Ha csak a szigorú számokat nézzük, teljesen érthető az Ed Sheeran, azaz Edward Christopher Sheeran iránti érdeklődés: a háromszoros Grammy-díjas angol énekes, dalszövegíró számos rekordot mondhat a magáénak, múlt hét óta pedig minden idők legnagyobb, legtöbb bevételt és nézettséget hozó turnéját könyvelheti el, megelőzve az eddigi rekorder U2-t. És ez csak a legutóbbi rekordja, számos másik is a nevéhez kötődik. Szabályosan letarolta a Spotify-t és a még mindig létező slágerlistákat, a digitális kor popzenéjében nem nagyon van ekkora siker, mint az övé, és az sem véletlen, hogy megemlítettük a Spotify-t, de erről majd később.
Szépen építkező, de nagyon gyorsan felfutó karrier
Sheeran egyértelműen a 2010-es évek embere, gyakorlatilag végigkísérte az egész évtizedet: az áttörést a 2011-es Later… with Jools Holland tévéműsorban való szereplése hozta, 2012-ben már fellépett II. Erzsébet királynő gyémántjubileumán és a londoni olimpia záróünnepségén is.
Egy évvel később egy dalát Grammy-re jelölték, Elton John pedig – aki a Sheeran menedzselését végző céget vezeti – fellépett a potentátjával a gálán, így sikerült zenélnie a díjátadón Sheerannek. Ezután – részben a Taylor Swifttel közös turnéjának köszönhetően – kezdett drasztikusan növekedni a népszerűsége, amely azóta sem csökkent, nem függetlenül a nagyon ügyes közösségi médiabeli részvételétől. A YouTube-on 41, a Facebookon 18, az Instagramon 32 millió követője van. És láthattuk, a Szigeten is teltházat csinált.
De mitől ilyen népszerű? Erre a kérdésre kerestünk választ, mikor kimentünk a Sziget első napján az idei egyik legnagyobb névnek számító Sheeran koncertjére.
Cuki vörös karaokézik
A színpadra egy fekete pólóban, alatta egy fehér, hosszú ujjú pólóban, és egy fekete nadrágban lépett fel, egymaga, zenekar nélkül, egy szál gitárral. Színpadi látványban sem volt semmi extra, a teltházas koncert ellenére. (Itt jegyezném meg, hogy bár viszonylag hátul álltam, én nem tapasztaltam a koncert végi káoszból semmit. Bár sokan voltak, és nehézkés volt a közlekedés, de nem nehezebb, mint más teltházas főfellépő után az elmúlt években. Hogy elájultak, a pultokon keresztül menekültek az emberek, csak utólag értesültem, baloldalt hátul ennek semmi nyoma nem volt.)
Az sem nagyon számított, amikor Sheeran éppen nem gitározott , a looptechnikának köszönhetően akkor is szólt a gitárja, vagy legalábbis annak a hangja, ahogy az sem, hogy egyszer meg elfelejtett gitárt cserélni a szám előtt, úgy tíz másodpercig már másik gitár szólt, mint ami a kezében tartott.
A koncerten az összes nagyon vagy közepesen híres száma elhangzott, így például a Castle on the Hill, a The A-Team, a Bloodstream, (természetesen) a Shape of You és így tovább, ahogy azt a koncertjein, legalábbis úgy tűnik, szokta. És közben nem tudtam szabadulni a spotify-os rekordoktól. Ugyanis végig az volt az érzésem, hogy Sheeran profi zeneszerző, méghozzá napjaink zeneszerzője, aki tudja, mi kell a mai korban egy jó dalhoz, vagyis: nem nagyon variál a dalain.
Van, amelyikben ír népdalos hatások vannak (Galway Girl), van amelyikben tropicalt lehet belehallani (I Don’t Care, Shape of You), van, amelyikben r&b-t (Sing) lehet felfedezni, ahogy a legtöbb pedig egy kicsit folkos, egyszálgitáros dal. De a különbözőség soha sem túlzottan szembetűnő. Sheeran igazi iparos, ennek jó és rossz értelmét is beleértve. Tökéletesen tudja, hogy mi kell egy populáris dalhoz, és ehhez minden kompromisszumot meg is lép, és soha nem variál annyit egy dalon, hogy az már szembetűnő legyen. És ugyanígy, számaival azt is jól belőtte, hogy egy tizenévestől kezdve egy nagymamáig mindenki meghallgassa, ahogy ez a koncert közönségéből is kitűnt.
A koncert meg olyan volt, mintha egy cuki vörös srác a szomszédból, aki mindig kedves, de nincs zavaróan előtérben, egy karaoke-buliban énekelgetne, és hogy rejtse esetlenségét, azért maga elé rak egy gitárt. Ennek tényleg jelenleg az egyik legnagyobb mestere: kellemes, rádióbarát (vagy ma már inkább Spotify-barát) dalok, mindenféle egyediség nélkül. A koncerten az öltözködése és a színpadkép is csak erre erősített rá: én is egy vagyok közületek.
Ez egyáltalán nem baj, szerintem, mondjuk, azért annyiban igen, hogy nem feltétlen egy fesztiválra való egy ilyen háttérzenés jellegű produkció. A közönség ennek ellenére, szó se róla, nagyon élvezte körülöttem, több számot fejből énekeltek sokan, és volt is egy olyan érzésem, mint hogyha egy péntek délután beállt volna az M7-es, az emberek kiszállnak az autóikból, maximumra tekerik a Rádió 1 hangerejét és együtt énekelgetnének.
Aztán úgy a kezdés után valamivel több, mint háromnegyed órával elkezdtek elszállingózni az emberek, mert kissé tényleg egysíkúak voltak ezek a számok egymás után. Ami csak a vége felé kezdett el megváltozni, amikor az – akár Justin Timberlake-számként is hallható – Sing meg nem szólalt, és amikor Sheeran egyszer csak a fekete felsőjét le nem cserélte egy piros, magyar válogatott focimezre, ahogy azt három éve az idén is fellépő Macklemore tette. Viszont az már igazán erőltetett volt a végén, amikor elég hosszan elkezdett rappelni a You Need Me, I Don’t Need You közben. Inkább maradjon csak az egy szál gitáros, gátlásos srác a szomszédból.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
