Kultúra

Peer Krisztián: Lehet, hogy elviselhetetlenebb alak vagyok, mint a legnagyobb szétcsúszás közepén

Tizenöt évig csendben volt, azóta a második verseskötete jelent meg. Korosztálya egyik legtehetségesebb költőjének tartják. Peer Krisztián beszél Térey János haláláról, a magányról, a NER nőképéről és arról is, mit gondol Demeter Szilárdról és a kultúrharcról. No meg persze a verseiről. Nagyinterjú.

Alig néhány hete, hogy meghalt a Térey. Ha rá gondolok, akkor te is eszembe jutsz, ha gondolok rád, akkor meg ő.

Megtisztelő. Vagy mit mondjak erre, hogy ne legyek félreérthető. Egyfelől értem, miért mondod ezt. Bár egymástól függetlenül, mégis nagyjából egyszerre indultunk, a költők mindig rajban szállnak föl, rengeteget olvastunk fel együtt, volt közös irodalmi társaságunk, a Kurzus, meg zenekarunk, a Nyelvterület, inspiráltuk egymást, közeli barátok voltunk, telefontréfák, erdélyi turnék satöbbi. És ugye most sokaknak, különösen azoknak, akik a kilencvenes években voltak fiatalok, a pályakezdő Térey jut eszükbe, mert János a hatalmas életmű ellenére is felfoghatatlanul fiatalon hagyott itt minket. Másfelől meglehetősen igazságtalannak is érzem ezt a párhuzamot, épp az életművel szemben, amelynek zöme már azután született, hogy én kikoptam az irodalomból, és részben ennek folyományaként a találkozásaink is megritkultak. Persze egy ilyen barátság nem múlik el, amikor már nem kerestük kifejezetten egymás társaságát, akkor is örültünk minden találkozásnak, és öt perc beszélgetés után úgy tűnt, mintha nem is telt volna el az utolsó óta annyi idő, amennyi, volt közös nyelv, volt mondanivalónk egymás számára azután is, hogy eltávolodtak az útjaink. Sok emlék föltört azóta, hogy megtudtam a hírt, de legelőször nem a közös fiatalságunkra gondoltam, pláne nem azokra a művekre, amelyek így már nem fognak megszületni, hanem a gyerekekre, a gyerekeire. De egyelőre még, azt hiszem, meg sem érkezett a hír, egy ilyen hirtelen tragédiának a felfogásához is idő kell, a megemésztése pedig még nagyon odébb van. Ha egyáltalán.

Vannak dolgok, amiket egy életen át sem képes megemészteni az ember. Mondanám, hogy derült égből villámcsapás, de hát pont most derült ki, hogy az az ég kurvára nem derült, sosem volt az, hanem… nem tudom.

De milyen, tényleg?

Lakatlan. Ilyenkor azt érzed, hogy lakatlan, és reméled, hogy tévedsz. Szokták mondani, talán túlságosan is gyakran, hogy ilyenkor mindenki magára gondol, a saját közelgő halálára, és hogy ez természetes. De én nem hiszem, hogy így lenne. Ennyire talán mégsem nyomorultul magába zárt lény az ember. Sőt, a tragédia fényében vagy árnyékában inkább az történik, vagy az is történik, hogy hirtelen kinyílsz a többi ember felé, beszélhetnéked támad, kíváncsi leszel. Az a magunk elől folyamatosan elhazudott tény, hogy a vak véletlen kormányoz és kaszabol a világban, hirtelen újra letagadhatatlanná válik, már ha van bennünk annyi önmérséklet, hogy ne racionalizáljunk, ne keressünk okokat. A jó élet nem véd meg, a jóisten oximoron. A veszteségnek és kiszolgáltatottságnak ez az élménye egy rövid időre felébreszti a sorsközösség érzését – senki sem sziget – és a vágyat arra, hogy kezdj valamit az életeddel. Hogyha ennyire kimért az idő, akkor azt ne hülyeségekkel és ne egyedül töltsd.

Tanulsága volna a halálnak, hogy nem vagy egyedül, miközben azt hiszed, hogy egyedül vagy?

Igen, a magány érzése leginkább talán a kíváncsisághiányból fakad. Nem érdekel senki és semmi, mert már mindent ismersz és unsz és utálsz, a másik embert, magadat. Csalódsz a világban, mert nem igazolja vissza kellőképp, hogy te milyen különleges vagy. Vagy magadban csalódsz, mert milyen különlegesség az, amelyiknek a világ visszaigazolására van szüksége. A sorrend szabadon választható. Illetve pont szabadság, na az nincs sehol, minden viselkedés, minden interakció gépszerű. Inkább nem szeretsz senkit, hogy ne sebződj. Satöbbi. És akkor jön egy ébresztő pofon. Egy valódi veszteség. Az állandó tompa fájdalmat elnyomja a hirtelen éles. Ezeréves haverokat hívsz fel telefonon. Hát hogy nem vetted eddig észre, hogy a világ végtelenül tágas, és teli van csodával. Azt tudtad például, hogy a flamingók a rákétrend miatt rózsaszínűek, ezért az állatkertekben pirospaprikát kevernek a kajájukba?

Jó, azért teljesen ne menjünk át Coelhóba.

Semmiképp. Majd átírom.

Ne tedd. Úgysem teszed. Furcsa, hogy amikor beszélgetünk, mindig egy számodra fontos ember halála után vagyunk egy kicsivel vagy sokkal, és ez így más fényt vagy más sötétséget ad annak, ahogy meg amiről beszélgetünk.

Sajnálom. De ezt sajnos csak egy módon lehetne elkerülni.

Legutóbb abban maradtunk, hogy elindultál egy úton, ami számodra a változást jelenti, és ez pozitív. Amikor az embernek egy jó barátja egyszer csak elmegy, az gellert ad egy ilyen útnak?

Oké, ne hallgassuk el, nyilván sokaknak az volt az egyik első gondolata, hogy ha kettőnk közül velem történik ez, az még valahogy érthető lenne. Nekem is az volt az első mondatom, amikor a kiadó felhívott, írjak nekrológot, hogy ez azért kurvára fordítva volt kitalálva eredetileg. Bár most eszembe jutott egy húsz évvel ezelőtti emlék, kamaszként a János azzal szívatott, akármit csinálok magammal, úgyis én leszek az aggastyán, aki alig várja már, hogy az utolsó szemtanú is meghaljon, és végre elkezdhessen gátlástalanul hazudozni. Szakadnak fel az emlékek, és ez jó, mert az emlékeimben jól érezzük magunkat. És ez emlékeztet arra, hogy János nem az a fájdalom, vagy nem csak az, amit most az elvesztése okoz. A halál nem tesz meg nem történtté semmit.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Egyébként én egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy minden változás, ami mostanában történt velem, pozitív. Inkább ellentmondásos. Tulajdonképpen fogalmam sincs hova vezet az az út, amin elindultam vagy amire rálökődtem. Például ahogy elkezdtem újra írni és publikálni, pont azok a finom kis személyiségtorzulások jöttek elő, amiket annak idején is észrevettem magamon, amik elől menekülni akartam. A paranoiditásig is elmenő túlérzékenység, hiúság, sértettség, gőg, ilyenek. És nem tudom nem észrevenni, hogy ezzel a problémával nem vagyok egyedül, vagy szakmai ártalom, vagy túlnyomórészt eleve sebzett, hiú emberek választják ezt a szakmát.

Milyen torzulásról beszélsz? Megrészegít a siker? Jött vele az önhittség, a kivagyiság?

Írtak a 42-ről egy szerintem meglehetősen igazságtalan kritikát, ami egyébként abszolút gondolatgazdag volt, és felvetett továbbgondolható, új szempontokat, csak épp nem hatotta át a jóindulat hermeneutikája, láthatóan a leleplezés, nem a megértés vágya hajtotta a szerzőket, kifejezetten rajta akartak kapni azon, hogy a patriarchátus titkos szekértolója, elavult költőszerepek felmelegítője vagyok, öntudatlanul, persze. Összekeverték azt, hogy problémát mutatok fel, azzal, hogy állítást teszek, sajnálatosan ideológiavezérelt, ráolvasós, hogy ne mondjam, bolsevik módon. És ezt a kritikát jó páran megosztották a Facebookon azzal a kommenttel, hogy milyen bátor. Alig tudtam magam lebeszélni arról, hogy írjak egy választ, miközben kritikára nem reagálunk, ez alapszabály. El is kezdtem, az volt a címe, hogy: Nem vak az, csak bátor. Ismered a viccet? Elad a kupec egy lovat, ami aztán, amikor az új tulaj vezetné ki az istállóból, nekimegy a falnak. Hát ez a ló vak! Nem vak az, csak bátor. És most tessék: ahelyett, hogy meséltem volna a hiúságról, demonstrálom azt.

Sokszor történik veled, hogy egy helyzetben megpróbálod visszafogni magad, a cinizmusodat, aztán mégis addig rágod magad rajta, amíg mégiscsak beszólsz, mégiscsak elmondod és aztán másnap azt gondolod, hogy nem kellett volna odacsapni, noha a saját igazságodba vetett hited nem csorbult?

Rágni túl sokat nem szoktam magam, a legtöbb helyzetben kifejezetten meggondolatlan vagyok. És bár megbánom másnap, sőt megbánom röptében, mégsem tanulok ebből. Túlságosan azonosultam az igazmondó juhász imidzzsel, pedig én sajnos az a csávó vagyok, akinek nem tesz jót, ha levetkőzi a gátlásait.

Láttam ilyet egy fesztiválon tőled, simán kiosztottad azokat, akik nem voltak csendben. Van még példád?

Tényleg? Az neked miért jó, ha olyan ellenszenves leszek az interjú közepén, hogy senki sem olvassa végig?

Majd igyekszem én is az lenni.

Na, jó. Nagymaroson van valami érdekeltsége a G. Fodor Gábor nevű kútmérgezőnek. Lényegében egyetlen egyszer sem tudom megállni, amikor meglátom, hogy ne üvöltsem felé torkom szakadtából a lehető legmegalázóbb mondatokat.

Gondolom, fogalma sincs ki vagy. 

A nép hangja. Egyszer a boltban a csajának besípolt a táskája. Ilyen kontúrtetovált-szájú, megvetően pillantgató, hivatásos jócsaj, haha. A NER nőképe is megérne egy misét, na, mindegy. Erre a biztonsági őr, de tényleg bocsánatkérően, belenézett. Amit ők baromira méltóságukon alulinak éreztek, nem is értették, hogy történhet ilyesmi velük, álruhás főrangokkal. Erre nyilván kiüvöltöttem a sorból, hogy: „az ötlet abszolút jó volt, a gnóm soha életében semmi mást nem csinált, mint lopott.” Ami nyilván nem igaz, sokkal rosszabb dolgokat is csinált a lopásnál. Hallom, hogy ez most dicsekvésnek hangzik, de látod, mi itt a probléma.

Nem túl elegáns, való igaz.

Dehumanizálás, body shaming – mit kezdjek azzal, hogy tulajdonképpen fasizál az eszköztelenségem? Éppen úgy, ahogy egy átlagos Trump-szavazót. Ha nincs demokratikus útja a leváltásuknak, márpedig nincs, akkor elkezdesz az egészségi állapotukról fantáziálni. Pontosan úgy, mint mondjuk Brezsnyev esetében, amit nem végez el az SZKP KB, azt remélhetőleg még a mi életünkben elvégzi a rák. De én nem ez az ember vagyok, szégyellem, megvetem magam az ilyen gondolataimért. Pláne, ha akcióban is testet öltenek, mondjuk, leköpöm egy Fidesz-iroda kirakatát. Olyankor nem kielégültséget érzek, hanem szimpla kimerültséget, megint én jártam rosszul, megint én lettem a vesztes, baszd meg, a térdremegésig átvette az uralmat a testem, az agyam fölött az adrenalin.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Ha ilyen pontosan tudod, hogy elveszíted a maradék méltóságodat amikor átadod magad a primer érzelmeidnek, miért csinálod?

Mert nem tudok jobbat, mondom, eszköztelen vagyok. Írjak alá egy petíciót? És közben azért azt is gondolom, nem árt emlékeztetni ezeket az embereket arra, hogy alapvetően undor övezi a tevékenységüket, ne legyen már annyira komfortos nekik lemenni az emberek közé. Azok közé az emberek közé, akiket nonstop meglopnak.

52%-ot kaptak az EP-választáson. Nem is értem, miről beszélsz.

Ja, hát a Hazafias Népfront még többet kapott, nagyobb arányú részvétel mellett, és a Kádár-rendszert is baromira legitimálta, hogy hányan vonultak fel ’57 május elsején. Egyébként többen kérték, mielőtt ide jöttem, hogy ne csak politikáról beszéljek.

Te csúsztál rá, nem én. Én nagyon messze tartottam magam tőle.

Igazad is van, lapozzunk.

Jó, akkor irodalom, de közélet is. Új igazgatója van a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Mit szóltál Demeter Szilárd kinevezéséhez?

Említésre sem érdemes, zavaros fejű, kényszeresen igazodó, ugyanakkor hatalommániás figura, nulla szakmai kompetenciával. Tehát az ideális Fidesz-káder. Nyilván a Térey-virrasztásra elmentem, annak ellenére, hogy a PIM-ben tartották, az vis major, de például a Margó fesztiváltól távol tartottam magam, volt annyi eszem, hogy időben és aggódva rákérdezzek, ugye keresnek új helyszínt. És most az egyik legmenőbb irodalmi rendezvénysorozatról beszélünk, épp amiatt aggódom, hogy ők is a POSzT sorsára jutnak.

Magyarán nem mentél a Margóra, mert a PIM-ben volt, ahol Demeter Szilárd az igazgató?

Nem megyek be a PIM-be, mert fizikailag nem érezném biztonságban magam. Félnék, hogy a múzeumigazgató megüt. Vagy lefejel. Tudjuk, hogy legalábbis szeret a kompromisszumok nélküli férfiasságáról beszélni.

Például nálunk. Hogy is mondta? „A verekedés Székelyföldön népsport” talán, ilyen az erdélyi virtus.

Mondjuk, a Századvégben végzett tevékenységét meg úgy nevezi: munka. Azért abban volt valami komikus, amikor arról beszélt, gyönyörű metafora, ahhoz, hogy ütést tudjál adni, el kell viselned, hogy közben kapsz is. Hiszen közel kell lépni. Figyelj, egy 160 centis figuráról beszélünk. A Klicskónak valószínűleg kevésbé kell közel lépnie. Nagyjából ennyire érzem harcművészetileg felkészültnek az arcot.

Jó, nem értek hozzá, de hiszek neked, harcművészetileg talán nem felkészült, de nem is az a dolga.

Pedig biztosan jobban, mint mondjuk irodalomtörténetileg vagy muzeológiailag. Ami hatalmas szerencse, így legalább egyelőre hagyja azokat a nagyszerű embereket dolgozni, akik egyfelől hova is mehetnének, másfelől már az érkezése előtt is ott voltak. Az ő jelenlétük az egyetlen biztosíték arra, hogy ne lopják el Arany János pipáját. És például őmiattuk is bizonytalan vagyok abban, hogy helyes stratégiát követek-e. Ez az ország nem elég nagy ahhoz, hogy kutuzovoskodhassunk. Nyilván rossz az analógia, éppenséggel pont az övék már minden erőforrás és intézmény, az emberanyag minőségével pedig láthatóan nem sokat törődnek. Ha a komplett kortárs magyar irodalom berekesztené működését, azt hány szavazójuk venné észre a hárommillióból, három?

Vagyis nem tudod kikerülni a rendszert, csak nagy áldozatok árán. Az Írószövetség székháza is az övé.

És mit ér vele? Be tudja szántani a DIA-t, vagy beléptetheti oda az összes MMA-st, diszponálni fog a fordítási pénzek felett, oké. De azért megnézném majd azt a tárgyalást, mikor a Rowohlt igazgatójának próbálja megmondani, hogy innentől Jókai Annát kell kiadni németül, nem Nádast.

De nem is Jókai Annáról szól ez talán. Ha te nem jelensz meg sehogyan sem az ő brosúrájukban, azt se fogják tudni, hogy létezel.

A 42-ről sem makkantak egy árva hangot sem mondjuk a közmédiában, és? A Jelenkor tök jó kiadó, tulajdonképpen folytat egyfajta ügynöki tevékenységet is, azzal kapcsolatban meg nincsenek illúzióm, hogy magyar költőként bármilyen fajta nemzetközi érdeklődésre számot tarthatnék. Ezt el kell fogadni, emiatt nincsenek álmatlan éjszakáim, tulajdonképpen nem is érint ez a dolog.

Akkor mi dühít?

Alapvetően dühít az a mentalitás, ami egy árnyalatnyival még a Pásztorokénál is rosszabb. Mert addig oké, hogy lehetőleg einstandoljunk minden golyót, de a maradékot azért, amit nem sikerült elsőre elvenni, talán mégse rugdossuk be bosszúból a csatornába, hátha lesz holnap. De ő szerintük nem lesz holnap, No Future – ezt a NER-garnitúra komolyabban gondolja, mint maga Johnny Rotten.

Hát a Soros-kampány sem egyszerűen a zsidózásról meg a migránsozásról szól. A baj már ott kezdődik, hogy Sorosnak terve van. Tervez, tehát gyanús, érted. Előre lát. Átbasz, mint a piacon. (Ebben az országban elképzelhetetlen a kölcsönös megelégedéssel zárult üzlet.) Dörzsölgeti a tenyerét. Ez idegen a mi tarvágásalapú kultúránktól. Pedig ennek a mai értelmiségellenes hergelésnek borzalmas ára lesz. Illetve van. CEU, MTA, 56-os intézet, egyetemek, Lukács-archivum, független színházak, vidéki színházak, PIM, Széchényi Könyvtár, Természettudományi Múzeum, tovább is van, mondjam még? Az összevissza kapkodás mögött is felsejlik a rendszer, aminek a lényege az azonnal lenyúlható zseton, és a kritika kussoltatása. Lopás és néphülyítés.

A vidéki színházak elfoglalásának sem az az elsődleges célja, hogy nyomathassák a birodalmi giccset, és ki tudják fizetni a tribünre felkéredzkedett ripőköt, hanem hogy megfelelő cégeknél landoljanak az épület-felújítások milliárdjai.  Eddig látnak. Az egyik legdühítőbb elem ebben a világképben, hogy szerintük csak érdek létezik, mindenki érdekvezérelt, te is, én is, legfeljebb nem látod, kis buta. Nincsenek elvek, csak fizetési listák.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Figyelmeztetlek, hogy nem akarsz politizálni.

Orbán János Dénes mondta egy interjúban, hogy a vers helye a mellkasban van, a szívben, nem a meddő okoskodás a költészet terepe, és a mai túlintellektualizált líra elidegenítette az olvasókat. Túl az olvasó mélységes lenézésén, ugyanebben a mondatban azt is mondja, hogy Borges a kedvenc szerzője. Azért Borgest antiintellektuális szerzőnek elgondolni fura. Viszont az is látszik belőle, hogy a NER-realizmus kimunkálása még várat magára, a zsetonon, a hatalom akarásán, „a pillanat uralásán”, a pozícióvadászaton, a most mi jövünk logikáján túl nem nagyon van semmi. OJD, a költő esztétikája Szőcs Géza mellett KAF-ból (Kovács András Ferenc) és Parti Nagyból merít a legtöbbet, vicces elképzelni, mi foroghatott a fejében, amikor L. Simon – aki nagyjából akkor lett neoavantgárd, mikor megneszelte, hogy a Párizsi Magyar Műhelynél üresedés van – odanyilatkozott Tusványoson, hogy szerinte Parti Nagy nem tud magyarul. Amire a történelemhamisításra szakosodott, züllött üzletasszony, ez most idézet volt, buzgón bólogatni kezdett.

Egyfelől jogos, hogy mindez butaság, másfelől ezek az emberek az erőforrásaikkal meg tudják határozni a következő évtizedek irodalomtörténetét.

Ezek? Egy fekete rigót nem tudnának meghatározni.

Igény volna rá. Van pénz, van szándék.

És? A Révainak sikerült? Nem a lexikonra gondolok. Sajnos, tudom, hogy ez szomorú, de van egy olyan szempont is a művészetben, hogy minőség. Nem elég a hype. Bár tudom, hogy sokan vannak olyanok, akik szerint az én esetemben például elég volt. A remény színháza, vagy mi a fasz, azért nem létezik, mert akkor már nem színház, az a művészet, ami visszaigazol, hátradőlésre késztet, ahelyett, hogy megingatna és kibillentene, az nem művészet, kedves Ernő.

Tudtam, hogy dühös leszel a beszélgetésben, mindig az vagy. Hasznos ez, tehát visszafordítható az írásba, vagy felzabál?

Düh nélkül nem tudnék írni, amikor nem írtam, éppen azért nem írtam, mert már nem voltam dühös, feladtam. Nyilván nemcsak a közállapotok, hanem az ember léthelyzete felett érzett düh is motiváló, nem beszélve a saját fogyatékosságaink iránt érzett dühről.

Figyelj, én a Bokros-csomag idején, menő fiatal íróként azért mentem ki tüntetni, hogy nehogy már a honorokból is vonjanak Tb-t. Amikor a kertben vagyok, vagy az erdő csokipapírmentes mélyén, akkor nyilván szarok a Mészáros-birodalomra, hogy aztán éppen ez idegesítsen fel, mit örülök itt a rigófüttynek, amikor nem hogy a nemzeti parkot nyeli el az agrárbiznisz, de klímakatasztrófa, szétnyíló jövedelmi olló, satöbbi. Nézem az eget, és felidegesít a saját rövidlátásom. De szűkítsünk. A politikai közérzet kurvára rátelepszik a mindennapjainkra, a privát hangulatunkra, egyre több az önkéntes rendőr, minden CBA-s vásárlás egy önfeladás. Hogy érezd magad abban a kórházban, ahol a takarítás egyetlen suhintás a kórterem közepén a hypós ronggyal, és nem szólsz, mert ha egy takarítónőé az egész emelet, akkor ennyire van idő, halálosan kimerült, empátiahiányos nővérek, cigányozó betegtársak.

Látsz fényt az alagutad végén?

Nem igazán. Ha valami csoda folytán, vagy nevezzük nagyhatalmi intervenciónak, felállna, mondjuk egy korrupcióellenes ügyészség, és börtönbe vonulna a komplett NER-elit, akkor majd mi lesz? Felszárnyal a magyar nép eredendő, mély demokráciaigénye? Ahogy a jó király – rossz tanácsadók modell is hamis, úgy azt gondolni sem több önnyugtatásnál, hogy a nép van megtévesztve, és valójában ebben az országban nincs is Fidesz-szavazó.

Sokan mondják, hogy szokjál hozzá, ereszd el.

Igen, sokan, legmesszehangzóbban talán maga Kádár János.

Most már tényleg beszéljünk inkább a kötetedről. Mi ez? Önéletrajz?

Lírai önéletrajz, betétdalokkal. Versekké tördelt fejlődési regényszerűség, ami persze kiröhögi a fejlődés fogalmát. Szóval van egy epikus íve, még ha töredékes is, de ez szinte evidensen következik az én költői alkatomból, meg abból, hogy a versek túlnyomó többsége egy viszonylag szűk időintervallumban, az elmúlt két évben keletkezett. Nem is olyan régen a (Térey) János finom gúnnyal megjegyezte, hogy: „Ha jól érzékelem, te az élménylíra elkötelezettje vagy.”

Aki olvas, lát.

Mondjuk arra kifejezetten kíváncsi lettem volna, mit szól bizonyos elmozdulásokhoz a János. Mert azért beszélek ebben a könyvben a vidékiségről, az első generációs értelmiségi lét buktatóiról, Nyuszi Komáról és a jelenlegi magyar közállapotokról is, nemcsak a gyászról, az újrakezdésről, a megírás nehézségeiről vagy a költőszerep, sőt szerepek ellentmondásairól. A tematikai váltás nyilván nyelvi konzekvenciákkal is járt, bár igazából ez, azt hiszem, tyúk-tojás probléma, mindenesetre ennek a kötetnek sok helyen eléggé más a tónusa, mint az előzőnek volt. A 42 viszonylag jól ment, a negyedik kiadásnál tart, abban többek közt valami nyers, végletekig fokozott, önfelszámoló referencialitással operáltam, ehhez képest kellett kitalálni az új kötetet. Nyilván ugyanolyat se nem akartam, se nem tudtam volna írni, ugyanakkor azt sem akartam teljesen letagadni, hogy ez a kötet bizonyos szempontból folytatásként is olvasható. Pontosabban, csinálhatok akármit, úgyis annak fogják olvasni. Ha megfeszülök sem tudom megváltoztatni ezt a (feltételezett) olvasói igényt, vagy prekoncepciót: lássuk, mi történt a 42 után a csávóval, miközben a Nem a sajátodban vannak a 42 megírása előtti, Zsófi életében keletkezett szövegek is. Amit tehetek, hogy kibillentem, elbizonytalanítom az olvasót, részben azzal, hogy fikcióval keverem az úgynevezett valóságot, részben azzal, hogy egyes verseken belül is megpróbálok létrehozni valami többszólamúságot: ennyiféle hangon nem beszélhet egyszerre ugyanaz a lírai én.

Tudom én, hogy nem szeretik az írástudók, ha azonosítják őket azzal, amit leírtak, nálad viszont indokoltnak érzem a felvetést olvasóként, hogy zavarba ejtő, hogy az ember tudja, hogy valami igazán mélyről jövő személyességgel találkozik, miközben sokszor nem biztos benne mégsem.

Az én mondhatóságának az egyik problémája, hogy a legalanyibb költészetben jelenik meg csak igazán valami heisenbergi elem: a megszólalás megváltoztat, az önmegfigyelés módosítja figyelme tárgyát. Akhilleuszként sprintelek az őszinteségnek nevezett teknősbéka után, de utol sohasem érhetem, az én költészetem egyik tárgya épp ez a reménytelen versenyfutás. „Mikor nem írok verset, nem vagyok” – írja Petri, én inkább azt mondanám: mikor verset írok, nem az vagyok, mint aki akkor vagyok, amikor épp nem írok, mondjuk most. Sokat beszélek a Zsófi halála utáni időszak emésztő halálvágyáról, nyilván voltak is bennem szuicid késztetések, de nem hinném, hogy ezeket a verseket érvénytelenítené, hogy ezt a vágyat nem váltottam a tettek aprópénzére.

Szóval nem volt öngyilkosságra késztetés, „csak” halálvágy?

Tandori költészete évtizedeken át szólt, szólhatott a halálvágy és a halálfélelem iszapbirkózásáról. Vagy emlékszel, egyszer a G. Fodor írt egy megmosolyogtató szösszenetet arról, hogy ha a Krasznahorkai annyira szarul érzi magát, és annyira reménytelennek látja a világot, mint ahogy mondja, akkor miért nem lövi agyon magát az íróasztalfiókjában tartott pisztollyal. Ez a szöveg nem csak azért volt rettenetesen kínos, mert sütött belőle a frusztráció, lényegében azt bizonygatta, hogy G.Fodor is van olyan jó tollú író, mint a megszólított (haha), hanem az írói munka totális félreértéséről is árulkodott. Az látszott belőle, hogy szerző, narrátor vagy szereplő, az neki tök mindegy, egyszerűen nem érti, hogy egy irodalmi szöveg sokszor nagyon mást mutat, mint amit mond, hogy kicsit rétegzettebb, és nehezebben megfejthető a jelentése, mint egy PR-cikknek.

Nyilván amikor írtam, legalább ugyanolyan erős élni akarás is volt bennem, mint halálvágy, hiszen, ahogy mondtad, itt ülünk. Mert hát valójában nem azt akartam, hogy én is meghaljak, hanem hogy a Zsófi éljen, és ezt az öngyilkosság nyilván nem oldotta volna meg. Ez sajnos nem így működik, hogy lehetne cserélni, mint a Szegény Dzsoni és Árnikában.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Ha viszont ezt az életet választom, akármennyire is szégyellem magam ezért a döntésemért, akkor az élet továbbsodor, megváltoztat. Ez esetemben, tulajdonképpen azt mondhatom, könyörtelenül logikusan azt is jelenti, hogy rám talál egy új szerelem. Illetve nyilván kerestem is, értelmet az ébredésnek, kapaszkodót, köpültem kis úszóhártyás lábaimmal a tejet, hogy aztán kiugorhassak a fazékból. Önvédelem, élni akarás, még az is lehet, hogy a másik emberre való kíváncsiság csak utóbb jön, nem az vezet, vagy, ahogy ironikusan írom egy helyen [a szerelem] ilyen korban már úgyis csak kapcsolatban keletkezik…

Idézek. „Amit neked adok, azt tőle veszem el. / Az egyes szám, második személyt.”

Ez A dobogó torta című vers.

Ez a két sor tulajdonképpen az előbb említett bűntudatról szól, nem?

Hát persze, abszolút!

Teszem hozzá, hogy a kedvenc két sorom.

Igen? Ó, köszönöm! Valahogy ez az élni akarás első pillantásra olyan állatias, nem? Mint patkányok a romok közt. A természet közönye. Nem morális, nem elvszerű. Rengeteg olyan példát ismerünk az önmagunkhoz és a másikhoz való hűségről, amelyek az önfeláldozásról szólnak. Ez a két sor egyébként nemcsak arról szól szerintem, hogy hogyan változik az életem Te-jének, meg a szöveg Te-jének jelöltje, hanem a lírai én hübriszéről is. Hát ki vagyok én, a vers korlátlan ura, hogy adhatom-vehetem az egyes szám második személyt? Általam vagy? Még gondolni is tahóság ilyesmit, pláne kimondani. Másfelől a szív természetesen nem torta, a szeretet nem olyasmi, amiből ha valakinek adok, a másiknak már kevesebb jut. Épp ellenkezőleg. És kicsoda a szövegben aktuálisan megszólított Te? Az élő vagy a halott szerelmemhez beszélek épp? Az új hódít el a régitől vagy a régi nem engedi, hogy teljesen átadjam magam az újnak? Ezeket a kérdéseket más versekben is variálgatom, és egyáltalán nem zavar, ha egymást kioltó állításokat teszek, épp ezzel érzékeltetem, hogy meglehetősen ambivalens a viszonyom a továbbéléssel kapcsolatban. Ahogy arról is többfélét gondolok, hogy lehet-e egy vers emlékmű, és jó-e, ha az.

Az új kötet a 42 folytatásaként indul, gyászköltészet, Zsófiról és Zsófihoz beszél, innen jut el a Dórihoz való beszédig, kérdés milyen módon és milyen áron. Milyen poétikai és mentális konzekvenciái vannak az elfogadásnak, az elengedésnek. Hogyan változik meg a perspektíva és a fókusz, a versnyelv és az azt meghatározó világkép.

Az nyilván nem megy hosszan, hogy egy új kapcsolatban még mindig a régit siratod. Mindig lesznek gyenge pillanatok, de nem teheted meg a másikkal, hogy teljesen átadod magad nekik. Ha a múltban élsz, magaddal is kibaszol, mert valójában nem élsz, nem termelsz új múltat, ami betemethetné a régit. Egyszer egy kolléga a depressziójára panaszkodott, arra, hogy se aludni se enni, se írni nem tud már. Közben benyomott a Szent Jupátban egy csülköt, az tudod mekkora adag. Teljesen hitelesnek tűntek volna a mondatok, ha nem teli szájjal mondja ki őket, így viszont azt nem értetted, hogy lehet, hogy valaki ennyire nem látja kívülről magát. Ezt próbálom valahogy elkerülni. Fáj a szívem, de közben ízlik a csülök, ilyen ellentmondásos az élet.

Az iszonyat és a szépség közeli rokonok. Meg kell tanulnod megbocsájtani magadnak, akkor is, ha nem követtél el semmiféle bűnt. Akit elveszítettél, a mellkasodba költözött, már sohasem veszítheted el.

De egyre kevesebbet gondolsz rá.

Ezzel vitatkoznék, bár nem végeztem méréseket. Egy helyen azt írom: „Kiégetve nagyobb a seb. / Van bennem egy üreg, az adja a hangot. / Elnyeltelek.” Írni valakiről, emléket állítani neki, az egy másik perspektívából nézve bekebelezés. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha nem is gondolsz már folyamatosan a halott szerelmedre, akkor is ő gondolkodik benned, bárki láthatja. Bizonyos értelemben ez minden féltékenység alapparadigmája, hogy amit te megkaptál készen, azt mások formálták éppen olyanná, hogy tetsszen neked.

Illetve, hogy amit te formáltál, a másé lesz.

A másé és mássá. Ez a formálódás sohasem ér véget, a haláloddal sem. A „készen kapni” kifejezést természetesen ironikusan értettem előbb.

Azt mondtad, hogy a 42 siker volt. Ez mit jelent egy költő életében vagy példányszámban?

Az életemben új vagy felélesztett kapcsolatokat, meló megkereséseket, jó pár meghívást, ilyesmit. Példányszámban valahol 5000 körül.

Az kortárs költészetben elég komoly szám!

Igen, ritkán történik ilyen verseskönyvvel, van is ebben valami gyanús. Ezen a tájon megszoktuk, hogy a siker minden esetben érdemtelen. Csak remélni tudom, hogy mégsem vagyok a költészet Mészáros Lőrince. Ugyanakkor már előre készülök a csalódásra, ne legyen akkora, ha az új kötettel ezt a példányszámot majd nem sikerül túldobni.

Hát a tizenöt év szünet is benne van.

Hát igen, de erről már sokat beszéltem, azt pontosan láttam két évvel ezelőtt is, hogy a 42 születésének a körülményei, a magánéleti tragédia egyfajta bulvár érdekességet és könnyen megfejthetőséget kölcsönzött a műnek. Ha majd húsz év múlva is érvényes és érdekes lesz az a kötet, akkor derül ki, hogy talán mégsem olyan könnyen megfejthető, több, mint egy artikulálatlan jajkiáltás, amivel problémátlanul lehet azonosulni. A mostani könyvnek már nyilván nincs semmilyen bulvár érdekessége. Nem előzte meg 15 év hallgatás, viszont két év az irodalomban pont elég arra, hogy elfelejtsék az embert.

Mondjuk az az átalakulás, ami benne van, ugyanolyan érdekes, hogyha valaki a te életedre kíváncsi… Mi másért venné meg ezt a kötetet vagy az előzőt, ha nem az életedre kíváncsi?

Én leginkább azért veszek bármilyen könyvet, mert a saját életemre vagyok kíváncsi, a világra, ami körülvesz. Mi, emberek nagyon sok szempontból ugyanabban a cipőben járunk. Halálfélelem, halálvágy, veszteségérzés, szorongás, feloldódás a természetben – ezek pont elég általános dolgok ahhoz, hogy azt mondhassuk, közös sajátjaink. Próbálom az életemet a papíron úgy kipreparálni, olyan szempontokból gondolni végig, hogy az eredmény szolgáljon némi általános tanulsággal. Miközben persze látom, hogy az előző mondat is valami hamis krisztusi pózból szólal meg. A költő, aki pokolra száll, feláldozza magát olvasóiért, sőt olvasói helyett. Miközben a világjobbító szándéknál talán mégiscsak jobban motivál az írásban a hiúság, a „szeretném magam megmutatni”. De jó, ha tudod, hogy ez úgysem fog menni, egyrészt mert az olvasó úgyis a saját életét olvassa bele a szövegbe, másrészt, mert amit megmutatni sikerülhet, az már szükségképpen nem te vagy. Standard félreértés, hogy az alanyi költészet az valamilyen zabolátlan áradás, az én én én papírra fröccsenése. Hát már az úgynevezett valóság-referencia megteremtése is nyelvileg történik, az őszinteség: modor. Nem azt mondod, amit akarsz, hanem amit a nyelv mondani enged. Ezért vagy képes meglepni magadat. Ha nem siklik ki a vers, ha azt írtad meg, amit meg akartál írni, mikor leültél a géphez, akkor kuka. Az alanyi költészet is szereplíra. Az ember rengeteg dolog egyszerre, énjeid vannak, nem éned, az önéletrajzi reprezentáció valójában az én elmozdítása, újrapozícionálása. Szemezgetsz, szűrsz, variálsz. Saját magad médiuma vagy, miközben a hang, amin megszólalsz, nem a sajátod. Az én hangom valójában kórus, mintha más fejezné be a mondatot, nem az, aki elkezdte. Az én versbeszélőm, lírai alanyom rögzítetlen, középpont nélküli, szkizoid konstrukció. Mint én magam, csak teljesen másképp. A kulisszák mögött játszódó színház egy önmagát alakító színésszel. Larry David as Larry David. A Curb Your Enthusiasm című sorozatra utalok, aminek a főszereplője is, az írója is a saját magát játszó Larry David. Ettől még nem rejtett kamerával készültek a felvételek. Amit a képernyőn látsz, azok nem titokban ellesett pillanatok.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Az egy szerkesztett Larry David.

Igen, az el van rajzolva, az egy önkarikatúra. Ebben a könyvben kifejezetten provokatív szándékkal szerepelnek olyan a tahóságig macsó mondatok, amilyeneket civilben nyilván sohasem mondanék. Sokszor nem azt mondom, amit gondolok, hanem amit gondolhatnék, és annyi mindenfélét gondolhatnék… Bovarynék tömege folytat bennem végeérhetetlen vitát, én csak kihangosítom.

Most így a végére még mondd el, hogy mi az, amit Peer Krisztián akar mutatni magáról? Amikor valaki elolvassa a könyvedet vagy végigolvassa ezt az interjút, akkor szerinted mi az a kép, amit meg kell, hogy rajzoljon neki? Tizenöt éven keresztül, te voltál a megcsúszott, de izgalmas arc. Most mi vagy?

Ha akkor azt sugároztam, hogy nem számít, hogy semmi nem számít, akkor most talán megpróbálom azt sugározni, hogy de, igenis, hogy számít! Volt nemrég egy melóm a Szombathelyi Bábszínházban, A halhatatlanságra vágyó királyfi című népmeséből indultunk ki. Annak az elején kérdezi a címszereplő: Minek élni, ha egyszer úgyis meg kell halni? Hát épp azért! Az ember a saját kicsiségéből és kitettségéből valahogy mégiscsak képes kihúzni a hajánál fogva magát.

Ezért van ez a séró, most már értem.

Hát a Simon Marci sokkal több könyvet ad el, mint én, és ha már nem vagyok magas meg jóképű, akkor legalább kontyom legyen, hátha az is hoz némi töredékszavazatot.

Dóri már olyannak ismert meg, amilyennek Zsófi tulajdonképpen sohasem látott: hisztérikus, idegbeteg állapotba kerülök három-négy nap pihenés után. Ha nem dolgozom, akkor mi a fasznak kelek föl? Ilyenkor kellemetlen, frusztrált alakká válok társaságban, mert azt érzem, a szociális létezés maga az elvesztegetett idő, ahhoz képest minden csak fecsegés, mint ha a papírral beszélgetnék. Szóval lehet, hogy elviselhetetlenebb alak vagyok, mint a legnagyobb szétcsúszás közepén. Ez a fajta munkamorál, ami azért még lötyög rajtam, mint ötéves gyereken az öltöny, és ami olyan következetesen és irigylésre méltóan meghatározta János életét – ez kapcsol bele valami olyanba, ami mégiscsak túlmutat ezen a roppant partikuláris emberin, ami értelmet ad ennek a halál utáni életnek, vagy ha értelmet nem is ad neki, legalább némi örömöt csempész bele. De a csülök is nagyon finom.

De onnan indultunk, hogy mi az a kép, amit a szándékaid szerint látni kell rólad?

Hogy azért ez egy komoly csávó. Minden esetleges faszság, sörök és fele sem igaz anekdoták, dührohamok és társasági hülyéskedés ellenére nem kamuzik, nem blöfföl, legalábbis a papíron nem. A többi meg úgysem számít.

Kiemelt kép: Majrai János / 24.hu

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik