Kultúra

Nádasdy Ádám: Ne szánalmasan és nevetségesen távozzunk, hanem egy bizonyos méltósággal

Nádasdy Ádám: Ne szánalmasan és nevetségesen távozzunk, hanem egy bizonyos méltósággal

Minden újság megírta, hogy elmegy. Hát nem. Vagy nem úgy. Viszont a nyelvész-műfordító meggyógyult és azt is elmondja, tudja, hogy öregszik, és így van, olyankor az ember anekdotázik, mesél. Most is. Tudják például, mi az a pofézni? Nádasdy Ádám ezt is elmondja. Meg azt is, mi érdekli a magyar politikában. Interjú.

Hol vannak a bőröndök? Csak azért kérdezem, mert nemrégiben minden cím arról szólt, hogy Nádasdy Ádám „disszidál”.

Erre szokták azt mondani, hogy a hír igaz, csak nem úgy. Egy újságíró azt a bulvárcímet adta, hogy én „elhagyom” Magyarországot, miközben csak annyi, hogy ezentúl több gatyám lesz Londonban, mint Pesten. Többet leszek ott, a páromnál, mert a tanítást abbahagytam, így pedig nem szükséges, hogy hónapokon át itt legyek folyamatosan. Egy hónapot itt leszek és kettőt ott.

Két évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy ez pont fordítva lesz. Márk, a szerelme hazaköltözik.

Hát nem így lett.

Meghajolt?

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Pontosan. Ez egy nagy lemondás, de hát Istenem. Mások is csinálnak ilyet az élettársuk kedvéért. Ő orvos, és én vele ellentétben könnyebben tudok mozdulni. Ő ott nagyon betagozódott, angol útlevele és angol állampolgársága is van már. Volt, hogy hazajött, itt volt egy fél évig, mert a lakásunkat kellett felújítani. Tulajdonképpen azt a pénzt, amit egy építésvezetőnek fizettünk volna, azt a munkát ő ellátta a nyugdíjas mérnök édesapjával együtt. Gondolt egyébként arra is, hogy esetleg itt találjon munkát. Keresett is itt-ott, de nem talált. Az mondjuk nem igaz, hogy itt ne lehetne dolgozni értelmesen, mint orvos, csak hát ha nem szereti, nem szereti. Mit csináljak?

Mi mást, költözik. Azt vettem észre, miközben elolvastam sok-sok interjúját az elmúlt évekből, hogy egyre közelebb engedi az embereket. Nádasdy Ádám élete elég pontosan követhető. Ez egy tudatos döntés volt vagy csak így alakult?

Igen, igaza van. Ebben azért én komoly lökéseket kaptam. Nagyon régen Mihancsik Zsófia a Beszélőben, egy nagy interjúban szépen és okosan megkérdezett mindenről. Talán többször is elmentem hozzá, napokon át dolgoztunk, míg végül éreztem, hogy afelé tol engem, hogy mondjam ki, meleg vagyok. És mondtam. De azért ez nem volt olyan nagy szám, a Beszélőt kevesen olvasták. Aztán Veiszer Alinda hasonlóképpen, egy tévéműsorban, amikor ketten beszélgettünk, megint csak odaszorított nagyon finoman, vagy hogy is mondjam, egy olyan vákuumot teremtett egyszer csak, amivel úgy éreztem, nekem muszáj ezzel szembenézni. Úgy éreztem, hogy hát igen, ha már egyszer ez így van nálam, és ha már egyszer nekem szerencsém volt a világban, hogy nem közösítettek ki emiatt, hogy nem vertek meg, akkor miért is ne mondjam el mások okulására?

Persze nem csak erre gondolok. Olyan finom részletek is megjelennek, amik egy költőről, egyetemi tanárról nem szoktak.

Értem, de ha az ember nem színész, vagy zenész, vagy celeb, akkor mit mondjon magáról? Azért lássuk be, uborkaszezon van. Az, hogy én hirtelen egy vezető hírré léptem elő, az részben ennek köszönhető. Én nem emigrálok, én nem úgy megyek el innen, mint Bartók Béla vagy Márai Sándor. Hát Isten ments! Meg hát hála Istennek, nem olyan a világ. De visszatérve arra, amit mondott, igaza van. Az is számít már, hogy öreg vagyok. És ha az ember öreg, akkor anekdotázik, mesél, elmondja, hogy anno kapros káposztát is ettünk. Ezt egyébként még soha senkinek nem mondtam el.

Egy újabb finom részlet.

Szóval nem csak paradicsomos káposztát, hanem kapros káposztát is, mert az egyfajta főzelék. Nagyon szerettük a kaprot minden formájában, és a kapros káposzta néha csak poféznival volt. Tudja, mi a pofézni?

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Életemben nem hallottam róla.

A pofézni az egy nagyon egyszerű és olcsó feltét. Valójában kenyérből van, ami be van panírozva, mint a párizsi szelet, olyan tojásos bundába és meg van sütve. Egyfajta bundáskenyér. Na, hát pofézni.

Nádasdy a gasztroblogger.

Igazi, rendes hús, az csak vasárnap volt. Nem voltunk szegények, de azért olyan jól senkinek nem ment. Most az 50-es évekről beszélek, meg a forradalom utáni 1-2 évről. Hétköznap ilyen pofézniszerűségek voltak, vagy tükörtojás, vagy szalonna, sült szalonna feltét, vagy fasírt – ami a maradék húsból volt. Miket beszélek én? Hát ez nem is érdekes.

Dehogynem! Érdekes a nosztalgia. Közben az jut róla eszembe, hogy talán ön is most ébred rá, 70 felett, hogy az élet véges.

Már látom a végét. Hát elég öreg vagyok, 72.

Nyomasztja?

Miért nyomasztana, ha egyszer így van? Nem nyomaszt. Nagyon beteg voltam a tél során, és hát akkor pláne, az ember szembesül ezzel. Most úgy tűnik, megúsztam, így kaptam egy kis haladékot.

Engem nyomasztana.

De maga még fiatal, az Istenért! Hát persze, az nyomasztó lenne. De hát így, öregen… Írtam egy verset a vízisíről, hogy milyen furcsa látvány, de közben mennyire elegáns is, ahogy a vízisíelő suhan. Azonban, ha csak egy apró hibát is elkövet, milyen nevetséges kapálózás lesz belőle, és milyen jókat lehet röhögni rajta. És még el is süllyed a vízben. Erre azt mondja az egyik barátom, hogy ez igaz, de ő most a Balatonnál van, és látja, hogy vannak nagyon rutinos vízisíelők, akik le tudnak lassítani úgy, hogy nagyon szépen, elegánsan, állva elsüllyednek a vízbe. Majd azt mondta – ő is idős –, hogy ezen dolgozzunk!

Akkor tulajdonképpen az történik most, hogy már lassul a hajó, de ezt állva csináljuk a végéig?

Hát legyen! Ha lehetséges, akkor ne kapálózzunk, és ne szánalmasan és nevetségesen távozzunk, hanem egy bizonyos méltósággal.

Mi volt ez a nagy betegség?

A gyomorrák nevű apró malőr történt velem, amelyet szépen megoperáltak, eltávolítottak.

Most még utókezelések vannak, amelyek eléggé kellemetlen mellékhatásokkal járnak, mint például az étvágytalanság. Nagyon lefogytam, ez látszik is rajtam.

Most dicsérném.

Az orvosok nincsenek még megelégedve, de nagyon köszönöm! Vissza kell tornáznom a súlyomat és tápszereket kell fogyasztanom, amelyek utálatosak.

De tulajdonképpen szerencsés!

Tényleg az vagyok. Időben felfedeződött.

Úgy képzelem, hogy ilyenkor az ember gondolkodik azon, mi az, amit még megcsinálna. Van ilyen?

Nagyon régen tervezem, és lehet, hogy soha nem lesz semmi, hogy egy nagyon jó bevezető tankönyvet írjak Bevezetés a nyelvtudományba címmel, de nem tudom, hogy ez sikerülni fog-e, mert mindig vannak más dolgok. Meg ahhoz egy mély lélegzetet kellene venni. Az sose volt nekem azért erős oldalam, hogy egy zöldmezős beruházást hajtsak végre. Azért a műfordítás, ami talán a legerősebb oldalam, az olyan, mint egy meglévő épületnek az átalakítása. Lehet, hogy tetőtől talpig mindent le kell szedni, és újból felépíteni, de azért mégiscsak egy nagy épület. És azért az emeletszám, az nagyjából ugyanaz.

És az reális, hogy egy Nádasdy Ádám-tankönyv bekerülhet a magyar oktatásba most?

Most arra gondol, hogy én bírálom Orbán Viktort?

Arra gondolok, hogy elég aktívan közvetít egyfajta világlátást. És ha finoman fogalmazok, nem ennek a kormányzatnak a sajátját.

Ja, értem! És azt gondolja, hogy akkor büntetésből… Hát, kérem szépen, ez eddig nem jutott eszembe. Ugye, milyen naiv vagyok! Én azt gondoltam, hogy az ember ír egy könyvet, aztán az vagy jó, vagy nem jó. De azért ez valószínűleg nem így van. No, de mégiscsak!

Ezek a könyvek túl szokták élni a diktátorokat, erre is van bőven példa, úgyhogy engem nem ez fog visszatartani.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Mennyit foglalkozik napi politikával?

Inkább anekdotikusan tud érdekelni, hogy az ember azt mondja, hogy micsoda?… Hogy ez?… Hogy volt képe ezt mondani, mikor még két héttel ezelőtt azt mondta? Például olvastam, hogy azért sem kell ez a sok kutatóintézet, mert ez egy szegény ország. Van benne valami egyébként, elég szegény ország. Bár nem annyira szegény ország, hiszen pár évvel ezelőtt még olimpiát akartak rendezni, és akkor azt mondták, hogy mert ez nem egy szegény ország. Most egyszer csak szegény ország lettünk, mert jobban hangzik. Na, ezen csak keserűen tudok mulatni.

El is vették a kutatóintézeteket az Akadémiától.

Én sose dolgoztam az Akadémián, mindig az ELTE-n voltam, de nagyon szoros kapcsolatban voltam az Akadémiának a Nyelvtudományi Intézetével, ami második szakmai otthonom volt, és most is az. Számos ország van a világon, ahol tényleg nem olyan az akadémiai rendszer, mint ami itt van – vagy volt, mostanáig. És ott nagyon jól működik. Tehát az valóban nincs beleírva a Bibliába, hogy ennek így kell lennie. De az, hogy itt egyik napról a másikra ilyen erőszakosan és főleg, különösebb cél vagy indok nélkül történnek a dolgok… Ugye, nem látja az ember, hogy mitől lesz jobb. Ilyen érvet a kormányzat nem hozott föl. Hát így, ez csak káros lehet, nem?

Én pont nem tudok erre válaszolni. De ahogy nézem, nem tüntetnek szolidáris tízezrek, de intézmények sem igazán szolidárisak.

De kinek, vagy hogyan kellett volna szolidárisnak lennie?

Mondjuk az egyetemeknek?

És akkor mi lett volna? Mi aláírtunk minden nyilatkozatot, mindent, hogy ne csinálják. Láthatóan ez a kormányzat, vagy hát a kormányfő, ha egyszer eldöntötte, és megvannak rá a jogi keretei, akkor megcsinálja.

Ez is ilyen anekdotikus foglalkozás a közélettel?

Dehogy! Inkább az, amikor azt nézem, hogy ez a rénszarvas most kié volt, és honnan hova szállították, ilyesmi érdekel, igen.

Mármint a Semjén úr vadászatáról beszélünk.

Igen!

A humort keresi benne?

Vagy a fonákságot.

A keserű bosszankodást.

Igen, ilyesmit. De élénken figyeltem most az európai választásokat. Bizonyos elégedettséggel láttam, ami történt. Azt is láttam, hogy volt előválasztás Budapest főpolgármesteri címre, és hogy a Karácsony úr lett az ellenzéki jelölt.

Talán még szavazni is volt.

Nem, mert nem voltam jól akkor. Egyébként rá szavaztam volna, mert úgy gondoltam, hogy akinek amúgy is több van, annak legyen még! És érdeklődéssel várom a választás eredményét.

Arról beszélgettünk két éve, hogy a magyarok alapvetően ilyenek, szeretik, hogyha vezetik őket. A 20. századi történelemnek két rövid időszaka volt, ami nem így zajlott: az egyik ’45 és ‘48 között, a másik pedig ‘89 és 2010 között.

Volt egy kicsi még Ferenc Jóska alatt, a monarchiás időszak. Az is nagyon szép volt, de aztán jött a háború meg Trianon. Egy nagyon érdekes cikket olvastam arról, hogy Magyarországon általában nagyon rossz az embereknek az egészségi állapota. Hamarabb meghalnak vagy többet betegeskednek, mint hasonló nívójú más országokban, mondjuk, mint Litvániában. Közbevetőleg: ne a gazdaggal, ne Svájccal hasonlítsuk össze magunkat!

Mondjuk több mutató alapján már a litvánok is gazdagabbak, de ez csak zárójel.

Igen. Vagy Csehország, Szlovákia. Viszont nálunk – írja a cikk – feltűnően alacsony azoknak a száma, akik magán egészségbiztosítást fizetnek azért, hogy ha netán kórházba kerülnek, jobb ellátást kapjanak. Ez milyen érdekes ellentét, ugye? Miközben az emberek tisztában vannak vele, hogy egészségi állapotuk veszélyeztetve van, hogy baj lesz előbb-utóbb, és panaszkodnak erről, ugyanakkor nem teszik meg azt, hogy bemennek a biztosítóhoz és kötnek biztosítást. Inkább az a kérdés merül fel bennük állandóan, hogy miért nem csinál valaki valamit? Miért nem történik már valami?

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Hogy miért nem gondoskodik az állam?

Az emberek beveszik, még az értelmesebb médiák is, nemcsak a kormánypropaganda, hogy nem tudom micsodára mennyi pénzt ad „a kormány” vagy „az állam”. Ilyeneket tudnak még 2019-ben leírni. Mit várunk akkor? És nem érkezik 103 000 levél, hogy kérem, Önök tévesen fogalmaztak, mert nem a kormány adja a pénzt, hanem én adom a pénzt. Az adófizető. A kormánynak, az államnak nincs pénze, a kormány az adófizetők pénzét adja. Én, mint angol szakos, minden alkalommal felkapom a fejem azon, hogy ugyebár angolul ilyen mondat nincsen, hogy „a kormány pénzt ad”. Ez nevetséges. Taxpayer van, az adófizető, aki ezentúl ennyit fog adni, mert az adófizető a kormány kezébe tette le azt a jogot, hogy az ő pénzével mit csináljon. És ha nem tetszik, majd legközelebb nem választja meg ezt a kormányt.

Mit gondol, merre haladunk mi tulajdonképpen?

Én nem látom, hogy olyan nagy változás lenne majd itt, ha Orbán egyszer kilép a pozíciójából. Mi lesz akkor? Ugyanolyan lép a helyére? Vagy széthullik az egész? Vannak az ilyen típusú, nagyon erősen személyi rendszerek, mint a Salazar-rendszer volt Portugáliában. Ezek, a vezető a „megszűnésével”, a megöregedésével, halálával szét tudnak bomlani. Hogy ez itt meg fog-e történni, azt nem tudom. A legutóbbi parlamenti választásokon szerintem 49,6 százalék a Fideszre szavazott. Többen szavaztunk ellene, mint mellette, de jelentéktelen a többlet.

Aztán az európai parlamenti választásokon meg 52 százalék voksolt a kormány mellett.

Pontosan. Ez látványosan sok. Európában nem szokott ennyi lenni. Miközben tényleg nem igaz, hogy a szavazófülkében pisztolyt szögeznének a veséjéhez valakinek.

Olyan sem szokott lenni Európában, hogy folyamatos kampányt tart a kormány az adófizetők pénzén.

Rémes dolgok történnek. Főleg, hogy sok egyszerű gondolkodású ember ezt beveszi, és ez hat rájuk. Az valóban nagyon szomorú. Múltkor azt olvasom az újságban, hogy Pécsen, valami áruházban két magyar srác megrugdalt két arabul beszélő egyetemistát, hogy menjenek haza. Mikor itt járnak egyetemre! Ez rettenetes! Elvileg nekünk nagyon fontos, hogy idejöjjenek emberek egyetemre, közben meg ilyesmik megtörténnek. Egyáltalán nem értik azok a szerencsétlen magyarok, hogy mi ez az egész, hogy kik ezek, hogy miért jönnek, meg hogy „Magyarországon beszéljen magyarul”! Hogy lehet ilyen szamárságot mondani? Kimegy az ember dolgozni Ausztriába, és meg fogják rugdosni, mert magyarul beszél a kollégájával, és akkor azt kiabálja majd valaki, hogy Ausztriában beszéljen németül?

Ebből van visszaút?

Mindenből van visszaút elvileg, antropológiailag. Hát nézd meg, hogy a náci Németországban milyen borzasztó módon átitatták az embereket zsidógyűlölettel, aztán lett belőle visszaút, már nincs így a németekkel. Munkát kell ebbe fektetni és oktatást, nem népbutítást és gyűlöletkeltést. Meg olyan bölcs vezető kellene, mint Adenauer kancellár a háború után. Kőkemény jobboldali volt, de nem volt náci, és 45 után mindenki hitt neki, mert nem kommunista volt, nem oroszbarát, hanem szilárd kereszténydemokrata. 1933-ig Köln polgármestere volt, de akkor félretették, mert az igazi jobboldaliakat a kézivezérelt rendszerek nem szeretik. Lásd Pálinkás József. Elég szomorú a dolog.

Szokta érzékelni, egy buborékban él?

Épp itt ülünk egy nagy buborékban Pesten, a Pozsonyi úton, ami a buborék közepe, de kétségtelenül ebbe a buborékba nem tolakszik bele olyan erőszakosan az Orbán-rendszer, mint a Kádár-rendszer tolakodott bele. Akkor is volt buborék, de azért az sérülékenyebb volt sokkal.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Mi a különbség a kettő között?

Az, hogy például egy ismeretlen úriember itt ólálkodik körülöttünk és fényképez. Akkor nagyon meggondoltam volna, hogy egy idegen ember jelenlétében ilyeneket beszélek, a vezetőről, és az ő esetleges távozásáról, vagy rendszerének széteséséről. És maga sem kívánta volna tőlem, hogy ezt csináljam.

Pláne, hogy nem írtam volna meg. Azért a két rendszer sok különbség van, több érv szól mellette, hogy a mostani még mindig demokrácia.

Ebben valóban van demokrácia. Ha leülünk ketten egy asztalnál egy kávéházban, nem érezzük azt, hogy az Orbán Viktor is ott ül az asztalnál. Nekem továbbra is az alapjogok nagyon fontosak, amelyeket Grósz Károly adott meg, dicsértessék az ő neve. Tehát a világútlevelet, hogy én bármikor átléphetem a határt. Hogy én valutát birtokolhatok és vásárolhatok. Hogy bedugom a kártyámat bárhol a világon, és pénzt kapok érte. És ezek rettentően fontos dolgok. Az én szememben bizony ezek überelnek sok egyéb apró kellemetlenségeket.

Vagy vannak fontosabb dolgok is. Mondjuk a klímakatasztrófa.

Nagyon rosszul néz ki, hogy itt mi lesz. Én már nem vásárolok petpalackos üdítőt. De valószínűleg tényleg nagy baj lesz – ha nem is annyira itt. A tengerszint megemelkedik, és egy csomó település van a tenger mellett.

Ez nem egy menekülés, hogy „nem is annyira itt”?

Most csak földrajzilag mondom, hogy azok, akik ott laknak, azok majd onnan el fognak jönni például ide, ahol, még ha nem is volna ennyire idegengyűlölő ez az ország, akkor is nehéz lenne. Jön egy csomó ember, és mit csinálunk velük hirtelen? Ráadásul ahol szárazság van, onnan meg azért fognak eljönni, mert nincs víz.

Sokan mondják, hogy ebben a buborékban, amiről az előbb beszéltünk, vagy abban az értelmiségi közegben, ahol ön is mozog, van egyfajta depresszió. Klímadepresszió. Mintha jobban éreznék, mi következik a földön.

Aggasztó, hogy nagyon hülye emberek vannak. Nem is jó szó, hogy hülye, inkább egysíkú gondolkodású. Mesélek valamit. Van egy barátom, aki megörökölt egy igazi tanyát kecskékkel és tyúkokkal. Ő meg az öccse elhatározták, hogy akkor viszik a tanyát. Az öccs le is költözött, ő meg ingázik, a kecskék vígan legelnek, van kecsketej, van kecskesajt, születnek gidák stb. És feliratkozott egy levelezőlistára, valami „fiatal gazdák”, mert úgy látta, hogy ott hasznos információkat osztanak meg, hogyan lehet pályázni, milyen kölcsönt lehet felvenni, milyen vegyszerek vannak, ilyenek. És egyik levelezésük során megemlítette, hogy ő sokat olvas a klímaváltozásról, és persze egyénileg mit csináljon ő ez ügyben? Ezért felvetette, hogy nem kellene-e csinálni valamit, ha már itt vagyunk mi, egy szép, nagy csoport? Erre már jött is az első hozzászólás, hogy na, a greenpeace-es buzi kirukkolt a farbával. Ezt bírja valaki erre válaszolni, hogy a greenpeace-es buzi. Az illető egyébként nem homoszexuális, és én értem, hogy nem ebben az értelemben lett itt használva, de akkor is. És aztán le is tiltották őt a levelezésről, mert annyi ellenséges, kritikus komment érkezett, hogy ő már nem is lehet rajta.

Londonban jobb ennél?

A klímaérzékenység nem. A kommentkultúra igen.

De többet beszélnek róla.

Többet beszélnek róla. Meg mondjuk a vidéki Anglia környezeti szempontból sokkal jobb, mint a vidéki Magyarország. Mindig is jobb volt, mindig is tisztábban tartották, jobban vigyáztak rá. Ez általában igaz, ahogy kelet felé mész, az emberek eldobálnak dolgokat.

Egyszerűbbek vagyunk.

Talán emiatt. Vagy, mert jobban bíznak abban, hogy a természet majd feldolgozza, hiszen pár száz évvel ezelőtt még így volt. Lehet, hogy ez egyszerű civilizációs tanulás, hogy vissza kell fogni magunkat, mert nem tudja a természet feldolgozni. Én emlékszem, amikor gyerek voltam, sokan szemeteltek az utcán például itt, Budapesten. Vett valami édességet, kibontotta, a papírt eldobta.

Szerencsére ezen már túl vagyunk. Az a kérdés, hogy van-e még annyi időnk, hogy ugyanúgy megtanuljuk ezt?

Ez a mozdony már nagyon gyorsan szalad felénk. Meglátjuk.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Olvasói sztorik