Kultúra

A világhír börtöne is tud kegyetlen lenni

A két leghíresebb, élő nápolyi írót, Elena Ferrantét és Roberto Savianót nemcsak az köti össze, hogy legendás szülővárosukat tették meg főszereplőjükké. Pályájuk elején mindketten meghoztak egy látszólag apró, ám sorsfordítónak bizonyuló döntést: míg Ferrante álnév mögé rejtőzött, hogy védje magát a reflektorfénytől, Saviano a veszélyek ellenére is vállalta arcát, azóta is bujkálnia kell a maffia elől.

Kamaszként sokan álmodoztunk arról, hogy egyszer híres írók – zenészek, focisták, balett táncosok, hegymászók, oroszlánidomárok – leszünk, és milliók falják majd a könyveinket, amiknek borítóján ott virít a nevünk, a hátulján pedig arcképünk, ahogy okos tekintettel nézünk bele a világba. Ha nagyon füleltünk, szinte hallottuk a riporterek ájult kérdéseit, a dicsérő kritikákat és a tapsvihart is, ami szerény köszönőbeszédünket nyomja el, miközben épp valami Nagyon Jelentős Irodalmi Díjat veszünk át a színpadon – egykori magyartanárunk pedig a tévé előtt szégyenkezik, amiért a gimiben hármas alát adott a helyesírásunkra. Nem tudjuk, hogy Elena Ferrante álmodozott-e valaha ilyesmiről. Azt azonban igen, hogy számára mindez valóra vált, mégsem kért belőle. Elena Ferrante ugyanis nem létezik, csupán egy szerzői álnév, ami mögött Olaszország egyik leghíresebb élő írója rejtőzik. Hogy miért? Ezt ő maga árulta el: önvédelemből.

Húsz évvel ezelőtt egyszer és mindenkorra úgy döntöttem, hogy nem kérek a hírnévvel járó szorongásból, nem éreztem kényszert arra, hogy a sikeres emberek közé tartozzam, akik azt hiszik, elértek ezt-azt. Számomra ez fontos döntés volt. Ennek köszönhetem a szabadságomat, a mozgásteremet, amelyben aktívan jelen lehetek. Nagyon fájna, ha erről a szabadságról le kéne mondanom.

– mondta pár éve a Vanity Fairnek. Pontosabban írta, mert Ferrante természetesen interjút is csak emailben ad, úgy is ritkán. Azt is lehetne mondani, ő az irodalmi világ Banksyje, csak társadalomkritikus graffitik helyett regényekkel hagy nyomot. Kilétét mindössze páran ismerik, például olasz szerkesztője, akivel első regénye, az 1992-es Tékozló szeretet megjelenésekor határozottan közölte: bármi történik, soha nem vállal majd nyilvános szerepléseket. Ehhez az arctalansághoz azóta is makacsul ragaszkodik, ami a közösségi média korában eleve lehetetlen küldetésnek tűnik, a növekvő népszerűség miatt pedig még nagyobb kihívás. Különösen azóta, hogy a 2011 és 2014 között megjelent Nápoly-regények irodalmi világsztárrá tették.

A kibogozhatatlan csomó

Persze korábban is hatalmas érdeklődés övezte – főleg Olaszországban –, ám a Ferrante-láz az utóbbi években szintet lépett, amit jelez, hogy a jelenségről külön dokumentumfilm készült. A Ferrante Fever című filmben nemcsak nagynevű írók vallanak arról, miért imádják a könyveit, de Hillary Clinton is áradozik róla, hogy olvasta végig egy szuszra a négy részes regényfolyamot, miután az első kötet a kezébe került. És Clinton ebben nem túlzott: a tetralógia annyira sodróan mutatja be két szegény, ám tehetséges lány – Elena és Lila – barátságát a második világháború utáni Dél-Olaszország forgatagában, hogy tényleg képtelenség letenni. Ferrante prózája egyszerre személyes és univerzális, hihetetlenül érzékeny és brutálisan nyers. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem torkollik szentimentalizmusba vagy öncélú sokkolásba. Nincs látványos stílusbravúr, sem forradalmi újítások, legfőbb erejét épp a keresetlen őszinteség adja. Egyszerű, természetes lejtésű mondatok rajzolják ki az emberi kapcsolatok elképesztő bonyolultságát.

Nem véletlen, hogy Ferrante kedvenc hasonlata az életre és azt leképező regényekre: „a kibogozhatatlan csomó”.

Az irodalom feladata nem az, hogy nekiessen és megpróbálja kibogozni, inkább hogy a maga kuszaságában térképezze fel ezt a felfejthetetlen, reménytelenül összegabalyodott szövevényt, amelyben mindnyájan vergődünk. Ezt a térképészeti munkát pedig nagyon kevesen tudják Ferrantéhoz hasonló alapossággal elvégezni a kortárs irodalomban. Elena és Lina története ezért nem is ragad bele egy adott korba, régióba vagy társadalmi rétegbe, kicsit mindnyájan magunkra ismerhetünk benne. Ennek köszönhető, hogy a Nápoly-regények utat törtek maguknak, és Olaszországon kívül is lelkes követőtáborra találtak. A siker nyomán látványosan nőtt a turizmus Nápoly szegénynegyedeiben (rajongók keresik a feltételezett helyszíneket), és persze a filmfeldolgozás sem váratott sokáig magára: az HBO tavaly mutatta be sorozatát a Briliáns barátnőmből, amit a kritikusok zöme lelkesen fogadott (a mi kritikánkat itt olvashatják).

A hírnévvel együtt azonban a nyomás is nőtt, és megsokszorozódtak a Ferrante kilétét övező találgatások. Akárcsak Banksynél, sorra jöttek az elméletek: egyesek számítógéppel elemeztették a mondatszerkezeteket kiderítsék, melyik ismert író állhat az álnév mögött, mások életrajzi összefüggéseket kereste. Többen azt is megkérdőjelezték, hogy valóban női szerzőről lenne szó, sőt, felmerült, hogy ehhez egy férfi nem is elég, inkább egy zseniális férfiakból álló alkotócsoport írja a Ferrante-regényeket. Ez a feltételezés már önmagában is sokat elmond a kultúránkban kódolt szexizmusról, ami a fajsúlyos témájú remekműveket automatikusan a férfi szerzőkhöz köti (erről maga Ferrante is beszélt egy interjúban). A legkomolyabb és egyben leghírhedtebb leleplezési kísérlet 2016-ban történt, amikor Claudio Gatti hosszú oknyomozó cikkben írta meg, hogy a pénzek útját követve eljutott a megoldáshoz: meg is nevezte Anita Raját, egy Rómában élő fordítót, akinek Gatti szerint épp a Nápoly-regények világsikerével egy időben ugrottak meg látványosan a bevételei. Raja amúgy már korábban is többször felmerült a találgatásokban, ahogy férje, Domenico Starnone is, aki nem mellesleg az egyik legelismertebb olasz író. Nem csoda, hogy létezik olyan sejtelem, miszerint a házaspár együtt hozta létre Ferrantét.

A leleplezési kísérletre egyikük sem reagált, a közvélemény viszont annál hevesebben. A kétrészes cikk hatalmas felháborodást váltott ki a rajongók között, sokan az alkotói döntés és a privátszféra durva megsértéseként értékelték, undorítónak nevezték, hogy egoizmustól hajtva turkál a művész zsebében. Többen azon is aggódtak, hogy Ferrante esetleg beváltja korábbi ígéretét, és leleplezése után nem ír több könyvet. Gatti a támadásokra azzal védekezett, hogy elvégre az egyik leghíresebb olasz művészről van szó, aki ráadásul rengeteget profitált az őt körülvevő titokzatosságból, így az olvasóknak igenis joguk van tudni, ki áll a Ferrante név mögött.

De tényleg megváltoztatja-e kedvenc regényünket, ha egy arcot csatolunk hozzá? Jogos önvédelem, vagy inkább vérlázító arrogancia, ha egy világhírű szerző makacsul visszahúzódik a reflektorfényből?

Az erről folyó viták heves viták jelzik Ferrante egyszerű gesztusának forradalmi voltát, ám a zajban gyakran elsikkad a kérdés valódi tétje. A Ferrante-rejtély ugyanis messze túlmutat a bankszámlákon, a római luxusingatlanokon, az állandó találgatáson, a titokzatoskodás vonzerején, de még a privátszféra védelmén is. Mindenekelőtt egy merész kulturális kísérlet arra, hogy a könyvek saját magukért álljanak helyt, és ne szoruljanak rá az író pátyolgatására. Kap végre egy esélyt a szöveg, hogy ő maga teremthesse meg szerzőjét, ahelyett, hogy ez a bántóan esetleges figura kísérgetné mindenhova, rátelepedve egójával, színes sztorijaival, arcképével és érdektelen életrajzi adataival.

A Ferrante-projekt tehát nemcsak az alkotói folyamat szabadságát védi, de az olvasói élmény tisztaságát is próbálja visszaállítani. Tágasabb teret nyit meg az írói és a befogadói képzelet előtt. Lehetővé teszi, sőt gyengéden kikényszeríti, hogy a leírt mondatokra hagyatkozzunk, és ne olvassuk rájuk szüntelenül a hús-vér szerzőt. Persze épp a múlhatatlan kíváncsiság és a leleplezési kísérletek sora mutatja, hogy mekkora szükségünk van a szerző ősi intézményére a művészetben, és hogy kétségbe tudunk esni, ha valaki elveszi tőlünk. Mintha megloptak volna, ám cserébe kaptunk is valakit, hiszen a Ferrante-könyveknek természetesen van szerzője: Elena Ferrantének hívják, aki olykor interjúkban, cikkekben is megszólal, de ez is inkább az irodalmi projekt része, mintsem bepillantás a kulisszák mögé. „Az identitásom és a nemem az írásaimban található meg” – válaszolta a New York Timesnak. A Nápoly-regények is épp arról szólnak, milyen fontos, hogy uraljuk a saját narratívánkat. Elena és Lina ezt az önazonosságot igyekszik megtalálni egy férfiak által dominált világban, ahol mindenki természetesnek veszi, hogy a lányok és a fiúk idomulnak a közösség által felkínált tradicionális szerepekhez. Ferrante is kitartóan ragaszkodik ahhoz, hogy ő maga és ne mások uralják a történetét.

Gomorra, Fotó: HBO

Félelmet akart kelteni

Roberto Saviano bizonyos értelemben párja, más szempontból szöges ellentéte Ferranténak. Ő is az imádott és gyűlölt Nápolyt mutatja be, vagyis inkább mutatja fel – eleven emlékműveként annak, hogy az érvényes szerepmodellek hiánya hogyan hajt bűnözésbe és tesz tönkre teljes generációkat. A probléma persze ezúttal sem lokális, csak mintha ebben a városban tisztábban rajzolódnának ki az univerzális összefonódások, amiket máshol ügyesebben lepleznek az üzleti világ civilizált és elegáns díszletei. Például a legális gazdaság és a bűnözés szimbiózisát. Saviano szerint a kettő közös DNS-en osztozik, ami egy életre kiábrándította az intézményekből, már csak az egyes emberekben képes bízni.

A nemzedékről nemzedékre örökített erőszak és korrupció iránti megszállott gyűlölet őt hajtotta, amikor 26 évesen megírta első könyvét: a Gomorra tulajdonképpen egy szenvedélyes, 400 oldalas vádirat volt, ami szavakkal próbálta megtörni a fél világot behálózó bűnszervezet Camorra uralmát. Mert Saviano mélyen hisz a kimondott szó erejében, az igazságot olyan fegyvernek tartja, ami még a kalasnyikovnál és a drogból befolyó dollármilliárdoknál is hatalmasabb. Egy ilyen vádiratot persze nem a legbiztonságosabb dolog saját névvel vállalni, Saviano számára azonban ez egy pillanatig sem volt kérdés:

Azt akartam, hogy a szavaim gyomron vágjanak, álmatlanságba taszítsanak. Hogy félelmet keltsenek, egyszerűen azzal, hogy megvilágítják a világ egy sarkát, amely túl sokáig maradt árnyékban. Ezért éreztem mindig is magaménak a leírt szavakat, ezért nem voltam képes elszakadni tőlük sosem. Ezért hittem mindig, hogy kötelességem az arcommal és a testemmel megvédeni őket. A mindennapokban is, még azután is, hogy fizikailag elváltunk. Felajánlották, hogy álnéven jelentessem meg a könyvet, de elutasítottam, mert azt akartam, hogy a nevem felelősségvállalást és döntést jelentsen. Sőt, kihívást. Semmi sem történik véletlenül. A felelősségvállalás írói vállalkozásom része. Halvány fogalmam sem volt, mi fog történni, mégis, ha tudtam volna előre, ugyanezt tettem volna, és tenném ismét, egyetlen vessző megváltoztatása nélkül. A makacsság rémiszt meg, az a makacsság, ami azt mondatja az emberrel: „talán hibázom, de tudatosan teszem”. Majd váratlanul szakadékba zuhantam.

– írta a Gomorra megjelenésének tizedik évfordulóján, a legerősebb előszóban, amit valaha olvastam (a tavaly év végén megjelent új kiadásban magyarul is olvasható). A könyv hatalmasat szólt, több mint tízmillió példányt adtak el belőle, díjazott film és sikeres sorozat is készült belőle, utóbbi mai napig fut az HBO-n. Az a bizonyos szakadék viszont elég mélynek és sötétnek bizonyult. Saviano ugyanis nem úszta meg pár halálos fenyegetéssel azt, hogy nyíltan kihívta maga ellen a Calabriában csak „a Rendszer”-ként emlegetett Camorra haragját. Immár 13 éve él az olasz állam őrizete alatt, arra kényszerülve, hogy rendszeresen változtassa lakhelyét. Ez, állítása szerint, a legtöbbször steril hotelszobákat jelent. Nem szállhat vonatra, nem ugorhat ki egy pohár sörre, ha kedve tartja, végképp nem mutatkozhat Nápoly környékén, és a barátaival is csak hosszú, körülményes szervezés után tud találkozni. Ennek ellenére mai napig aktívan felszólal a leghevesebb társadalmi vitákban, a menekültkérdésben például olyan erővel kritizálta Matteo Salvini politikáját, hogy a populista belügyminiszter megfenyegette: ha nem hagyja abba, visszavonja az állami védelmét, ami egyenlő lenne a halálos ítélet aláírásával. Saviano nemcsak az olasz maffiavezérek figyelmét hívta fel magára. Mikor pár éve elkapták a börtönből megszökött Joaqín Guzmánt, vagyis El Chapót, a rettegett mexikói drogcézár rejtekhelyén találtak egy példányt Saviano Zero, Zero, Zero című könyvéből, amelyben a globális kokainkereskedelmet mutatja be, és persze Guzmán is komoly szerepet játszik benne.

Szüksége is volt az olvasmányélményre, a hírek szerint ugyanis „a Köpcöst” rettentően megviselte a hat hónapos bujkálás, és depressziós lett a végére. És ezt Saviano még az iránta érzett megvetése ellenére is átérezheti, hisz ő is ebben él. Az említett előszóban meg is írta, hogy ez az életmód szétszaggat belül, és nem kétséges, hogy ő maga is rosszabb emberré vált az évtizedes bujkálásban. Az új Saviano „bizalmatlanabb, mert folyton támadják. Magára koncentrál, mert jelképpé vált. Valóra váltotta minden író álmát, amire babonából sokan még csak gondolni sem mernek. Emberek millióit értem el a világon, de minden egyebet elvesztettem”.

Roberto Saviano, Fotó: AFP

Kiút mutyiországból

Ha tehát van író, akit tényleg túszul ejtett a hírnév, az ő (ismételve Salman Rushdie hasonló pokoljárását a Sátáni versekkel, és az őt halálra ítélő iszlám fundamentalizmussal). Ebből a szempontból tehát Saviano szöges ellentéte Ferranténak, aki inkább eleve a rejtőzködést választotta, hogy semmivel ne vonja el a figyelmet magukról a könyvekről. A csodálatos viszont az, hogy mindkét döntés bátor és érvényes gesztus a maga kontextusában. A Gomorra ambíciója ugyanis teljesen más, mint a Ferrante-regényeké. Saviano nem saját világot akart teremteni, amiben megmerítkezve közelebb kerülhetünk önmagunkhoz. Ő a létező világot akarta átformálni, itt és most, rárontani a velejéig romlott társadalmi hierarchiákra.

Márpedig egy vádirat csak akkor hiteles, ha aláírják. Ha nevet és arcot lehet társítani hozzá. Ezért mondja Saviano, hogy a történtek ellenére sem bánta meg soha, hogy nevére vette a könyvet, ami híressé tette, majd börtönbe zárta. És ezért nincs abban semmiféle ellentmondás, hogy ő maga is nagy csodálója az arctalanságra épülő Ferrante-projektnek. Pár évvel ezelőtt nyílt levélben írta meg Ferranténak, hogy egyáltalán nem érdekli a személyazonossága, mert már kamaszkorában is úgy érezte, ismeri őt a könyvein keresztül. Lenyűgözőnek tartja, hogy valaki az internet és a közösségi hálók korában is képes az anonimitást úgy használni, hogy ne ártson, hanem építsen vele. Saviano pontosan ezért jelölte Ferrantét 2015-ben a Strega-díjra, mert szerinte épp az ő kikezdhetetlensége segíthetne visszaállítani a legrangosabb olasz irodalmi kitüntetés becsületét, ami ugyanolyan korrupttá vált mára, mint a teljes olasz társadalom. Ha a játszmákból és a mutyizásból mindig is kimaradó író győzne, az azt üzenné, van még esély a változásra.

Apró spoiler: Elena Ferrante nem kapta meg a Strega-díjat.

Elena Ferrante könyvei Magyarországon a Park Kiadónál, Roberto Saviano Gomorrája pedig legutóbb a Helikon Kiadónál jelent meg.

Kiemelt kép: HBO, Briliáns Barátnőm

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik