Közel három éve indult építészeti sorozatunk, a térképen is követhető Ismeretlen Budapest legújabb epizódjaiban igyekszünk eltávolodni a legtöbbek által járt pesti és budai utcáktól, és bemutatni a külsőbb kerületek gyöngyszemeit. Az április végi pingvinek világnapján így jutottunk el a fura madarak Kőbánya és Ferencváros határán megbújó fészkéig, a főváros utolsó, szőlőtolvajoktól védő csősztornyáig, az újpesti Tanácsköztársaság-emlékműig, vagy a kerület polgármesteri hivatalának otthont adó épület ma is látható vörös csillagjáig.
Mai epizódunkban sem hagyjuk el a szocialista ipar fellegvárának – itt működött az Egyesült Izzó, a Chinoin, a Pannónia Szőrmeárugyár, vagy épp a Duna Cipőgyár – számító egykori munkáskerületet, de annak egy jóval barátságosabb részére látogatunk el: a Szent László térre, ahol egy, a Kádár-korról ma az emberekben élő képet teljesen meghazudtoló kísérleti lakóteleppel találkozhatunk.
A második világháborút követő szocialista évtizedek építészetét a legtöbben egyszerűen csak a szocreál jelzővel illetik, az ekkor épült társasházakat pedig értéktelennek tartják, pedig az igazság ennél jóval árnyaltabb: a szocreál – teljes nevén szocialista realizmus – egyrészt csak egy néhány éves periódust jelöl, másrészt pedig a Kádár-kor építészetét uraló óriási, tízemeletes paneltömb-erdők megjelenése előtt igazán emberléptékű, sőt, barátságos telepek, vagy épületegyüttesek is születtek, melyeknél az értéktelen, mint jelző egyetlen pillanatra sem merül fel.
Ilyen például az Egressy út mellett álló, a Szobránc és Gizella utcák közé szorult belügyminisztériumi lakótelep (ép.: Hont Róbert, 1963), vagy épp a ma bemutatott Szent László téri együttes. A második világháború okozta óriási lakásínség kezelésére megszületett korai lakótelepek közül kiemelkedő példa tervei még a Rákosi-kor derekán születtek meg Pintér Béla rajzasztalán, formájukat azonban csak a forradalom évére, ötéves munka után (1951-1956) nyerték el, a magyar építészeknek járó legrangosabb kitüntetést, az Ybl-díjat elhozva az akkor még mindössze harminchárom éves tervezőnek.
A száznegyvennégy egyszobás lakást rejtő tömbökbe a közeli gyárak munkásai költözhettek be, az épületek homlokzataira pedig szuper sgraffitók – a különböző színű vakolatrétegek visszakaparásával keletkező, a térhatás halvány illúzióját adó művek – kerültek. A különböző művészi minőséget képviselő, lendületes munkákat természetesen különböző művészek alkották, együtt azonban kitűnő sorozatot alkotnak. Vegyük is őket sorra!
Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György / Fortepan
A központi munka egyértelműen a vörös színével a környék képéből kilógó, fésűs beépítésben született házsor, melynek tér felőli szabad falán Kádár György (1912-2002) egy faültető párt három gyermekével ábrázoló alkotása látszik. A jókora sgraffitón olyan kedves részletek is helyet kaptak, mint a dolgozó szülők lábánál labdázó kislány, az ültetésben segítő legidősebb lány, illetve a sárkányt eregető kisfiú.
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
A plakáttervezés, illetve könyvillusztrációk után az alkotóművészet más területei, így a gobelin, a rézkarc, a mozaik, a festészet, illetve a sgraffitók felé forduló Kádár művének állapota ma jóval rosszabb a társaiénál, de reméljük, hogy a lakóközösség egy esetleges felújítás után nem fontolgatja annak eltakarását – épp úgy, ahogyan az épülettömb túlsó vége felé haladva feltűnő két kisebb méretű munkával – a két dolgozó építőmunkást ábrázoló alkotással, illetve a gyümölccsel teli táljaikkal egy kád felé tartó három nővel:
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
Mindkét kép a Munkácsy-díjas festő, Göllner Miklós (1902-1977) munkája, aki pályája korai szakaszát Tihanyban, élete utolsó három évtizedét pedig Szentendrén töltötte, tájképek, csendéletek, illetve paraszti otthonbelsők képeinek egész sorát létrehozva. Ezek sorából erősen kilógnak a fentebb látható munkák, de nem ezek az életmű leginkább oda nem illő részei, hiszen az egykori Úttörővasút Széchenyi-hegyi végállomásának épületében lévő jókora, úttörőket, illetve az Úttörővasút egyik szerelvényét ábrázoló mozaikot is ő készítette el.
A telep többi alkotása a már látottaknál sokkal rosszabb állapotban van: Bencze László (1907-1992) három, gyermekét karjában tartó anyát ábrázoló faliképe a neki otthont adó ház hőszigetelése alá került, de a mindennapokat bemutató, a Klauzál utca torkolatához került kétrészes Schey Ferenc (1925-1997) tervezte munka nagyobb darabja is ugyanígy járt. A legfelső szint magasságában fekvő kisebb, három nőt ábrázoló mű ezzel szemben megmagyarázhatatlan módon megmaradt, állapota miatt azonban mindenképp megérdemelne egy felújítást:
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Egy fokkal szerencsésebb ezeknél a Kádár György-féle faültetővel szembeni falfelületen lévő munka, itt ugyanis a mindennapok kétrészes ábrázolásával szemben a kisebb darabot fedték le, a nagyobb, teljes falszélességben futó mű pedig megkopva bár, de továbbra is hirdeti a zene szépségét, éneklő és zenélő alakok egész sorával:
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
A húszas és harmincas éveiben többek közt szőnyeg- és kárpitszövést tanító, az Iparművészeti Főiskola gobelin tanszékének életre hívásában oroszlánrészt vállaló Domanovszky Endre (1907-1974) a mű elkészültekor már a Magyar Képzőművészeti Főiskola főigazgatója, illetve a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének elnöke volt. Nagyobb műveinek többsége a szocializmus által elvárt realista, jelenetes zsánerkép, saját műtermében azonban csendéleteket, táblaképeket és gobelineket is készített.
Az eredeti állapot / Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György / Fortepan
A falusias környezetbe pottyantott telep tehát nem a szocreál, hanem a funkcionalizmus gyermeke, mára részben már eltűnt művei pedig a vidékről, vagy épp sokkal rosszabb viszonyok közül az alig néhány évvel korábban, 1950-ben kerületként Budapesthez csatolt Újpestre költözők múltjára, mindennapjaira, illetve az otthonukat megteremtő munkásokra emlékeztetett.
Az egyszobás lakások egy gyermekes család számára már nem voltak túlzottan komfortosak, mégis tökéletes ugródeszkának számítottak az életüket a város szélén kezdők, illetve újrakezdők számára. Az akkor beköltözött családok közül néhányan jó eséllyel még most is a falak közt élnek, a téren átsétálva pedig jól látszik, hogy vigyáznak a hangos utcák és panelrengetegek közé szorult békés szigetre, ahol még egy kedves szobornak is jutott hely: az ötvenes évek pingvinpárt is a városnak adó állatszobor-mániája ugyanis egy teljesen indokolatlan bronz teknősbékát (Nagy Géza, 1958) is eredményezett a ma leginkább kietlen parkolónak tűnő tér oldalában.
Az egykor nem csak gyógyszertárat, de a környék minden családját és gyermekét vonzó, jókora teraszos Kolibri Cukrászda mellett minden bizonnyal vegyesboltot is magában foglaló üzletsor előtt néhány éve már a csak fura, kagylószerű medencéje nélkül ácsorgó páncélost találhatjuk meg, aki már hosszú évekkel ezelőtt elvesztette a szerencsére vágyók érintése által fényesre koptatott farkát, így leginkább egy abszurd csehszlovák sci-fibe illő, rakétameghajtású teknősre hasonlít:
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
Kétségtelen persze, hogy a munkák egyike-másika megérdemelné, hogy törődjenek vele, az azonban bizakodásra ad okot, hogy a lakóközösségek nem próbálják meg kategorikusan elpusztítani a faliképeket, sőt, több kép is mintaértékű felújításon esett át. A ma nem látható darabokat a házak utólagos szigetelése fedi, így egy jövőbeli felújítás során akár újra láthatóvá is válhatnak. A beton kútmedence eltűnése azt sugallja, hogy a szökőkút örökre eltűnt, de a kútdísz szoborként is tökéletesen működik. Ettől függetlenül persze megérdemelné, hogy újra visszakapja az eltűnt végtagját.
Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen Újpest legérdekesebb lakótelepe jól láthatóan ma is él és virul, és türelmesen várja, hogy a magyar közízlés is a szocializmus építészeti örökségének elfogadása felé változzon.
