A Nagykörút ma Budapest egyik legfontosabb ütőere, amire akár még büszkék is lehetnénk, hiszen az első tervek szerint hajózható csatornaként megálmodott, a Jászai Mari tértől a Boráros térig tartó útvonal tele van a XIX. század utolsó éveiben emelt csodás épületekkel, melyek mögött sokszor elképesztő történetek rejtőznek.
A városképet romboló fényreklámok, rettenetes reklámtáblák és az olcsó kocsmák miatt a legtöbben azonban igyekszünk minél gyorsabban elhagyni a környéket, az útvonalat végigszelő villamosokról pedig egykedvűen bámuljuk a rendezetlen üzletfrontokat.
A városi utcákat legtöbbször csak arra használjuk, hogy rajtuk minél gyorsabban végigsétálva eljussunk az első tömegközlekedési eszközig, a békés sétálgatás pedig szóba sem jöhet – hatványozottan igaz ez a kipufogógázzal teli Nagykörúton, Ismeretlen Budapest sorozatunkban ma ezért újra ide utazunk, hogy megcsodáljuk az egykori Duna-ág helyén született útvonalon megbújó Szabadság-szobrot.
Az eredetileg egy muszlim asszony alakjaként a Szuezi-csatorna kapujába elképzelt, a tervek átdolgozása után azonban a francia nép az Egyesült Államoknak szánt ajándékaként megszületett óriás már több mint százharminckét éve határozza meg New York képét, sőt, néhány év alatt annak szimbólumává vált.
Nem teljesen meglepő tehát, hogy annak a Budapestre jókora palotát építő amerikai biztosítótársaság, a New York Life Insurance Company Erzsébet körúti székházán is helyet kellett kapnia.
A tervezési feladatot az ekkor épp a Budavári Palota átépítésén, illetve a nemrég bezárt Néprajzi Múzeumon (ez eredetileg a Magyar Királyi Igazságügyi Palotának adott otthont) dolgozó Hauszmann Alajos, a korszak egyik legfontosabb építészpárosával, Korb Flórissal és Giergl Kálmánnal együtt oldotta meg – így született meg a ma újra századfordulós képét mutató New York-palota, melynek szobrait Senyei Károly és Köllő Miklós, kisebb díszítményeit pedig Szabó Antal készítette el.
A Blaha Lujza tértől mindössze néhány lépésnyire álló, historizáló óriás 1894. október 23-i átadása után pillanatok alatt a budapestiek kedvencévé vált, gazdagon díszített belső terét máig megőrző földszinti kávéháza pedig a századforduló irodalmi és kulturális életének egyik fellegvára lett: asztalainál születtek a Nyugat első számai, a vendégek pedig Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Osvát Ernő, Ady Endre és Szinyei Merse Pál társaságában élvezhették a jól megérdemelt feketét.
„A pazar New Yorkban kitisztították a cipődet, kivasalták a ruhádat, késő este is megborotváltak, lenyírták a hajadat meg a körmödet… A kávéház műhely és íróasztal volt, balsorsban lakás és éjjeli szállás is, hiszen hajnaltól hajnalig nem kellett belőle kimozdulni.”
A második világháborúig többször is gazdát cserélt, márványdíszekkel, csodás freskókkal és számtalan tükörrel díszített kávéház 1947-es bezárásával a fővárosi kávéházi kultúra is meghalt: a gyönyörű termekben néhány évre sportszerüzlet és IBUSZ-iroda nyitott, az újbóli kávézóvá alakítás (Hungária, 1954) pedig már nem hozta vissza a régi időket.
A ház többi része ekkor a számos lap szerkesztőségét ide költöztető Pallas Lap- és Könyvkiadónak adott otthont, a rendszerváltás után azonban bezártak a kapuk, a palota pedig egy évtizeden át tetszhalottként álldogált az időközben egyre kevésbé vonzó hellyé vált Blaha Lujza tér társaságában, noha az álmok ezekben az években sem maradtak el: 1995-ben például az épületet már két éve kézben tartó Princz Gábor megpróbálta eladni azt az államnak, hogy
Az ajánlattal együtt beérkező terveket az illetékes Művelődési és Közoktatási Minisztérium meglepő módon nem söpörte le azonnal az asztalról, sőt, egy szakértői csoporttal is megvizsgáltatta, de az ötletből természetesen semmi sem lett.
A tér állapota máig sem változott, az épület viszont újjászületett, így ma is bátran leülhetünk abban a térben, ahol korábban a magyar művészeti élet meghatározó alakjai írták meg legújabb novelláikat, regényeiket és verseiket, valamint formálták át milliónyi olvasó ízlését.
Az idén százhuszonötödik születésnapját ünneplő óriást mindenki ismeri, hiszen nem csak magasra törő óratornyával, de szépségével is kiemelkedik a környezetéből, azt azonban kevesen tudják, hogy sarkáról az Amerikába bevándorlók jelképévé vált Szabadság-szobor kicsinyített mása figyeli a Nagykörutat.
Mindezt persze egy fokkal kényelmesebb helyzetből teszi:
A szobor alig egy évtizeddel megszületése után, 1903. február 4-én az épület padlásterében kialakult, a teljes tetőszerkezetet megsemmisítő tűzvészben számos apró díszítőelemmel együtt súlyosan megsérült: a hét órán át tomboló lángok közepén a sas bal szárnya levált, és nagy robajjal zuhant az utcára.
A szobor ezután már gond nélkül élte túl a következő évtizedeket – így a Budapestre hulló bombákat, illetve az 1956-os eseményeket, a hotellé való átépítése (2001-2006) idején azonban a korábban a Halászbástya kőszobrait, illetve a Fővám téri Vásárcsarnok főkapuját is restauráló szobrászművész, Szűcs László műhelyében született újjá, ennek köszönhetően pedig ma újra századfordulós képét mutatja.
A többi szobor
A Takarékosságot, a Gazdaságságot, Amerikát és Hungáriát jelképező allegorikus szobroknak, a főbejáratot őrző két-két Atlasznak, illetve a kisebb díszeknek nem volt ekkora szerencséje: utóbbiak jó részét a tűzvész után pótolni kellett, a négy óriás alakot, illetve az egyik Atlasz-párt pedig az 1956-os forradalom pusztította el.
Újrafaragásukra a következő évben, Boldogfai Farkas Sándor, Metky Ödön és Sóváry János műhelyében került sor.
Az épület még egy, a kávéházban valaha megfordultak számára ismerősebbnek tűnő Szabadság-ábrázolást is rejt:
a kapun belépők feje felett megbújó freskók egyikén egy nőalak tartja kezében az alig nyolc évvel korábban felállított szobor kicsinyített mását, miközben mellette egy nő az amerikai zászló színeit festi egy díszes címerpajzsra.
Óriási öröm lenne leírni, hogy a világ egyetlen ülő Szabadság-szobrát Budapesten találhatjuk meg, de ez sajnos egyáltalán nem igaz: legalább egy hasonló társa ismert, mégpedig nem is túlzottan távol a magyar fővárostól.
Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésének századik évfordulójára született cikksorozatunkban is bemutatott Lemberg (Lviv, Ukrajna) ma a Néprajzi Múzeumnak otthont adó, 1891-re megszületett palotáján ülő alakot nézve több hasonlóságot fedezhetünk fel az amerikai párjával, de a nevével ellentétben lengyel Leonard Marconi által faragott nőalakot itt két ruhátlan férfi fogja közre.
_____________
Frissítés, 2018. február 7.: Cikkünk korábbi verziójában azt állítottuk, hogy a tűzvész után visszaillesztett sasszárnyat egy jókora távcsővel nézve ma is látszik az egykori törés nyoma, bizonyítékként pedig a következő, a szerző által készített fotót hoztuk:
A gyanú nem igazolódott be, így a téves információkat eltávolítottuk.
