Őszintén, az elmúlt hetekben kapta-e már magát azon, hogy köszönőbeszédeket fogalmazgat?
Egyetlen egyszer kezdtem el ezzel hülyéskedni a fürdőszobában a feleségemnek, de mondta, hogy nagyon rossz, ne is próbálkozzak. „Milyen meglepő egy ilyen nagy díj egy ilyen kis filmnek…” – valami ilyesmit mondtam, mire ő azonnal leállított. Persze félig vicc volt az egész, már csak babonából sem írnám meg előre köszönőbeszédet. Ez nyilván csak akkor merül fel, ha a legjobb ötbe kerülünk. Akkor viszont muszáj lenne, mert 40 másodpercben improvizálni nem szerencsés.
De azért azt már kitalálta, mit vesz föl a gálára, ha Oscarra jelölik a Susotázst? Vagy ez is a babona része?
Minden a babona része. Még azt sem néztem meg, kik a fő esélyesek a nagy kategóriákban, hogy ne fájdítsam a szívem azzal, hogy melyik nagy sztárokat nem fogom látni, ha jelölnek az öt közé. Semmit nem tudok igazából, a vetélytársakat is csak félve nézegetem. Innentől már tiszta lutri az egész. Pont azon gondolkodtam, hogy ha sportoló lennék, még a verseny reggelén is tehetnék valamit, hogy én legyek a legjobb, de itt rajtam már tényleg semmi nem múlik. Az akadémiai tagok rég leadták a szavazatokat.
A Susotázs 140 kisfilm közül jutott be a legjobb 10-be, ahonnan ötöt jelölnek majd Oscarra. Szerény matematikai képességeimmel ez azt jelenti, hogy a táv nehezén már túl van a film.
Ezt nehéz megmondani. A rövidfilm köztudottan nem egy központi téma Amerikában. Az esélylatolgatós cikkekben a legtöbbször nem is tippelnek a kisfilmekre, vagy ha mégis, akkor szemérmetlenül átveszik egy másik oldal sorrendjét. Ha valóban számít, mekkora egy film PR-ja, az nem nekünk dolgozik, mert nagyon későn kapcsoltunk, kevés pénzből, rövid idő alatt, kevés helyen kampányoltunk, és azt is csak Amerikában. Nem kaptunk fontos fesztiváldíjat, és nem írt rólunk a Variety, a Hollywood Reporter, vagy az IndieWire. Ilyen szempontból a vetélytársak mind sokkal előrébb tartanak. Ha mégis bejut, az tehát inkább azt bizonyítja, hogy nemcsak a marketing, de maga a film is számít, és önerőből is el lehet jutni a jelölésig. Izgalmas lecke lesz, én is most tanulom az egészet.
És ön szerint mit tud a Susotázs, ami miatt az Oscar közelébe juthatott?
Szerintem az érzelmi kapocs a legfontosabb. A szinkrontolmács ugyan ritka foglalkozás, de mégiscsak átlagemberekről van szó, akik váratlanul csöppennek bele egy meseszerű, romantikus helyzetbe. A téma meg univerzális. A másik tényező, hogy elég erős stábot sikerült összehozni, így színvonalas a kivitelezés. Szépek Másik Szőke András képei, nagyon jó Pirisi Laci zenéje, és kiválóak a színészek. És erre kerül még egy egzotikus máz: a magyar nyelv, a kelet-európaiság, ez a kicsit keserédes, furcsa, önironikus báj.
Tehát olykor épp az jelentheti a szükséges pluszt egy filmnél, amit általában hátránynak tartunk?
Elképzelhető, idáig is surranópályán jutottunk. Deák Kristóf mondta, hogy lehet, hogy ennek a filmnek az a jó PR-ja, hogy nincs PR-ja.
Kikérte Deák Kristóf tanácsát? Ön is hasonló tudatossággal készült az Oscar-jelölésre, mint ő a Mindenkivel?
Nem készültem rá tudatosan. Mikor a Susotázs a manhattani fesztiválon elérte a kvalifikációt azzal, hogy Los Angelesben vetítették és hirdették az LA Weeklyben, akkor persze beneveztem. Egyből kétszer is, mert elsőre az amerikai posta elvesztette a nevezésemet. Szóval elég sok melóm és pénzem volt ebben, de az Oscar tényleg olyan, mint egy lottószelvény. Hülye lettem volna nem megjátszani, de utána hónapokig nem is gondoltam rá. Mikor aztán kiderült, hogy a shortlistre került, Kristóf volt az első, akit megkerestem. Nyilván kíváncsi voltam a tapasztalataira, de korábban is rokonszenveztünk egymással és egymás filmjeivel is. Kicsit lelki társamnak érzem, mert mindketten történetközpontú, közönségbarát filmekben gondolkodunk, amivel erős kisebbségben vagyunk a magyar szakmában. Tehát leültünk beszélgetni, és Kristóf nagyon részletesen beavatott, mit csináljak, mit ne tegyek semmikképp, kivel vigyázzak, és kontaktokkal alaposan ellátott. A Susotázszsal az általa kitaposott úton járunk, akár a világforgalmazót, akár a londoni PR-céget tekintve. És az is nagyon jól jött, hogy a két gyártó cég, a Csokonai Művelődési Központ és a Laokoon Filmgroup közül az utóbbi három éve már végigcsinálta ezt az egészet a Saul fiával, és nagyon tapasztalt, lelkes producerek vesznek most körül.
A lottószelvény leadásáig, vagyis az Oscar-nevezésig, jutott már el korábbi kisfilmjeivel is?
Eggyel igen. Általában 120 és 150 közötti kisfilm teljesíti a nevezési feltételeket, és az Újratervezéssel rákerültem öt évvel ezelőtt. Ott egy picit kevésbé elegáns módon én magam mentem utána: a Google-ban kikerestem egy Los Angeles-i mozit, eladtam nekik egy hétre a filmet, egy újságban is meghirdettem, majd megkaptam az igazolást a vetítésről. Mindezt azért, hogy nevezhessem, az a film mégsem került rá a shortlistre. Na és ettől lutri ez. Szerintem az Újratervezés univerzálisabb, erősebb, kompaktabb és mindent egybevetve „amerikaibb” volt, mint a Susotázs. A nézőszáma is tízszer annyi volt, másfélmillióan voltak rá kíváncsiak a neten, mégsem jutott be a tíz közé. Az persze a Susotázs mellett szól, hogy nagyobb költségvetésből készült és esztétikailag érettebb munka.
A Susotázs vígjáték, az Oscaron viszont kedvelik a súlyosabb témákat. Van hasonlóan könnyed film a riválisok között?
Abszolút nincs. Én ötöt láttam a másik kilencből, Osvárt Andi viszont nemrég megnézte Los Angelesben mindet egy vetítésen. Mondta, hogy ami a miénk az egyetlen, ami egy kicsit is könnyed. Ez valamilyen szinten talán növeli is az esélyeket, mert legalább egy üde színfoltot jelenthet a jelöltek között. Én eddig egyiktől sem estem hasra, amikről viszont Andi mesélt, még elmondva is baromi erősnek tűntek. Van olyan sztori, amire már látatlanban odaadnám a szobrot. Például a Skin című kisfilm, amiben dühös feketék elkapnak egy neonácit, majd teljesen feketére tetoválják, hogy végül a saját családja előítéleteinek essen áldozatul.
Ön is akart neonácis filmet forgatni, ha jól olvastam.
Igen, a sztori eredetileg Sárközi Andreáé, aki megkeresett az ötlettel, azóta együtt dolgozunk a forgatókönyvön. Az Operában játszódna, ahol egy erősen szélsőjobbos díszletmunkásra és a kórus meleg zsidó tagjára rázuhan a díszlet, ami után egymás testében ébrednek föl. Ennek hatására nyilván kénytelenek tanulni egymás sorsáról és beállítottságából.
Tíz éve forgatta a Rózsaszín sajtot, eddigi első és utolsó nagyjátékfilmjét. Szándékosan a kisfilmekre koncentrál, vagy csak nem találta meg a hangot a Filmalappal?
Inkább az utóbbi. Minden évben adtam le filmterveket, volt, hogy többet is. Rendszerint közönségbarát filmekkel pályáztam, nem megfelelési kényszerből, hanem mert ez fakad belőlem. Mikor az MMKA után felállt a Filmalap, optimistán tekintettem a saját jövőmre, de egyelőre még sajnos nem szavaztak nekem bizalmat. Egy tévéfilmem amúgy most elkészült. F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyvét adaptáltam, ami a második világháború utáni Budapesten játszódik. A főhőse egy 42 éves orvos, aki mindenkit elvesztett a holokauszt során, és egy tinilány, aki hiába várja haza szüleit a táborokból, de azt hazudja magának, hogy még élnek. Véletlenül találkoznak egy orvosi vizsgálat során, meglátnak egymásban valamit, és ez a két lelki roncs ember szép lassan egymásra talál és visszaadja egymás életszeretetét. Ez teljesen kész van, várhatóan idén mutatja majd be a köztévé, de ez persze nem mozifilm.
Elég komornak hangzik. A neonácis film könnyedebb hangvételű lenne, vagy abban is lenne dráma?
Nem feltétlen könnyednek, inkább nyersnek képzelem. De azért mégiscsak vígjáték lenne, csak mondjuk a karcos skandináv vagy angol humorhoz esne közelebb. Kicsit sötétebb lenne a hangulata, az erőszak és a szex se lenne kispórolva belőle, de nem az ítélkezés lenne a célja: nagyon alázatosan és érzékenyen ábrázolná mindkét szereplő sorsát és látásmódját.
Egy ilyen téma biztos borzolná a kedélyeket az amúgy is hisztérikus magyar közbeszédben. Nem félne beletenyerelni a kultúrharc kellős közepébe, ami a filmeseket is utolérte az utóbbi időben?
Miért félnék, maximum annyi történik, hogy ez sem valósul meg. Az már nem oszt, nem szoroz, hogy a tizenötödik filmtervemet is kihajítják az eddigiek után. Persze nemcsak ilyen bevállalós ötletekkel pályáztam, ami eleve öngyilkosságnak számít. A legutóbbi tervem például, amit el is kezdtek fejleszteni, egy Könyves Kálmán idején játszódó történelmi film lett volna.
Mostanában úgyis rengeteget hallunk arról, milyen égető szükség van magyar történelmi filmekre…
Ezt a tervet még azelőtt adtam le ezt, hogy kiírták volna az történelmi filmes pályázatot, vagy hogy létrehozták volna a erre a célra a párhuzamos filmalapot. A film amúgy olyan nőkről szólna, akiket boszorkánynak kiáltanak ki egy középkori magyar faluban, ám egy trükkel megmenekülnek a máglya elől, és hadsereget szerveznek, hogy leváltsák a feudális falu férfiközpontú vezetését. Nyilván sok áthallás lenne a sztoriban, például a Metoo-mozgalomra.
Érdekes, hogy a Metoo berobbanása óta a boszorkányok újra elárasztották a tévéképernyőt és a mozivásznat.
Gyakran megesik, hogy valamit kitalálok, aztán fél év múlva valaki előáll ugyanazzal. Ha a jó oldaláról közelítem, ez jelentheti akár azt is, hogy együtt gondolkodom a mai áramlatokkal. Például volt egy zombis ötletem, ami arról szólt volna, hogy egy valóságshow keretében hibernálnak embereket, akik egy hiba miatt száz év múlva ébrednek, ám addigra már kitört a zombiapokalipszis. Erre jött egy angol sorozat, aminek szinte ugyanez volt az alapvetése. Nem ez volt az első ilyen eset, és nyilván nem is az utolsó. Sietni kell mindennel, amit az ember kitalál.
Frusztráló, mikor beelőzik?
Persze, kivéve, ha jobban csinálják meg. Mert volt olyan is, hogy kitaláltam valamit, aztán valaki előjött ugyanazzal Amerikában, de annyira vicces volt, hogy én képtelen lettem volna olyan jól megcsinálni. Ilyenkor kicsit megkönnyebbülök. De ha megelőznek, és szarabb, mint az enyém lett volna, az elég bosszantó.
A Susotázs esetében felmerült, hogy Osvárt Andrea szerepére olasz színésznőt szerződtessen?
Nem. Andi tökéletes a szerepre, és Magyarországon szerintem még külön vicces, hogy felismerjük Osvárt Andreát, aztán a főhőssel együtt mi is rádöbbenünk, hogy hoppá, hát ő félig olasz igazából.
A rövidfilmjei nagy része egy gondosan előkészített csattanóra épül. Ez a formából és az időkeretből fakad, vagy ön ragaszkodik hozzá?
Nem ragaszkodom koncepciózusan a csattanóhoz, vannak is filmjeim, amik nem élnek ezzel az eszközzel. Ez nemcsak azon múlik, hogy én milyen filmeket szeretnék csinálni, de azon is, hogy melyik tervem kap pénzt. Valahogy mindig ezeket választották ki a pályázatokon. Amúgy sok rövidfilmet kedvelek, amiben egyáltalán nincs csattanó, inkább csak egy közérzetet vagy hangulatot adnak át. Példul Szimler Bálint Itt vagyokját, amiben fél órán keresztül bolyong a főhős céltalanul Budapesten.
Szamosi Zsófia nemrég egy interjúban mesélt róla, hogy a Mindenki Oscarja és az Egy nap cannes-i díja óta sem hívják többet filmekbe. Ön mit remél egy esetleges Oscar-jelöléstől?
Emlékeim szerint Stephen King mondta, hogy reménykedhetsz a legjobban, ha fel vagy készülve a legrosszabbra. Én már edzett vagyok azon a téren, hogy alternatív vagy független utakon érvényesüljek. Remélni tehát remélem, hogy ér valamit az Oscar-reflektorfény, de fel kell készülni mindenre. Az is lehet, hogy külföldön előbb figyelnek fel rám egy esetleges jelöléssel vagy pláne díjjal, mint itthon.
A külföld alatt most mit ért elsősorban?
Van Londonban játszódó filmtervem, és olyan is, ami négy európai városban fut párhuzamosan, amiből az egyik Budapest. Mindig úgy gondoltam, hogy előbb legyen magyar producer, aztán keressünk külföldi partnert, de lehet, hogy meg kell fordítani a képletet, és külföldi producerrel a hátam mögött már könnyebben találok itthon is támogatót. Aztán persze ott van Kanada és Amerika, ahol szintén játszódik kisjátékfilm-tervem, és már a szereplőkkel is kapcsolatba léptem. Szerintem annak a projektnek is komoly lendületet adhatna egy efféle eredmény. A tengerentúlon nagy dolognak számít egy Oscar-jelölés, sőt, szerintem már a shortlist is.
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
