Csak felnőttként bonyolítjuk olyan marhaságokkal az életünket, mint lakásvásárlás, jelzálog, kocsilízing, még, még, még fogyasztás, hátha attól majd jobb lesz, és generációk élik le úgy aktív éveiket, hogy arra várnak, hogy meglegyen a vágyott ingó- és ingatlanvagyon, majd utána minden jó lesz, majd utána élnek. Tiniként ez még nincs, legfeljebb néhány korai tárgyfüggésre nevelt boldogtalannál: az átlagtinédzsernek nem kell más, csak egy hobbi, amit bármikor bármeddig szívesen csinálna, és egy baráti társaság, ahová tartozhat. Ha ez megvan, minden megvan. Nagyjából erről mesél a Skate Kitchen, a mellé kapott New York-szerelmeslevél és supersize adag a gördeszkás szubkultúrából csak nagyon édes hab az eleve fenséges tortán. Fenébe is, szerettem ezt a filmet.
Camille tipikus amerikai tinilány, kicsit fásult, kicsit unott, magányosan teng-leng a világban, mint egy szárítón felejtett kertásznadrág, az élethez mobilján keresztül kapcsolódik, már amennyire. New Yorktól némi vonatozásnyira, Long Islanden neveli édesanyja, kapcsolatuk nem túl szoros, amit csak súlyosbít, hogy a sportos, fiús Camille-t nőiessége védelmében anyja egyetlen szeretett hobbijától, a gördeszkázástól is eltiltja egy csúnya, szimbolikus baleset után: olyan szerencsétlenül esik egy trükk után, hogy a deszka, ahogy a film érzékletesen fogalmaz: meghitelkártyázza. Egyetlen örömétől is megfosztva a közösségi hálón unatkozik, amikor belebotlik a Skate Kitchen Instagram-oldal posztjába, melyben közös trükközésre hívják a New York-i deszkás csajokat. Ennyit az ígéretről: Camille a városba szökik, és némi keresgélés után odatalál a találkozó helyszínére, a csajok pedig, látván, hogy Camille tényleg ügyes és vakmerő deszkás, egyből befogadják.
Ettől kezdve minden idejét a lányokkal tölti, akikben gyakorlatilag új családra talál – olyannyira, hogy egy összetűzés után elköltözik anyjától, megszakít vele minden kapcsolatot, az egyik Skate Kitchen-ös lányhoz, Janay-hoz költözik, akinek apja jóval szabadosabban áll a tinik neveléséhez, mint Camille anyja. Az idillbe az kever némi sötét színt, amikor Janay lesérül, és hetekre ágyhoz kötve kénytelen unatkozni. Camille viszont eddigre munkát vállalt, és kincset érő szabadidejében eszében sincs kevesebbet deszkázni, mint azelőtt, így egy félig-meddig rivális fiúcsapattal is eljár trükközgetni, sőt, a banda egyik tagjával, Devonnal elkezdenek össze is melegedni, amivel főleg az a baj, hogy a fiú Janay exe, és elválásuk nem volt éppen baráti.
Érdekes hibrid az alaphelyzet. A Skate Kitchen csoport és Insta-fiók abszolút létezik, a tagjai is azok, már nevüket leszámítva, akiket a filmen látunk, Camille, pontosabban az őt alakító Rachelle Vinberg is stimmel, aki, szemben a filmben látottakkal, nemhogy nem kései csatlakozó, de alapító tagja a csoportnak. A film ugyanis valóságot kever fikcióval: létező embereket helyez fiktív történetbe, kever fiktív karakterekkel, dramatizálja a mindennapjaikat. Ez a dramatizálás ugyanakkor nem sikerül túl jól: a Skate Kitchen története kevés, gyenge, erőltetett – és ami a legfontosabb, teljesen felesleges. A film ugyanis akkor van leginkább elemében, amikor nem kever konfliktust oda, ahol nincs, és úgy általában nem csinál mást, csak csendesen követi hőseit, és engedi, támogatja, hogy a hangulat szépen elsodorja a nézőt.
Az atmoszféra épp elég erős ahhoz, hogy felguggoltassa a nézőt egy deszkára, és maga után húzva guruljanak együtt át az indifferens nagyvárosi utcákon. Külön bejáratú, tökös, vagány girlpower-mennyország ez a csapat – azoknak, akik benne vannak, kívülről nézve alighanem csak egy csapat túl hangos, túl vakmerő kiscsaj – akikre azért beszédes ámulással néznek a kézen fogva vezetett járókelő kislányok –, de amíg nézzük a filmet, mi is Skate Kitchen-tagok vagyunk. Ez az ámulás aligha szándékos, és nincs is aláhúzva, szerencsére: így sokkal finomabban, okosabban jelzi, ez a meg nem alkuvó, önálló és vagány út bizony, nyitott lehetőség a felnövekvő leánygenerációnak. Ha úgy tetszik, Crystal Moselle coming-of-age filmje feminista alkotás, melyben keresetlen, így nagyon őszinte szavak hangzanak el a kamaszlányok testének áruló megváltozásáról, az örökös éberségről, amit ez a nővé érő test követel, ahogy egyből máshogy áll hozzá mindenki, ahogy szinte közkinccsé lesz – Camille-t is azért tiltják el a deszkától, nehogy ne lehessen gyereke. Feminista, de nem mozgalmi, a szó nagyon tiszta, nem szélsőséges, nem bigott: egyszerűen csak a lányokban rejlő potenciálról, erőről, kitartásról és az összetartozásról beszél, melyben szerelemnek, erotikának, pasizásnak van helye, de árulásnak nincs.
Moselle ezzel a vagány, szeretetre méltó feminizmussal elér valamit, ami ki tudja, mennyire volt szándékolt, ez egy pro, belebukik a történetmesélésbe, ami egy kontra, sikerre viszi viszont az atmoszférateremtést, olyan erősen, hogy az duplát ér: matematikailag ez bizony győzelem. A mi falkánk című dokuval megismert rendező most sem merészkedett túl távol a dokumentarizmustól, és látva a forgatókönyv felemásságát, ezt jól is tette, az ő erőssége inkább a figyelem és a leplezetlen láttatás. A forgatókönyvi hibákra csak ráerősített egy-egy félrecastingolt szerep: amilyen jólműködnek a Skate Kitchen-tagok, a „külsősök” olyannyira nem, Camille és anyja (Elizabeth Rodriguez) között a világon semmi kémia nincsen, a bimbózó szerelmi szál a Jaden Smith alakította Devonnal szintén alig hihető, bár az ifjú Smith végre legalább nem bicskanyitogatóan irritáló, ez is valami. A főszereplő Rachelle Vinberg csodás, köszönhetően főként a rendezői szemnek, ami engedte elemében létezni, társaival együtt, akik annak ellenére, hogy úgy néznek ki, mint egy sportmagazin modelljei, tudnak hitelesek és szimpatikusak lenni, olyannyira, hogy legszívesebben a néző is eldeszkázna velük a naplementébe. Ordító r&b-re, persze.
Skate Kitchen – amerikai filmdráma, 100 perc – értékelés: 8/10
