Kultúra

Ahol a közmunka ugyanolyan alapeleme a dalszövegnek, mint a szerelem

Kesereghetnénk is akár a szegénységen meg a szegregáción, de nehéz ennyi éneklő gyerekhang között, hiteltelen is volna. Az Ózd melletti Hangonyban jártunk, ahol a zene irányba állított jó néhány gyereksorsot, nemcsak a komoly sikereket elért Várkonyi Csibészekét. Ezt az erőt ünnepelte a falu pesti művészekkel és paprikás krumplival. Riport.

Akkor szóló, kiállás, terc, még egy refrén, kész – egy nagymenő producer magabiztosságával zárja rövidre a dalírást Rusza Dominik, pedig alig tizenéves. Aztán persze egy ideig még ötletelnek, hogy nem lenne-e jobb, ha funkyban kezdődne a dal, basszusgitárral, és hogy kellene még egy refrénváltozat. Simon Márton úgy ül közöttük, hogy látszik az arcán: rég rájött, költészeti sikerek ide vagy oda, ez itt nem az ő terepe, és nem csak nem lehet, de nem is kell túlkiabálnia a gondjaira bízott, megállíthatatlanul zenélő gyerekeket. Hangonyban vagyunk, Ózdtól alig pár kilométerre, egy minifesztiválon, mely a falu új hangstúdiójának megnyitását ünnepli, de a fesztivál szóról ne gondoljon senki rikító színű fröccsöntött műanyag bútorokra, üdítőitalmárkák lobogó zászlóira, csillámporos fenekű lányokra, túlárazott vizezett sörre meg streetfood kamionokra.

Könyv, kávé, streetfood és zene

A helyi polgármesteri hivatal udvara a helyszín, betonplacc az épület mögött, homok- és sóderkupacokkal, kosárpalánkkal. Árnyék kevés, de nem is hiányzik, élvezzük a tavaszi meleget a napok óta tartó májusi őszben. Hormontolulásos huszonévesek helyett gyereksereg, sörpultok helyett Bookline-busz, benne könyv, kávé, kakaó, a streetfood paprikás krumpli Főzelékes Feri-módra, valami avantgarde performansz helyett a Hintalovon Alapítvány a szexuális nevelésről beszélget a szülőkkel, a headliner pedig a Várkonyi Csibészek, ez a gyerekekből álló cigányzenei együttes, mely ózdi és környékbeli gyerekekből áll.

A Lekapcsolom a villanyt című feldolgozásuk nyomán – mely önmagában is kimagasló, de ha mellétesszük a tényt, hogy a felvétel a legelső próbálkozásra született meg így, az még tovább fokozza a dal zsenialitását – megismerte és megszerette őket a fél ország, ma már rendszeresen fellépnek országszerte, de Brüsszelben is koncerteztek már. Útjukat – és a térség gyerekeinek útját – a Common Vibe nevű önkéntes csoport egyengeti, róluk később még szó esik.

Évek óta az a hagyomány, hogy a karácsonyi bulinkra nem piaci szereplőt hívunk, hanem mindig valami olyan fellépőt, akinek a munkája valami miatt fontos nekünk. Tavaly a YouTube-on fedeztük fel a Várkonyi Csibészeket, és amikor felhívtuk őket, hogy jöjjenek el a karácsonyi partinkra zenélni, akkor azt mondták, hogy nem gázsit szeretnének kérni, hanem oktatást, fejlődési lehetőséget. Így szerveztünk nekik egy egynapos programot egy zenés színházban, ahol megnézhették, milyen egy zenekari árok, hogy készül egy zenés darab, és utána volt a fellépésük. Aztán pedig a megegyezés része volt az is, hogy valamiféle budapesti kultúrát hozzunk el nekik ide. Így hoztuk el Simon Marcit, aki költő is meg slammer is, Horváth Kristóf Színész Bobot, aki színész is, zenész is meg slammer is, és Farkas Franciskát, aki zenész is meg színész is, hogy dolgozzanak egy napot a gyerekekkel, és hogy a gyerekek találkozzanak olyanokkal, akik elértek már valamit. Ezáltal belekóstolhatnak abba, hogy hogyan lehet kortárs művészeti tevékenységet, színvonalas, értékes, társadalmi céllal bíró művészeti tevékenységet pályára állítani

– meséli a napról Büchler András a Libritől.

(A képre kattintva galéria nyílik.)

Galéria

A program tehát nem csak játék és mese, meg fesztiválhenyélés, sőt, a gyerekek három csoportban végigmelózzák a napot, este pedig fellépés. Vannak persze srácok, akiknek az előadóművészet nem terepe, ők a Bookline busz környékén rajzolnak, kézműveskednek és rohangálnak, literszám öntve magukba a kakaót, de a többség azért beszáll „dolgozni”. A Várkonyi Csibészek tagjait szétosztják a csoportokba, melléjük csapódik még néhány gyerek, akikből a nap előre haladtával néhány tucat lesz, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ami történik, az óriási buli. Farkas Franciska csapatával színészmesterségre rávezető játékokat játszik, bár a srácoknak ilyen hangzatos szavak aligha jönnének a szájukra, főleg, mert visonganak az örömtől, amint épp zombivá változva kell elkapniuk egymást. Horváth Kristófék a ritmikával kezdenek játszani, Simon Márton meg a szövegírás trükkjeire vezeti rá a csapatát. Ők pont abba a stúdióba vonulnak be a srácokkal, amelyet végső soron ezek a gyerekek kalapoztak össze: a Várkonyi Csibészek videói, fellépései vitték hírét annak a közösségi finanszírozási kampánynak, melyben előbb a fiatalok zenetáboroztatására, később meg az aprócska hangstúdióra gyűjtöttek, hogy a környék egyre élőbb zenei kultúrájához legyen technológia is – no meg hogy mindezt ne a Common Vibe tagjai finanszírozzák zsebből.

A stúdió zsebkendőnyi, de azért annyira nem pici mégsem, hogy ne férjen be a workshopon résztvevő gyerekek mellé még jó néhány bámészkodó gyerek és büszkén videózó felnőtt. Változatos gitárfajták, cajonok, kupák, meg egy kupac papír, erre születnek majd a dalszövegek némi ritmikai gyakorlás és játék után. Nem könnyű irányban tartani a srácok figyelmét: amint egy picit is lankad az érdeklődésük, már elkezdik nyúzni az első hangszert, amit találnak, ha más nincs, hát a hangszálaikat, ennek eredménye, hogy a pici térben gyakorlatilag folyamatosan zengedezik két-három dallam, keveredve a születő dalszövegről és a dal stílusáról szóló ötleteléssel.

Ebbe születnek bele

De nem csak a stúdióban megy ez: a srácok a folyosón, az udvar változatos pontjain, az utcán, egy kocsinak dőlve, a kosárpalánk mellett, bárhol rázendítenek az első szabad percükben, láthatólag nem másabb a zene a levegőnél. És persze szívszorító, hogy a dalszövegekben pontosan ugyanolyan alapelemként jelennek meg a kilátástalanság motívumai – „minden éjjel, minden nappal a kezedben van az ital” –, mint a szerelem változatos arcai, de közben meg ez mind van, ez mind ennek a régiónak a valósága, ahogy, ha már itt tartunk, országszerte tízezreknek a valósága is. Lehet azon keseregni, hogy jaj, ezek a szegény, aranyos gyerekek a közmunkáslétet foglalják bele a játékból született dalaikba, de egyrészt nehéz úgy, hogy közben ekkora hullámokban árad belőlük az örömzene és a tehetség életigenlése, másrészt demagóg is volna, hiszen nincs ebben semmi hírértékű: tudjuk, hogy ez a helyzet. Tetszőleges vidéki kistelepülésen általános kép ez, főleg, ha zömében romák lakta térségekről van szó. Szóval ezek a szegény, aranyos gyerekek ebbe a valóságba születnek bele, és bár nem lehetetlen a kitörés, de azért nagyon, nagyon nehéz, és főként fájdalmasan esetleges.

A Várkonyi Csibészek tagjai például, hiába születtek többen zenészcsaládba, aligha hitték volna komolyan, hogy a muzikalitásuk másra is jó lehet, mint arra, hogy egy-egy lagzin vagy falunapon előadjanak valami fájdalmas-szépet a családtagok örömére, ha nincsen néhány ember, akinek valamiért az a becsípődése, hogy segíteni akarnak másoknak, ráadásul pont ezen a környéken, pont a zene által. A Common Vibe önkénteseinek viszont pont ez, pont itt, pont így jutott eszébe.

Tanár vagyok, és amikor végeztem a főiskolán, volt egy olyan elképzelésem, hogy milyen jó lenne, ha a cigányzenét és a tanulást össze lehetne hangolni valahogyan. Mindenképpen szegregátumban szerettem volna dolgozni, így elkezdtem Sajóvárkonyban tanítani. És volt az iskolában pár gyerek, aki tudott zenélni, velük indult el ez a folyamat.

– meséli Berkeszi Dávid, aki főállása mellett a Van Helyed Alapítványnál is óraadó volt, ott ismerkedett meg Miklósi Ákossal, aki az alapítvány önkéntese volt. Ők alapították – még egy társukkal, Lima Victorral – a Common Vibe csapatát, akiket nem lehet olyan egyszerűen definiálni.

(A képre kattintva galéria nyílik.)

Galéria

Az iskolába is gitárral megy

A Common Vibe ugyanis egyrészt önkéntes szervezet, mely az Ózd környéki roma fiataloknak segít a zene, a zenei nevelés segítségével célokat találni és kitartani mellettük, így végső soron: kitörni. Másrészt munkacsoport, melyben profi zenészeket hoznak össze periférián élő roma fiatalokkal zenei workshopokon, harmadrészt közösség, melyben a zene által együttműködést, kitartást, egymásra figyelést és kommunikációt tanulnak a gyerekek. De tehetséggondozóknak vagy kis túlzással zenei menedzsereknek is lehetne nevezni őket, hiszen a Várkonyi Csibészek útját is ők egyengetik, és céljuk további együtteseket is segíteni az egymásra találásban és az elindulásban. Még zenészeknek is hihetnénk őket, hiszen a Várkonyi Csibészek dalaiban mindig van valami szerepük, pedig kevéske tudásukat a srácoktól szedték össze. Tehát kicsit a fenti összes definíció igaz rájuk, emellett a gyerekek és azok szülei is gyakorlatilag családtagként kezelik őket, a helyi közösségnek is oszlopos tagjai. És mivel jó ideje követik ennyire közelről a velük dolgozó gyerekek sorsát, látják a változást.

Egyértelmű a fejlődés rengeteg mindenben, minden gyerek ki tudott virágozni, csak támogató közegre volt szükségük. Nem lettek jobbak a jegyeik, és lehet, hogy nem fognak elmenni felsőoktatásba, sőt, még komoly zenei karrierben sem mindegyikük gondolkodik, viszont néhányan igen, és a többiekkel is élvezet lesz beszélgetni vagy együtt dolgozni az élet bármilyen területen. És jó példát mutatnak egymásnak és a környezetüknek. Topennel (a Várkonyi Csibészek egyik tagja, polgári nevén Bari Gyula – a szerk.) most voltunk gyerekeket tanítani, de már mindegyik gyerek tanítani akar, egymást segítik a fejlődésben, már most is vannak, akikről senki nem mondaná meg, hogy csak nemrég, a többiek hatására kezdett hangszeren tanulni, de szorgalmat, kitartást is tanulnak így. Jó ez, mert eleve nagyon tehetségesek, ráadásul rengeteg idejük van, és így legalább, amikor hazaérnek az iskolából, nem a telefont nyomkodják, hanem hangszer van a kezükben. Van olyan is, aki az iskolába is gitárral megy

– mondja Miklósi Ákos.

Valóra váltott álmok

Az, ami a stúdiónyitó minifesztiválon történik, ugyanennek a folyamatnak a része. Horváth Kristóf Színész Bob például a gyerekek muzikalitását úgy forgatja gyakorlati készségekbe és szemléletformálásba, hogy közben mindenki rettentő jól szórakozik – eléggé irigylem, hogy nem ülhetek be én is nyelvtörőt ritmizálni. A klasszikus beszédtechnikai gyakorlatokkal játszva például arról beszél a srácoknak, hogy a nyelvtörők azért nagyon hasznosak, mert kitartásra tanítanak, és ha elsőre nem is megy, némi összpontosítás és néhány próbálkozás után bárki meg tudja csinálni. És ha ezt így szó szerint nem is feltétlen hallják meg, de a kitörölhetetlenül fülbemászó ritmusokra fűzött nyelvtörők garantáltan velük maradnak, és addig fogják próbálgatni, míg bele nem jönnek, és közben mégis csak beléjük szivárog a szemlélet, hogy a nehézségek nem legyőzhetetlenek. Pici leckék ezek, de itt, ahol a kisgyerekek nemigen tudnak válaszolni arra a kérdésre, hogy mik az álmaik, érvényesebbek, fontosabbak, mint bárhol.

És közben ez mind elpestiesedett okoskodás részemről, hiszen egy leheletnyi keserűség sem vegyül itt semmibe, Hortobágy poétája, ugyan már. A játék, a zene, a tehetség és a tenni akarás elsodor mindent, a remek paprikás krumpliból két adag is jut, a gyerekcsapat egyre nagyobb, a nap végére még a szégyellősebb lányok is feloldódnak annyira a közösségélményben, hogy rögtönzött háttértáncos csoport alakul a napi munkájukat minikoncerten elővezető gyerekek mögött, nincsen identitásproblémájuk, sőt, minél fürgébben járják a cigánytáncot, annál büszkébbek ők is, a nézők is.

Álmom, hidd el, én valóra váltom

– énekli vagy húsz kisgyerek. Néhányan talán el is hiszik.

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu 

Ajánlott videó

Olvasói sztorik