Egy kezünkön meg tudjuk számolni (és még marad ujjunk, nem is egy, hanem kettő), hány olyan kifőzde él Budapesten, aminek kosztjára azt hihetnénk, hogy édesanyánk konyhájából érkezik.

Hát, mostantól eggyel több ujjunk marad azon az egy kézen, ugyanis legkedvesebb helyünk szombat délután bezárt. Ez a legkedvesebb hely a Róma ételbár, ami Cica nénitől és az urától, Attila úrtól az, illetve volt az, ami.

Merthogy itt nemcsak úgy főznek, ahogy odahaza muter, hanem úgy is bánnak, beszélnek az emberrel, min a szülői házban: puszi érkezéskor és puszi távozáskor, tegezés, simogatás, és persze utasítás rekedtbársony hangon, „hogy oda üljél”, „ezt egyed”, „mi van, nem ízlett? azt már ne hagyd ott!”.

Pontosabban: Cica utasít, rendez, Attila úr pedig cikázik és elegánsan uralja a teret.

A szombati kosztolás lett hát az utolsó, és ami délelőtt tizenegy és délután négy között zajlott a Csalogány utca 20. előtt az utcán, olyan volt, mint egy aranylakodalom és egy temetés keveréke. Bokrétával, üveg borral érkező kuncsaftok, könny és röhögés, tízméteres sor a járdán, és: „Miért mindig a legjobbak zárnak be?!”

Harmincegy és fél éve nyitott a hely, ki kéne számolni, hány nap és kábé hány marhanyakleves, orja, sült liba, hagymás rostélyos, máglyarakás és fekete fogyott, de a legelső bekezdésben már kimatekoztuk magunkat, tudják, abban az „egy kezünkön meg tudjuk számolni” kezdetűben. Ez a duma amúgy a Jolsvai Andrástól származik, aki úgy húsz éve bennünket, csóró, éhenkórász kezdő újságírókat is lehozott ide, Cicához.

És onnantól, hogy le lettünk hozva, éveken át jöttünk szinte minden munkanapon, kértünk málnaszörpöt, húslevest, eltanultuk Jolsvaitól, hogy „helyezzünk bele, Cica, egy daragaluskát”, kaptunk hol vadast, hol borzast, hol főzeléket, hol rántott husit, savanyút, s mindezt lefojtottuk gesztenyepürével vagy mákos tésztával, és persze kellett még egy szörp a tejeskávé előtt. És Cica mindig úgy kalkulált, hogy „ötszáz forintot adjál, Józsika”, aztán, amikor meglátszott rajtunk, hogy „csóró alsóból” „csóró felsőbe” küzdöttük fel magunkat a redakcióban, akkor, és pont akkor váltott a cech oda, hogy „egy ezrest adjál, Józsika”.

Itt valahogy a helyére került mindenki, a “patekfilipes” zsibárus, az igazi Patek Philippel karján megjelenő topmenedzser, a menő zenész és a nagyarcú taxis és a neves színész is haptákba állt, ha Cica emelte a hangját. És mind boldog volt tőle. Mert Cica az anyja volt itt mindenkinek, némelyik ifi a csajait is lehozta egy frankfurti levesre, ha bizonytalankodott a kapcsolat jövőjét illetően, és Cica mama mondta meg, maradjon-e a nő (hogy tévedhetetlenül-e, arra persze nem volt ellenpróba).

Szóval ilyen hely volt ez a Róma.

És most friss portrét kéne iderajzolnunk Cicáról, Attila úrról, az ételbárról, erről a világról, ami eltűnik, de ezt két okból sem teszünk. Egyrészt, mert inkább végigesszük a szokásosat (málnaszörp, orjaleves cérnametélttel, sült libacomb, párkép, petrburb, fél máglyarakás, a másik fele most Alexander Brodyé, maximális a megtiszteltetés, végül tejeskávé). Másrészt meg mert tele könnyel a szemünk. Ja, és van harmadrészt is: azt a portrét már a szombati Róma-temetés előtt két évvel megírtuk, jó hosszú, aki éhes életre, küzdelemre, emberségre, kattintson oda, akinek csak most jövöget az étvágya, annak idekopizunk alább pár bekezdést, hátha a komplett menüre is kedve támad, aki pedig videót nézne a zárásról, annak itt a helye.

Szóval Cica szól hozzátok, szátokat evésre, értve?

Negyvenhármas vagyok, heten voltunk testvérek, a szüleim nincstelen földművesek, Farmoson laktunk, előbb kunyhóban, aztán a falutól öt kilométerre, az ONCSA-soron, rövidítés, országos nép- és családvédelmi alap, az épített szükséglakásokat; apámat a háborúban munkaszolgálatba vitték, mert egy szomszéd feljelentette, hogy cigányzsidó, pedig annyi a közünk hozzájuk, hogy állítólag az apám szépapja zsidó borkereskedő, aki beleszeretett egy vándorló vályogvető cigány szépséges lányába; apám vasutat épített Szibériában, nem volt nagydarab pali, egyszer ráemelték a súlyt, betegen, az utolsók közt, ötvenegyben jött haza, fél tüdejét kivették, meg a másik felének is egy darabját, fiatalon meghalt; az ONCSÁ-n amúgy jól ment sorunk, volt saját kiskertünk, ha meg úgy is éheztünk, mi, gyerekek mentünk a nagyföldekre, loptunk cukorrépát, jó az főzve, hoztunk rengeteg burgonyát, azóta se eszem a paprikás krumplit, ha az van napi menüben, eltartom magamtól a tányért, úgy viszem ki a vendégnek.

Viktorka nyolcvannyolc óta jár ide, a közelben találtak irodát, akkor még talán nem is Fidesznek hívták őket, ő volt a kedvencem, meg a Fodor Gabi, aki miniszterként is jött enni, meg az Anikót is imádtam, még akkor is innen hordta haza a kaját, amikor gyerekeik születtek, jött velük a Simicska is, akkor még vékonyan, meg a Kövér Laci azzal a bumfordi bajusszal, meg a Deutsch Tomi, az adta az úri fiút, az Ungi Klári viszont aranyos, neki már a lánya jár ide; a Viktor úgy van előttem hosszú hajjal, borostásan, soványan, ahogy a Nagy Imre újratemetésén beszélt, jóképű srác volt, azzal együtt, hogy elcseszte magát azzal a lobonccal; most nyáron is benézett, egyedül, semmi testőr, leparkolt a kisbusszal, sietett elé az uram, hogy „tiszteletem, miniszterelnök úr”, mire ő, „itt én Viktor vagyok, hol a Cica?”, rántott velőt evett előételnek, aztán rántott borjúlábat, ráfér, kell neki az erő, annyi a melója, nem tudom, hogy bírja, fotózta a többi vendég, hogy „megengedi miniszterelnök úr?”, de ő nekik is, hogy „én itt Viktor vagyok”, az uram mondta a végén, „engedje meg, maximális tisztelettel, hogy erre a velőre meg erre a borjúlábra meghívjuk”, de Viktor nevetett, hogy eljöhet az idő, amikor rászorul az ingyenkosztra, akkor majd él vele.

Tera, az unokanővérem nem tudott teherbe esni, hatéves voltam, amikor anyukám elé állt, hogy Annus néném, adjon már nekem egy gyereket, anyám meg kétségbeesve, hogy csukd be a szemed, tedd valamelyik fejére a kezed, sorba állított, mint az orgonasípokat, és hát az enyémre került a kéz, anyám sóhajtott, hogy nem örökbe adom ám, csak kölcsönbe, szünidőre mindig hazajön; Kánaánba kerültem, Tera Ferihegyen volt földi repülésirányító, egyenruhában, kis tárcsával mutogatott a gépeknek, jól keresett, a férje a sörgyárban garázsmesterkedett, hordta haza csatosban a sört, plusz tartottunk nyulat, kecskét, volt mindenünk, de aztán jött ötvenhat, októberben kivették a mandulámat, de elkezdődött a lövöldözés, két nappal a műtét után kidobtak, kellett a hely a sebesülteknek, úgy gyalogoltam haza a Jánosból; pár nap múlva Tera kenyérért állt sorban a Csemegénél a pestlőrinci Béke téren, robogtak be az oroszok Vecsés felől, végigsorozták a népet, az unokanővérem ott halt meg a járdán, Balogh Károlyné, ez az ő becsületes neve, én meg haza Farmosra, befejezni a nyolcadikat.

Aztán Tera nővére vett magához, fölkerültem a nyolckerbe, kereskedelmi szakmunkásképzőbe, kellett a pénz, reggel hatra kijártam a budaörsi faiskolába, szőlőt kapáltam, kacsoltam, kötöztem, facsemetét oltottam, hajnalban értem a körtérre, a negyvenes busz megállójánál volt egy közért, a bejárathoz pakolták a tejesek és a kenyeresek a dobozokat, ott várt rám mindig egy üveg tej meg két zsömle, csórtam, persze, a reggelire így nem volt gond, letudtam a melót, tízre értem az iskolába, volt engedélyem az igazgatótól, azzal a feltétellel, hogy másnap felelek a mulasztott órák anyagából, nem gond, vágott az agyam, kérdezte is Tibi bácsi, a diri, hogy lányom, honnan van ennyi eszed, mondtam, apukámtól; küldtek gyakorlatra háztartásiba, vasboltba, mindenfelé, de pár hónap után mondta az ofőm, hogy ne szöget áruljak, nekem emberekkel kell foglalkoznom, irány a vendéglátás.

Seggig érő fekete haj, szép kis cicik, karcsú derék, nem voltam még tizennyolc, így kerültem felszolgálónak az első munkahelyemre a nyolckerbe, az Otthon étterembe, stricik, kurvák törzshelyére, nyolc hónapig bírtam a fogdosást, aztán mondtam a központban, hányingerem van; kedveltek a munkaügyön, áttettek a Marika presszóba, rengeteget kerestem, az akkori uram belsőépítészként havi ezeregyszázhetven forintot hozott haza, én hivatalosan négyszázat, de mellé naponta, mondom, naponta összejött két-kétezerötszáz forint, igaz, tizenöt órákat dolgoztam érte, jó, persze, megvoltak a játékok kávéval, sörrel; öt évig csináltam, hatvannyolcban a Marikából bisztró lett, átmentem az akkor induló Dunaparkba, nyitás előtt takarítani is beálltam, nem esett le az ujjamról az aranygyűrű, ősztől tavaszig ott szolgáltam fel, nyáron meg a Margitszigeti Kaszinóban, tele külföldivel, csúcson az olaszinvázió, az emberünk a parkolóból a mi pályánkra hordta az összeset; hetventől szezonban irány a Balaton, Európa Szálló, a legmenőbb hely, tele budapesti szép fiúkkal, jó fiúkkal, gazdag gyerekekkel, apuci kötödés, anyuci butikos, meg zsebesek, pénzváltók, későbbi olajosok, mindenfélék, lehetne mesélni, de közel sem volt olyan aljas világ, mint a mostani; a nyugatnémetek nálunk találkoztak a keleti rokonokkal, drinkbároztam, mutatta a nyugatnémet, kik a vendégei, írtam a fogyasztást, este rendezte, nem csaptam be, hát minek, ha azt mondtam, hogy háromszáz márka, adott négyszázat, volt évem, hetvenhatban, amikor hatszáznyolcvanezer forinttal jöttem vissza a szezonból.

Másfél évig Solymosi Pixi volt a pasim, akkor került fel a Diósgyőrből az Újpesthez, kilencszázhatvanegyben, pont abba a Balzac utcai házba költözött, ahová jártam lépcsőházat takarítani, mondtam is a házmesternek, ha meglát minket együtt, nehogy szóljon előtte a dologról, mert elsüllyedek szégyenemben, az meg naná, hogy mondta Pixinek, becsülje meg magát, hogy ilyen dolgos, rendes lányt kapott ki; egyébként elsőre elég nagy bunkó paraszt volt ez a Pixikém, ültünk a Bonbonban a Göröcsékkel, úgy szól a pincérhez, hogy „hozzon mán’ e”, mire mondom neki, Pixikém, mostantól én rendelek, de igazából rendes gyerek volt, úgy lett vége, hogy mentünk volna szilveszterezni, készültem, fodrász, minden, ő meg beivott a testvérével a pályán, aztán elkódorogtak, elsején érkezett, azzal fogadtam, Pixi, ki vagy rúgva, gyűrű vissza.

A mostani uram Attila, neki sem volt könnyű gyerekkora, az édesanyja öt apától szült összesen öt gyereket, Attila még tizennyolc évesen meg akarta látogatni az ötvenhatban disszidált nővérét, gyűjtött valutát, bevarrta a bőröndjébe, de a határon elkapták, leültették másfél évre, szerencsére, amikor kijött, egy jóakarója töröltette a priuszát, és elintézte neki, hogy felvegyék pincérnek a Dunakorzóba, megállta a helyét; én nyolcvanegyben jöttem haza Ausztriából, a Gyertyába kerültem, esténként kollégák tértek be műszak után, egyik este hülyéskedem velük, hogy franc a fejetekbe, itt dolgoztattok, ahelyett, hogy valamelyikőtök kivenne a munkából, Attila, aki addig ült csendben a kávégép mellett, megszólal, „kiveszem én magát, csak szóljon”, ránéztem, hogy „engeeeem?”, „magát hát”; aztán eljött nyolcvankettő február tizenkilencedike, forgalom alig, bejön Attila, kérdi, „Cica, merre megy haza?”, Budakalászon laktam akkor anyukámmal, mondom, „a Margithídon”, kérdi, „hogyan lehet magától visszajönni Pestre”, kérdem, „miért, csak nem haza akar kísérni”, mondja, „megnézném, hol lakik”, hajnal fél ötkor bezártunk, kint az autómnál mondom, „Attila, nagyon szívesen megmutatom, hol lakom, de reggel kilencre bent kell lennem a városban, a nővérem esküvőjén én vagyok a tanú”, „jó, kiskezit csókolom”, haza, otthon fölteszek egy kávét, anyukám kijön, megáll a konyhaajtóban, végigméri, és így szól, „ez nagyon fain ember, kislányom, ezt tartsuk meg”, azt hittem, szörnyethalok, reggel behoztam, mentem az esküvőre, este megjelent a kis bőröndjével, hogy hozzánk költözik; nem akartam én már férjhez menni, de úgy alakult, hogy a Várban esküdtünk nyolcvannégy március harmincegyedikén.

Mindenkit tegezek, mindig is tegeztem, a vendégek kilencven százalékának puszi is jár, van, aki anyának, mamának hív, más fogadott anyámnak, Cica mamának, a múltkor az egyik srác hozta a két fiát meg az édesanyját, a gyerekek a keresztnevén szólították a nagyanyjukat, engem meg mamáztak, na, az elég kellemetlenül jött ki; tavaly egy másik apuka meghívott nyaralni a családjával, mert a feleség nem bír a kölkökkel, mentem, Kanári-szigetek; jár ide egy motoros, egykerekezve indult valamelyik ebéd után a hülyéje, eltelik fél óra, jön egy vendég, hogy mekkora balesetet látott pár utcára innen, letakarva a motoros, amint bezártunk, nekiindultam, annyit tudtam, hogy Zsoltnak hívják a srácot, és van valami kis étterme a Nánási úton, megálltam az összes üzletnél, aztán már majdnem Pünkösdfürdőnél ráakadtam egy lángososra, kérdem az eladót, ismer-e Zsoltit, mondja, az előbb ment el, hívja telefonon, mondom, „szia, Zsoltikám, Cica vagyok, csak azért hívtalak, mert belehaltam volna, ha te vagy az”, azt válaszolta, ezt a saját anyja nem csinálta volna meg érte, azóta anya vagyok neki meg drága szerelmem.

Ötvennégy éve dolgozom a szakmában, két éve én lettem Magyarországon az év vállalkozója, annak az a története, hogy időnként megfordul itt a Demján Sándor, a VOSZ-elnök, ő is szegény családból jön, ő is vendéglátósként kezdte, a főztünket is szereti, sőt kiderült, hogy régről ismerjük egymást, kitalálta, felterjesztett, megkaptam; hetvenkettő elmúltam, nyáron kérdi valaki, hogy bírom a strapát, mondom, el se fáradok; tavaly daganatot találtak a mellemben, megijedtem, mégiscsak rák, ment a sugár meg a kemó, mondtam az uramnak, ha ezen túlleszünk, ledöntök egy üveg Baileyst, pedig sose ittam, piált apám eleget, az nekem rossz emlék, ha meghívtak a vendégek, mondtam, én nem, és kamut sem fogyasztok, ha gondolod, ideadod jattban, na, nyáron hív az orvos, hogy jók az eredmények, mondom az uramnak, most vedd meg azt a Baileyst, hozta, fölvittem a palackot a hálószobába, és az utolsó kortyig, hát én másnap olyan beteg voltam, hogy ha valaki csak a bé betűt kiejtette a száján, rosszul lettem, de azért jöttem dolgozni, számítanak rám, négy mamát etetek ingyen, kisnyugdíjasok, özvegyek, van, amelyikre rá se néznek a gyerekei, a másik meg együtt él a daganatos lányával, neki dupla adagot adok, mondom, nézd az étlapot, olyat vigyél, ami estére is jó.

Az urammal visszük az üzletet, úriember, de tud ám indulatos lenni, ezer éve ugyanonnan hozza a húst, a múltkor letesz a konyhán öt kiló darált borjúmájat, utánaszól a lány, hogy, „Attila, ennek van egy kis szaga”, az uram meg viccel, hogy „tudod, minek van szaga, a nunádnak”, „hát gyere, nézd meg”, és tényleg szaga volt, erre az uram fogta az öt kiló májat, vissza a csarnokba, és bevágta az egészet a hentes háta mögé a tükörbe, ripityára tört, és szó nélkül elviharzott, másfél hónapig nem ment az üzlet közelébe, akkor megvárta a tulaj a Nagycsarnok parkolójában, hogy miért kerülsz minket, Attila, elmesélte, mire a főnök azonnal kirúgta a hentesét, de az uramnak lelkiismeretfurdalása lett, két nap múlva hívta a tulajt, hogy te, vedd már vissza azt a gyereket, visszavette, másnap ment az uram, és annyit mondott a srácnak: bazmeg, ha máskor ilyen van, add a kínaiaknak.

Télen kevesebb a munka, egyszer fel is mondtam néhány alkalmazottnak arra a pár hónapra, de végig azon járt az agyam, micsoda aljas ember vagyok én, hogy végigdolgozta nekem a nyarat, ilyenkor meg magára hagyom, na, soha többé nem csináltam ilyet, nem is változik a személyzet, a szakácsom tizenöt éve van velem, hárman a konyhán, egy a pultban, kint két felszolgáló, meg mi az urammal; nálam az számít, megbecsülje magát, tavaly feladtunk hirdetést, telefonált egy lány, azzal kezdte, hogy ő cigány, és csak akkor hívjam be, ha ez nekem nem probléma, mert a múltkor a szemébe vágták valahol, hogy cigány nem kell, na, én úgy töröltem volna nyakon azt a szemetet, hogy fölnyalja a saját üzletét, mert az halálos, ha valakit a származása alapján ítélnek meg, nekem is van két cigányom, meg olyan emberem is, aki pakolni segít, nagy koponya, Irakban húzott le öt évet, de mire hazajött, elhagyta a felesége, amibe a pasi belerokkant, hajléktalan lett, alkoholista, idevettem, két éve egy kortyot sem iszik, most kapott a szeretetszolgálattól lakást, a fizetésen túl adok neki reggelit, mondjuk azt az egész személyzetnek hoz az uram, az étlapról vacsorát, amit kér, az uram tegnap vitte magával fodrászhoz is; vagy itt van Andriska, eredetileg geológus, angolul úgy beszél, mint magyarul, két tányért nem tudott összefogni, de mondtam az uramnak, ez jó fiú, megtanítjuk, amire kell, és tessék, a legjobb emberem lett, okos, értelmes, szorgalmas, vettem is neki a múltkor egy lapostévét, a többieket is segítem, ahogy tudom, plusz minden év végén utalok néhány százezret gyerekkórháznak, állatvédőknek, biztos látja a jóisten, ha akarja, visszaadja.

Sebestyénné Cica vagyok, született Földes Ilona, nem más, ez itt a Róma, puszillak, és most ebédelsz valamit.

Kézcsók, Cica mama, isten áldja, Attila úr!

Vagy ahogy az emlegetett Jolsvai barátunk mondta régen: „Egyszer élünk, és ez már az.” Illetve ahogy nem olyan régen mondta: „Egyszer élünk. Ez volt az.”

 

(A zárónapon készült videónkat itt lehet megtekinteni.)