A hatmillió európai zsidó életét követelő holokauszt a modernkori történelem egyik legnagyobb népirtásaként vonult be a történelemkönyvekbe, de a zsidók mellett romák, homoszexuálisok, testi vagy szellemi fogyatékossággal élők, Jehova Tanúi, politikai és vallási ellenállók, valamint a szürreális összeesküvés-elméletek által övezett szabadkőművesek is áldozatául estek a Harmadik Birodalom által végső megoldásnak tekintett deportálásnak és megsemmisítésének.
A történtekről fővárosszerte emlékművek egész sora emlékezik meg: a Dohány utcai zsinagóga mögötti, levelein neveket tartalmazó szomorúfűz, az Emanuel-emlékfa
(Varga Imre, 1990), a Kozma utcai izraelita temető Hajós Alfréd által tervezett jókora építménye (1947), vagy a Cipők a Duna-parton (Pauer Gyula és Can Togay, 2005).
A térképes nézetben is követhető Ismeretlen Budapest mai epizódjában ugyanakkor nem ezeket, hanem egy méltatlanul elfeledett, de annál erősebb művet mutatunk be:
A nyüzsgő Árpád úttól alig néhány lépésnyire, a szűk Berzeviczy utcában épült neológ zsinagóga a Dohány utcában álló óriási Ludwig Förster-műből (1859) inspirálódva 1886-ra született meg. Építészének – a korabeli lapok szerint Gränner, vagy Greier – pontos személye nem ismert, noha a szakirodalomban Böhm Henrik és Hegedüs Ármin közös terveként is jegyzik, pedig ők csak 1890-ben, illetve 1891-ben szereztek építészeti diplomát.
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A háromhajós, oldalkarzatos épület főhomlokzatával tökéletesen beleillik a közép-európai zsinagógák sorába, köszönhetően részben az 1909-ben a legnagyobb magyar zsinagógaépítész, a legalább két tucat zsidó templomot is tervező Baumhorn Lipót bővítésének.
Az épületet a deportálások csúcsán, 1944-ben kifosztották és felgyújtották. Tizenhatezer újpesti zsidó sosem tért vissza a táborokból, a közösség egy része azonban – más városok zsidó rétegével ellentétben – túlélte a vészkorszakot, hazatérésük után pedig azonnal a zsinagóga helyreállításába kezdtek.
A szomszédos házat súlyos sérülése miatt lebontották, a közösségnek pedig sikerült megvásárolnia a szomszédos saroktelket. Kertjük így jóval nagyobbá vált, melyet ívesen forduló, négy méter magas téglakerítéssel szigeteltek el az utcától. A barna téglafalat azonban jó eséllyel túl kopárnak tartották, így a következő évben itt született meg a biztos halál elől az utolsó pillanatban megszökött magyar szobrászművész, Bán Kiss Edit (1905. május 21. – 1966. október 27.) a járókelők feje fölé magasodó munkája, mely négy kő domborművön (Deportálás, Kényszermunka, Haláltábor, Szabadulás) mutatja be a részben általa is megélt jeleneteket – a vagonok felé menetelő, csendőrök által kísért családok képét:
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A vállukon ásót vivő, valamint csillét toló munkaszolgálatosokat, akik mögött egy nyilas halad:
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A Harmadik Birodalom haláltáborainak legyengült, sovány emberekkel teli képét, háttérben a magas keményekkel, valamint egy horogkeresztes karszalagot viselő, hosszú kabátos katonával:
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
És a szovjet katonák érkezése által jelentett felszabadulás pillanatát:
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A Budapesten született, Düsseldorfban és a nagybányai művésztelepen, Réti Istvánnál tanult Bán Kisst 1944-ben Ravensbrückbe deportálták, ahonnan sikertelen öngyilkossága után a repülőgépmotorok gyártására átállított Daimler-Benz gyárba került. Itt már elkészített egy tizenkét képből álló, Táborélet képekben címet viselő rajzsorozatot, de az SS-felügyelőnők 1945 húsvétján megtalálták nála, majd megsemmisítették.
Budapesten, 1945 szeptemberében / fotó: Gesichter der KZ-Zwangsarbeit
1945 áprilisában egy halálmenetből sikerült megszöknie, majd hazatért. Megsemmisített rajzai helyett újakat készített: a táborbeli életet ábrázoló harminc vízfestményéből már szeptember 22-én kiállítás nyílt Budapesten.
A művek szerencsére túlélték az elmúlt hetven évet, a teljes sorozat itt látható.
1947-ben, a holokausztemlékmű elkészültének évében azonban emigrált: Svájcban, Marokkóban, Franciaországban és Angliában is élt, néha alkotva egy-egy festményt, 1966 októberének egyik éjjelén egy párizsi hotelben azonban önkezűleg vetett véget az életének.
Munkásságát csak a kilencvenes évek hajnalán, 1992-ben fedezte fel egy német filmes, Helmuth Bauer, aki öt évvel később egy dokumentumfilmet is készített róla:
A négy domborművet 1948-ban avatták fel: ekkorra Edit második férjével együtt már távol volt a magyar határtól. Neve épp ezért az avatáskor egyáltalán nem került elő, így sokáig azt sem lehetett tudni, ki volt a 280×80 centiméteres művek készítője. Bán Kiss műveinek jó része ma sem ismert, hiszen a magángyűjtemények, illetve lakások még számos elfeledett művet rejthetnek.
Fotó: Xhain
Berlinben, a Mercedes-Benz Arena közelében 2014 februárja óta egy rövid utca viseli a nevét.
