szórakoztatóipar és popszakma. A trend persze nem állt meg, sőt, bár a középosztály kisebb lett, de igényeik csak nőttek, ma a fentiek mellett már a gyakori és minél távolabbi úticélokra repkedés és allinclusive nyaralások is a követelmény részét képezik, apu meg, aki legszívesebben elmenne egy sötét pinceklubba kiverekedni magából a frusztrációit, szeptembertől júliusig kepeszt, hogy ez is meglegyen.

A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk.

– folytatja Tyler, és a bölcs elemzők bölcsen megfejtik, hogy itt a hős az összefogásra késztető nagy kihívások nélkül céltalan, elveszett generáció dühét énekli meg. Milyen igaza van, hiszen tény, hogy évtizedek óta – országtól, és az ország második világháborús és az utáni helyzetétől függően harminc vagy több éve – hallgatjuk, hogy az a mi generációnk baja, hogy nincsen semmi baja. Hiszen nem kell a frontra menni, nem kell a hátországban félni és éhezni, nem kell a megélhetésért óriási áldozatokat hozni, szabadságjogokat kivívni, és így tovább. Egyébként ez azért így a maga teljességében nem volt igaz még az ígéret földjén, Amerikában sem, hiszen a ’60-as években még jócskán szegregáció volt, és a feketék, a melegek, a nők még ma sem egyenrangúak, de ha ettől eltekintünk, akkor persze, érthető, miről szól ez a sokat hangoztatott szólam.

A boldog békeidők hosszú ideje tart, ha a nyugati világról beszélünk, ez pedig magával hozta az elkényelmesedést és a céltalanságot: 1999-ben azért a többségi amerikai társadalom tagjainak, mint a Harcosok klubja kulcsszereplői, nem volt nagy, közös iránya. Így azt sem volt könnyű megtalálni, hogy ezért az irányért hogyan, milyen szerepben tudnának tenni az egyének, amihez a fentebb kifejtett elidegenedés a munkától csak további feszültséget adott hozzá. A céltalanság és gyökértelenség érzését fokozta, hogy 1999-re már egyértelművé vált, hogy sem a nők, sem a férfiak nem működhetnek tovább a tradicionális férfi-női szerepekben, így az életcél és hivatás mellett még a nemi szerepeikkel is meg kellett küzdeniük Tyler frusztrált haverjainak.

Fotó: 20th Century Fox

Húsz év telt el azóta, és ha Tyler Durden annyira ehhez ragaszkodott, akkor biztos jó hírnek látná, hogy válság azóta lett szép számmal, egyik éri a másikat. A családokat, országokat kivéreztető hitelválság után nem sokkal jött a menekültválság, jelenleg meg éppenséggel egyszerre éljük meg a demokrácia világszintű válságát és egy olyan klímaválságot, amire a művelt világban még nem volt példa. Mindezek alapján pedig úgy tűnik, nem volt igaza Durdennek abban, hogy az indok hiányzott volna az összefogáshoz, mert indok ma bőven van, ám néhány üdítő mikro-kezdeményezéstől eltekintve nagy összefogásokat ma sem látunk, így aztán arról sem tudnak tömegek beszámolni, hogy megtalálták a helyüket a nagy kirakósban akár honpolgárként, akár férfiként.

A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok, rocksztárok leszünk

– ez a személyes kedvencem Tyler monológjából, és ez a legszebb példája az 1999 és 2019 társadalom-lélektani állapota között húzódó párhuzamoknak is. 1999 többek között azért is lett a modern filmgyártás egyik csúcséve, mert a popkultúra ekkor élte aranykorát, a szórakoztatóiparnál nem volt menőbb, szexibb, vágyottabb világ. Még nem bombázta szét a lemezkiadást és a moziba járást a torrent, a filmesek ráadásul új bevételi forrást kaptak a felívelő otthoni filmezéssel, boy bandek és girl groupok, romkom-mennyország, és így tovább. A helyzet azóta megváltozott, de csak összetételében, csatornáiban – végeredményeiben nem.

Fotó: 20th Century Fox

A klasszikus hírességek helyett – akik filmcsillagok meg rocksztárok, ugye, Tyler – mára a valóságshow-k nyomán megjelent a celeb fogalma – aki, ugye, arról híres, hogy híres – és mivel már nem kell konkrét tehetség ahhoz, hogy valaki híres legyen, így jobb sorsra méltó fiatalok tömegei járnak rendszeresen (!) különféle valóságshow-k válogatásaira, a tehetségkutatók selejtezőiben magas sajtóetikai sztenderdek mentén kifigurázott eltévelyedettekről nem is beszélve.

Változtak a csatornák is, hiszen 1999 óta a Maslow-piramis aljára felkerült az internet is, és a közösségi média elterjedésével ma már nem a tévé hiteti el velünk, hogy hogyan kell kinézni, enni, edzeni, utazni, soppingolni és szeretni. Az Instagram még a rövidke hírnév és valamelyes pénzkereset lehetőégét is megadja, ha az ember hajlandó eleget bindzsizni a külsejével, no meg azzal, hogy olyan giccsesen túl szépre kalapálja a fotóit, hogy azoknak már semmi közük ne legyen a valósághoz, és úgy általában, inspirátoroktól, megmondóemberektől és példaképektől hemzsegnek a különféle hírfolyamaink. Ha Tyler Durden ma szervezné meg a Harcosok klubját, alighanem őket is belefoglalná a lelkesítő beszédébe, emberei pedig a Project Mayhem keretein belül jó eséllyel a nagy techcégek ellen követnének el kisebb-nagyobb merényleteket.

Kiemelt kép: 20th Century Fox

Ajánlott videó

Olvasói sztorik