Kultúra

Gömbölyűvé válik az ember szíve az űrben

Egy asztronauta, Tom Peake elmondja, milyen odafönt. Űrmatiné.

Hogy mossátok ki a ruháitokat az űrben?

Az űrállomáson nincs mosógép, és a víz nagyon értékes erőforrás, ezért napokig ugyanazt a ruhát hordjuk, mielőtt lecseréljük, és eldobjuk a régieket. Ez korántsem olyan rossz, mint amilyennek hangzik. Egy szabályozott hőmérsékletű környezetben élünk, így a ruhák nem lesznek olyan piszkosak, mint amilyenek a Földön lehetnének. Egyes darabok – mint a zoknik és az edzőfelszerelésünk – van, hogy még antibakteriális anyagokat is tartalmaznak.

Meghatározott menetrend szerint váltjuk a ruháinkat. Ez biztosítja, hogy hat hónapig elég legyen.

Például alsóneműt két-három naponta váltunk, pólót és zoknit hetente, nadrágot és rövidnadrágot pedig havonta. Aztán van pár extra pólóingünk elegánsabb alkalmakra (mint videóüzenetek felvétele és más PR-tevékenységek), illetve néhány pulóverünk, mivel az űrállomás időnként hűvös tud lenni este.

A leginkább igénybe vett ruhánk az edzőfelszerelésünk. Hetente cseréljük, de amikor naponta két órát edz az ember, akkor igazán tud örülni egy friss váltókészletnek a hétvégén.

 

A szíved ugyanúgy ver az ISS-en (az űrállomáson), mint a Földön?

Kutatások azt mutatták ki, hogy az asztronauták szíve egy kicsit lassabban ver az űrben, mint a Földön. Ennek az az oka, hogy a szívizomnak nem kell olyan keményen dolgoznia a vér pumpálásához, mint amikor a gravitáció hatásaival is meg kell küzdenie. Nem csak a szívről kerül le teher súlytalanságban: az enyhén lecsökkent vérmennyiségünk is felfelé, a mellkasunk felé tolódik a mikrogravitációban, ami még jobban megkönnyíti a szív munkáját. A probléma az, hogy mint bármelyik izom, a szív is veszít a tömegéből, ha nincs rendesen megtornáztatva. Vizsgálatok alapján egyes asztronauták szíve gömbölyűbb alakot vesz fel az világűrben végbement sorvadástól. Szerencsére ezek csak ideiglenes változások, és nem sokkal a Földre való visszatérés után az űrhajósok szíve visszanyerte a normális tömegét és hosszúkás formáját. Ezeket a változásokat tanulmányozva a kutatók pontosan meg tudják határozni a megfelelő gyakorlatokat, melyekkel egészségesek maradunk egy hosszú küldetésen, ami elengedhetetlen lesz a Holdra és a Marsra utazásnál. Még fontosabb, hogy a szívről szerzett új ismeretek a földi emberek számára is jó pár előnnyel járnak.

 

Hogy vágsz hajat és hogy borotválkozol az űrben?

A hajvágás az űrben rendkívül egyszerű. Hajvágó gépet használunk, amit úgy alakítottak át, hogy gumicsővel egy porszívóra van csatlakoztatva. A porszívó összegyűjti az összes lenyírt hajat (már ha nem felejtettük el bekapcsolni!), így az nem lebeg szanaszét az űrállomáson.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Az űrben kéthetente magam vágtam a hajam – a Földön ezt azóta nem próbáltam megismételni!

Borotválkozáshoz használhattunk elektromos vagy hagyományos borotvát is. Az elektromosnál az a legjobb, ha egy visszatérőlevegő-szűrő mellett borotválkozunk, így az elkapja az esetleges kóbor szőrszálakat. A nedves borotválkozáshoz egyszerűen meleg vizet és borotvahabot használtunk. A víz a felületi feszültsége miatt egyébként is odatapad az archoz, úgyhogy elég könnyen lehet borotválkozni. Persze nincs mosdókagyló vagy folyó víz, amiben ki lehetne öblíteni a borotvát, ezért az űrhajósok csak egy kendővel törlik tisztára a pengét.

Én hétköznap elektromos borotvát használtam a könnyebb használata és az időhatékonysága miatt, hétvégenként azonban jólesett egy nedves borotválkozás.

 

Milyen a levegő az ISS-en?

Az űrállomás moduljainak a nyomása standard „egy atmoszféra” – ez ugyanaz a légnyomás, ami tengerszintnél hat ránk a Földön (101,3 kPa vagy 14,7 psi). Ez valójában jobb, mint amit a legtöbb repülőgépen tapasztalnánk, és nagyon kényelmessé teszi az életet az asztronauták számára. Ahogy magasabbra emelkedünk a légkörben, a kinti nyomás egyre csökken, és egy túlnyomásos repülőgépnek vagy űrhajónak nagyobb szerkezeti szilárdságra van szüksége ahhoz, hogy állja ezt a nyomáskülönbséget. A nagyobb szerkezeti szilárdság gyakran nagyobb súlyt és magasabb költségeket jelent, ami az egyik oka annak, hogy a repülőgépek általában 1830–2400 méteres magasságnak megfelelő légnyomást állítanak be a kabinjaikban.

Az űrállomás levegőjének összetétele szintén elég átlagos, nagyjából 21 százaléka oxigén és 78 százaléka nitrogén. Ez sokkal biztonságosabb, mint ha csak tiszta oxigént használnának, ami rendkívül tűzveszélyes lenne. Tragikus módon ez be is következett az Apollo 1-kapszula egyik földi tesztjén, mikor egy elektromos hiba az oxigéndús környezetben gyors és hihetetlenül heves tüzet okozott, a teljes háromtagú legénység halálát okozva.

Ugyanakkor a fő különbség az ISS és a Föld levegője között a magasabb – szám szerint több mint tízszeres – szén-dioxidszint. Egyszerűen ennyi a szén-dioxid-tisztítók maximális hatékonysága.

Az űrállomás életfenntartó rendszerei ugyanis értékes erőforrások, és bár a szén-dioxid-szintet csökkenteni lehet rövidebb időszakokra, ennek a rendszerek tartóssága látná a kárát. Ezért a szén-dioxid-szintet folyamatosan a legénység kényelme és az erőforrások menedzselése között balanszírozzák. Bár ez a magasabb szén-dioxid-szint még a biztonságos tartományban van, alkalmanként okozhat fejfájást és tompaságot. Ebben közrejátszik az emberi fiziológia is, mivel a legénység egyes tagjain jobban megjelennek a magas szén-dioxid-szint hatásának tünetei, mint másokon.

Fotó: 24.hu

Melyik a kedvenc gombod az ISS-en, és mi a funkciója?

Szeretem ezt a gombos kérdést. A japán laboratóriumban van egy légzsilip, amit arra használunk, hogy kísérleteket helyezzünk ki a világűrbe, illetve be is hozzuk őket onnan. Így nemcsak az űrállomás mikrogravitációs környezetét tudjuk megvizsgálni, hanem a kinti szélsőséges hőmérsékleti viszonyokat, sugárzást, és természetesen a vákuumkörnyezetet is tanulmányozni tudjuk. A küldetésem alatt számos kis szatellitet is Föld körüli pályára bocsátottunk ezen a zsilipen keresztül, az űrállomás robotkarjának segítségével.

Van valami nagyon menő abban, amikor kinyitunk egy ajtót, ami a világűrbe vezet! A kedvenc gombom az ISS-en a „Hátsó nyílás megnyitása” kapcsoló volt. Mindig lenyűgözött, ha kikukucskáltam a légzsilip kicsi ablakán, és néztem, ahogy a hátsó nyílás lassan felfedi a mögötte rejlő hatalmas feketeséget. Nem meglepő módon a Szojuz űrhajóban is vannak lenyűgöző gombok. Az igazán fontosakat rugós fémfedelek védik. Ez egy kicsit olyan, mint a „Biztos, hogy törölni akarja…?” funkció a számítógépeknél – tudod, hogy valami visszafordíthatatlan fog történni, úgyhogy nagyon biztosnak kell lenned a dolgodban, mielőtt megnyomnád a gombot. Nagy rajongója vagyok ezeknek a fedőknek, mert nyomtam már meg akaratlanul pár „rossz gombot” a repülőskarrierem során – azt hiszem, ez a hátulütője a tesztpilóták kíváncsiságának.

Ezek a Szojuz-gombok konkrétan annyira fontosak, hogy közvetlenül a hozzájuk tartozó mechanikai elemekhez vannak kötve, így számítógépes zavar esetén is működőképesek.

A kedvenc gombom a Szojuzon az volt, amelyik három részre választja az űrhajót, mielőtt belépnénk a Föld légkörébe. Rendes körülmények között ez automatikusan történik, de a legénységnek van egy manuális biztosítéka arra az esetre, ha nem terv szerint történnének a dolgok. Amikor megtörténik a szétválasztás, az olyan, mintha egy nehéz gépfegyver tüzelne a fejed mellett, ahogy pirotechnikai reteszek tucatjai gyulladnak be, három modullá szedve a Szojuzt. Csak az egyik modul van ellátva hővédelemmel, és ha minden jól megy a szétválasztódás után, akkor az pont az, amelyikben éppen ülünk.

 

Mi volt a kedvenc szabadidős tevékenységed az űrben?

Kétség nélkül a fényképezés volt a kedvenc szabadidős elfoglaltságom. Ami meglepő volt számomra, mert a küldetésem előtt nem nagyon érdekelt a fotózás, és a vakációs képeim se sikerültek túl jól. Azonban ritka kiváltság az űrből látni a gyönyörű bolygónkat, és mivel az űrügynökségek nagyon sok időt, erőfeszítést és pénzt fektetnek az asztronauták felkészítésébe, nem volt meglepő, hogy a missziónk előtt átfogó fényképészeti képzésben is részesültünk. Mire fellőttek az űrbe, én már hozzáértő módon kezeltem az ISS fedélzetén használatos Nikon D4 gépet.

Persze teljesen más ismerni egy fényképezőgép technikai tulajdonságait vagy a fényképészet elméleti részét, mint tényleg lőni egy jó képet a világűrből, amibe nagyrészt „munka közben” kellett beletanulnom. Ezért nagyon sok hálával tartozom Scott Kelly, Tim Kopra és Jeff Williams csapattársaimnak, tapasztalt űrhajósoknak, akik megosztották velem hozzáértésüket. A fényképezés egyes aspektusai sokkal könnyebbek voltak az űrben: el voltunk látva kiváló minőségű fényképezőgépekkel és lencsékkel, tiszta, szűretlen fehér fénnyel a Naptól, valamint a leglenyűgözőbb dologgal a Naprendszerből – a Földdel! Ugyanakkor ha egy lövedék sebességének tízszeresével haladunk, az gyakran megbonyolítja a dolgokat, mivel nagyon kevés idő van azonosítani és lefényképezni a célpontokat.

Az éjszakai fényképezésnek szintén megvoltak a maga kihívásai, mert kevés fénynél is jól kellett fókuszálni.

A könnyen tovatűnő vulkánok, piramisok, gleccserek, városok fotózása aprólékos tervezést igényelt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy tudni kellett, mikor haladunk el felettük, hanem gondolni kellett a fényviszonyokra, a szögekre, arra, hogy melyik a legmegfelelőbb ablak az űrállomáson a fotózáshoz, és természetesen arra, hogy milyen lent az időjárás. Bár mindezt időbe és türelembe telt tökélyre fejleszteni, az eredmények látványosak voltak. Soha nem gondoltam volna, hogy a saját képeim ilyen megelégedést keltenek bennem. Az egyik kedvenc fotómon az Antarktisz látható, ami annyira délre van az ISS keringési pályájától, hogy rendkívül ritkán lehet tiszta felvételt készíteni róla (ld. a 29-es képet).

 

Mit ettél az űrben?

Meglehetősen átlagos ételeket, amiket a Földön is ehetnénk, de nyilván vannak olyan különleges követelmények, amik miatt egyes ételek jobban passzolnak az űrutazáshoz, mint mások. Először is az ételnek el kell jutnia az űrbe, így robusztus csomagolásra van szüksége ahhoz, hogy ne törjön össze vagy pukkanjon ki kilövés közben. Csomagolás után általában legalább 18-24 hónapig el kell, hogy álljon. Az étel természetesen tápláló és egészséges kell hogy legyen, kiegyensúlyozott vitamin- és ásványianyag-tartalommal. Végül vannak olyan ételek, amikhez egyszerűen nem illik a mikrogravitáció: bármennyire is jólesik időnként egy zacskó chips, túl sok zűrrel járna megpróbálni enni belőle súlytalanságban, így morzsálódós ételek nincsenek a menübe.

A legtöbb űrételt alufólia, illetve műanyag tasakba vagy fém konzervdobozba csomagolják, és több mint száz tétel közül lehet választani az „űrétlapról”, tehát nagy a kínálat. Egy részük szárított vagy fagyasztva szárított étel, amit forró vízzel lehet újra ehetővé hidratálni. Számos zöldségünk és levesünk is rehidratált. Más (besugárzott) élelmiszerek fóliatasakban vannak, amiket kb. 20 percre az elektromos ételmelegítőnkbe teszünk, hogy felmelegedjenek. Gyakran ilyen tasakokban vannak a húsok és a desszertjeink. Egy kicsit olyanok, minta katonai fejadagok vagy a kempingkaja, és nincs rossz ízük, bár van, hogy elég semmilyenek, mert az űrételek gyakran csökkentett sótartalmúak.

Kutatások kimutatták, hogy mikrogravitációban a bőr visszatartja a nátriumot, ami növeli a savasságot a szervezetben, és felgyorsíthatja a csontritkulást – nem jó hír az űrhajósok számára, akiknek már eleve keményen edzeniük kell azért, hogy megtartsák a csontjaik ásványianyag-sűrűségét. Az egyik legelterjedtebb ételtartósító módszer a konzerválás (befőzés). Ilyenkor az ételt néhány óráig olyan hőmérsékletre melegítik, ami elpusztítja a mikroorganizmusokat, majd a hűlés során vákuumzár képződik. Az űrben elfogyasztott legízesebb ételeim egy része konzerválva volt, a hátrányuk viszont az, hogy nehezebbek és a tárolásuk is nagyobb helyet igényel, így csak kis százalékát tették ki az ételeinknek.

Végül van a „bónusz”-kaja! Ez olyan, boltban is beszerezhető vagy különlegesen elkészített ételek készletét jelenti, amit minden asztronauta magának választhat ki a küldetésére. A bónuszélelem a kalóriabevitelünk 10 százalékát teszi ki, így okosan kell megválogatnunk ezeket. Én úgy döntöttem, hogy a bónuszélelmem egy nagy részét felajánlom a Nagy brit űrvacsora elnevezésű verseny megrendezésére, melynek az volt a lényege, hogy iskolás gyerekek egészséges, tápláló és kiegyensúlyozott ételt tervezzenek belőle egy űrhajósnak. A visszhangja hihetetlen volt, a győztes csapat pedig találkozhatott Heston Blumenthal séfhírességgel, aki aztán elkészített hét fogást, amit a kreációik inspiráltak. Úgyhogy végül egy többszörös Michelin-csillagos séf készítette el az űrkajámat – nem teljesen önzetlen döntés volt részemről, beismerem!

Sok törzsi tudást adnak tovább a tapasztalt asztronauták arról, hogy milyen dolgok válnak be bónuszélelemnek. Az is remek ötlet, ha valamelyik ételünket megosztjuk a legénység többi tagjával, hogy egy kis kulturális identitást vigyünk a közösségi étkezésekbe. Mivel konzerv fish and chipset még nem láttam, a következő brit dolgokkal járultam hozzá az űrétkezésekhez: baconös szendvics, currys csirke, kolbász krumplipürével, whiskyízesítésű tejkaramella, Yorkshire tea és skót vajas keksz.

Íme egy kis ízelítő a „standard” ételekből, amelyek közül választhattunk az ISS-en:

Forrás:Partvonal

 

Az űrben más íze van az ételnek?

Ez egy nagyszerű kérdés, a válasz pedig attól függ, hogy épp kinek teszik fel. Én úgy éreztem, hogy egyes ételeknek valóban más az ízük az űrben. Szerintem ennek az a fő oka, hogy az űrben nem érezzük az étel illatát olyan intenzíven, mint a Földön – és az étkezési tapasztalásunk igen nagy része a szagláson alapul. Ennek részben az az oka, hogy a súlytalanság állapotában nincs légáramlás: a meleg levegő nem száll felfelé, a hideg levegő nem ereszkedik lefelé. Az űrállomás levegőjét ventilátorok mozgatják, és ez (mint egy repülőben) mesterséges áramlást hoz létre a plafontól a padlóig, ami elviszi az orrunk elől a szagokat.

Persze az űrben van erre egy tökéletes megoldás: egyél fejjel lefelé!

Ugyanakkor az űrhajósoknak a légáramlás hiányától függetlenül is gyakran romlik a szaglásuk. Súlytalanságban a testfolyadékok a mellkasunk és a fejünk felé tolódnak, amitől az űrhajósok arca pufinak tűnik, a koponyaűri nyomás pedig fokozódik. Ezenfelül az ISS poros munkakörnyezet, mivel a szemcsék a levegőben lebegnek, és nem ülepednek le a padlóra, mint ahogy a Földön szoktak. Mind a megnövekedett koponyaűri nyomás, mind a por nagyobb koncentrációja az orrüreg gyulladásához vezethet, ami eldugult légutakkal és emiatt gyengébb szagérzékeléssel jár.

Ráadásul nem csak a szagok hiánya befolyásolja az ízérzékelésünket. Az étel élvezete több érzéken alapuló tapasztalat, és az ISS a klinikai laboratóriumi kinézetével, mesterséges fehér világításával és szellőzőrendszerével, valamint a Földtől való elszigeteltségével örökké gondban lesz azzal, hogy az elegáns éttermek hangulatát nyújtsa! Én személy szerint mindig az orosz szegmensben szerettem enni. Ott van pár poszter az étkezőasztal körül, egyszerű képek zöld mezőkről, fákról és tavaszi virágokról a kék ég alatt. Nem volt sok, de az otthont jelentette – és ettől az étel is jobban ízlett.

Szerencsére engedélyeztek pár ízesítőszert a fedélzeten, amivel fel tudtuk dobni az ételt. Volt folyékony só és bors (szemcsésen hasznavehetetlenek lettek volna, mivel csak ellebeg), valamint barbecue-szósz, Tabasco, és a nélkülözhetetlen ketchup a baconös szendvicshez. Annak érdekében, hogy a sóbevitelemet alacsonyan tartsam, gyakran inkább Tabasco szósszal javítottam fel egy máskülönben íztelen ételt.

 

Mi volt a kedvenc űrkajád?

Számos étel volt, ami igazán jólesett az űrben. Nem meglepő módon a Heston Blumenthal és csapata által elkészített ételek vannak a lista élén. Különösen a kapribogyós alaszkai lazackonzerv volt az egyik abszolút kedvencem. Az űrben nagyon jól működnek az olyan összetevők, mint a kapribogyó, amely intenzív ízzel robban szét a szájban.

Az ilyen ételeket általában a hétvégékre tartogattam, amikor nyugodtabban tudtam élvezni az elfogyasztásukat, szemben a pörgős hétköznapokkal. Mindenesetre amikor nem jutsz hozzá egyes ételfajtákhoz, akkor a leghétköznapibb nasi is valódi jutalom tud lenni.

Szerettem délutánonként mogyoróvajas-lekváros szendviccsel kényeztetni magam. Az űrben nincs rendes kenyér, így puha tortillawrapeket használtunk, de még így is elég finom volt. Nagyjából heti egyszer pedig ehettünk juharszirupos muffint, amivel remek volt elindítani a napot – főleg egy kis extra mézzel a tetején.

Az evésből származó elégedettséget az étel íze mellett nagyban befolyásolja a társas környezet is. Ebből a szempontból a legkellemesebb űrétkezéseim péntek esténként voltak, amikor az egész csapat összegyűlt, hogy együtt együnk és lazuljunk egy szorgos hét végén. Általában mind hoztunk dolgokat a bónuszélelmünkből, és bedobtuk a közösbe, finomságok igazán nemzetközi svédasztalát állítva így össze.

A látogató teherűrhajókat mindig izgatottan várta a legénység. A földi csapat általában csomagolt egy kis friss gyümölcsöt a szállítmány tetejére, közel a nyíláshoz. Minden alkalommal lenyűgözött, milyen erős tud lenni a friss narancs illata, miután ilyen sok időt töltöttünk áporodott levegőben. A friss gyümölcs nagy csemege volt az egész legénység számára.

Most pedig jöjjön egy példa arra, milyen egy igazán jó kajákkal töltött nap az űrben (a dietetikusom ezzel nem biztos, hogy egyetértene!):

Reggeli: baconös szendvics ketchuppal, organikus gyümölcspüré (tasakos)

Tízórai: juharszirupos muffin… extra mézzel Ebéd: kolbász krumplipürével, brokkoli gratin, sült bab

Uzsonna: mogyoróvajas-lekváros tortillawrap „szendvics”

Vacsora: alaszkai lazac, tejszínes spenót, burgonyagratin, desszertnek almakompót

 

Milyen érzés volt először enni az űrben? Nem „lebeg” vissza az étel?

Igazából teljesen jól lehet enni az űrben. A nyelés és az emésztés sokkal inkább múlik a testünk belső izmain, mint a gravitáción. Ezt magad is bebizonyíthatod azzal, hogy kézen állva megeszel egy banánt, vagy valami hasonlót! A nyelés egy összetett eseménysor, amely során a nyelv, a garat és a nyelőcső izmainak segítségével az étel lenyomódik a gyomorba. Az izmok összehúzódásának ezt a folyamatát perisztaltikának hívják. Nyelés után a nyelőcső alsó részének gyűrűs izomrostjai összezárnak, így akadályozva meg, hogy az étel és a gyomorsav visszajöjjön. Ha ez a folyamat nem működne rendesen az űrben, akkor az űrhajósok rettenetes gyomorégéstől szenvednének, amit a savas reflux okozna.

Ha már biztonsággal a gyomrunkban van, számos különböző billentyű és izom segít az ételt megemészteni és a helyes irányba terelni. Ugyanakkor egy étkezés után mindenképp érezni, hogy az étel „könnyebben” megül a gyomrunkban, és a magam kárán tanultam meg, hogy lehetőség szerint evés után legalább egy-két óráig nem kéne használni a futópadot. Az étel megemésztéséhez ugyan nem szükséges gravitáció, de az biztos, hogy segít.

Mint minden más rendszer a testünkben, az emésztőrendszerünk is alkalmazkodik a mikrogravitációs élethez, az enyémnek szerintem az űrben töltött pár nap után már sokkal jobban ment az emésztés. Addig is azt tanácsolták, hogy inkább többször együnk kisebb adagokat az első néhány űrvacsora alkalmával, míg a szervezetünk rá tud jönni, mi is folyik körülötte.

 

Igaz, hogy az űrben elveszted az étvágyadat?

Ez nagyon szubjektív kérdés. Egyes asztronauták arról számolnak be, hogy sokkal kisebb az étvágyuk az űrben, mások farkaséhesek lesznek. Személy szerint nekem kicsit kisebb lett az étvágyam, de nem sokkal. Így is erős vágyat éreztem, hogy az étkezések idején egyek, de gyakran már kevesebb ételtől eltelítődtem, mint amennyit általában a Földön szoktam enni. Ezen nem segített az a tény sem, hogy a dobozokba, konzervekbe és csomagokba kiporciózott adagok meglehetősen kicsik.

Az első pár hét alatt a fedélzeten nagyjából 5 kg-ot fogytam. Ez részben annak köszönhető, hogy elhagyjuk azt a testfolyadékot, amire egyszerűen nincs szükségünk az űrben (ettől a felesleges folyadéktól puffad fel gyakran az asztronauták arca), részben pedig annak, hogy nem ettem eleget. A küldetés során az étrendünket rendszeresen monitorozzák, és az első táplálkozás-élettani értékelésem után azt a csodás hírt kaptam, hogy több kalóriát kell bevigyek. Ezt úgy értelmeztem, hogy minden este csokipudingot vagy valami hasonló ízletes desszertet fogyaszthatok! A súlyom nagy részét visszanyertem a küldetés során, köszönhetően a helyes étrendnek és az erősítő edzéseknek. Amikor visszatértünk, épp csak egy kicsivel voltam az indulás előtti, 70 kg-os súlyom alatt.

Forrás:Partvonal

Tim Peake: Csillagközi kérdezz-felelek

Partvonal, 2019

Kiemelt kép: NASA / AFP

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik