Kultúra
Salgótarján, 2014. február 18.
Mohával borított fatörzs Salgótarján közelében 2014. február 18-án.
MTI Fotó: Komka Péter

Magyar katonák mohával tömték ki három orosz száját

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2017. 04. 14. 13:00

Ismernek olyan szent megszállottat, aki időt, pénzt nem kímélve kutatja faluja múltját? Pintér tanár úr ilyen, Gersekaráton él, Vasban, a minap jelent meg ötödik kötete községéről, kalapot lengetünk előtte. Mai Matinénk azt meséli el ízesen, régi kéziratokra, orosz és magyar forrásokra alapozva, gersei honvédek hogyan háborogtak a cserjésből a világosi fegyverletételnél. Szeretni fogják.
Korábban a témában:

Kis liget volt a domboldalon. Itt vert tanyát a 3. szakasz maradéka. A csúfos temesvári csata egyik magyar sikert hozó lépésében vettek részt, amikor rohamukkal visszavetették a császáriakat. Részt vettek, aztán a zűrzavaros futásba torkolló hátrálásban fedezték a lőszerhiány miatt védtelenné vált tüzérek visszavonulását. Közben a szakasz fele odaveszett a harcban vagy megsebesült. Végül itt a domb derekán, nagy tölgyfákkal övezett tisztáson építették ki – akkor még nem tudhatták – utolsó állásukat. Elszakadtak a sereg többi részétől és a hírvivőnek kijelölt Tóth Dénes – pápai „gimnázista”, ahogy ő maga mondta – távozása után várakoztak a további parancsra. A dombsor egy magasabb hegyhez vezetett, a Világos és Szőllős között síkot végig látták. Hajnalodott, amikor Török odarohant a békésen szunyókáló Kutasihoz és erőteljesen fölrázta.

historical weapon with a bayonet in the group reconstruction
Fotó: Thinkstock

– Jóska! Jóska, ébredj! – és rázta Kutasit, mint Krisztus a vargát. Kutasi félálomban a sapkája után kotorászott, majd zavaros szemmel nézett a hangoskodóra.

– Na, mi köll?

– Ke’ má’ fő!! Baj van!

– Mi a’?

– Az úton oroszok vonulnak! De mint égen a csillag, annyian!

– Mint az oroszok! – morgott még mindig álomittasan a tizedes. Aztán egycsapásra felébredt, felugrott.

– Hun?

– Itt gyünnek az úton alattunk. Ha fö’ nem gyünnek ide páran.

– Na, csak vigyázzuk, keltsd fö’ a legényeket! Ki az őr?

– Há’, én, meg a Pista! Az ottan maradt a fák alatt, aztán figyel – felelt, aztán odament a másik fa alatt, köpenyükbe burkolózott honvédekhez és keltegetni kezdte őket.

Nemsokára kilenc szurony kapott a kis tűz fölött korom bevonatot. Nehogy csillogjon. A honvédek magukon hagyták szürke köpenyüket, sőt annak csuklyáját is fejükre húzták, hogy ne virítson messziről a búzavirágkék honvédsapka. Jól tették, hogy felkészültek.

Rövidesen csörtetés verte föl a kis liget addig viszonylagos csendjét. A középen álló nagy fán elkezdett csörögni egy szarka. Ez mindig ember közeledtét jelezte. Végül három, penészzöld köpenyű, vastag keresztszíjas orosz gyalogoskatona jelent meg a tisztás szélén. Egyből feltűnt nekik a kis, alig füstölő tűz és a mellette letaposott fű. Gyakorlott harcosok lehettek, azonnal szétbontakoztak, de arra nem számítottak, hogy mindegyikükre három honvéd jut majd. Egy ág reccsent, majd irgalmatlan dulakodás kezdődött.

Az egyik oroszt azonnal leütötték, egy másik kezéből sikerült kiütni a puskát, így rövid kardjával folytatta a küzdelmet. A harmadik rohanni kezdett a bokrok felé, ahonnan jött. Aztán, mint akinek gyökeret vert a lába, megállt. Szemtől szembe állt három, rászegeződő puskacsővel. A következő pillanatban már a földön hevert ő is, a két másik is.

Nagy gyorsan végigvizsgálta a kötéseket, nehogy valamelyik foglyuk kiszabadítsa magát! A szájukba frissen szedett moha került.

Úgy tűnt, ez a pár katona egy oldalvéd, vagy figyelő járőr lehetett, akiket nem követett nagyobb létszámú csapat. Lenn a síkon láthatóan csatarendbe álltak az oroszok. Felsorakozott a gyalogság, mögöttük az ágyúk. Le is mozdonyozták őket és meghordták mellettük a tisztást ágyúgolyókkal is. Kétoldalt ulánusok és kozák lovasság laza tömege. Az ágyúk mögött részint fedezetként, részint tartalék gyanánt egy sorezred gyalogsága és dzsidások sorakoztak fel. A dzsidák csúcsán megcsillant napfény, alatta kis kék-fehér zászlócskák lobogtak. A völgy feléig a zöldes szín és a széles vállszíjak, vállrózsák, csúcsos sisakok látványa dominált.

De nem mozdult ezek után senki. Lassan a por is leülepedett. A legények feszülten figyelték a fejleményeket. Már órák óta várakoztak, amikor szemközt egy porfelhő támadt.

Nemsokára feltűnt a magyar gyalogság, mögötte az ágyúk, kétoldalt huszárok, csatarendben. A sereg kibontakozását nem zavarta meg az ellenség. Aztán ők is megálltak. Pontban egy óra volt, konstatálta kis, apjától kapott zsebóráján Nagy Pista. A ragyogó napsütésben minden kis részlet jól látszott a szőllősi síkon. A háttérben kirajzolódtak a világosi vár megszürkült falai. Feszült csend lett, csak itt-ott hallatszott a lovak horkanása.

– Na, most! – gondolta Kutasi -, eldördülnek az ágyúk és kezdődik a harc. De nem ez történt! Egy kis csoport lovas vált ki a honvédsereg táborkarából és lassú ügetéssel elindult az oroszok felé. A kis csoport jókora távolságra megállt az orosz táborkartól. Egyetlen lovas vált ki közülük. Egyetlen egy.

– Török, néz’ má’ meg, mi ez? – szólt a legényre Kutasi. Török még valahol Csorna mellett zsákmányolt egy távcsövet. A legény előszedte a hosszú zsinóron nyakába akasztott bőrtasakból a kis fémtokot és kihúzta.

– Te, tizedes, ez a Görgei! A vezér! A vezérünk – ismételte –, és odamegy az oroszokhoz!

Görgei Artúr, a magyar hadsereg főparancsnoka

Közben a magányos lovas odaért a kis dombon elhelyezkedő orosz táborkarhoz.

– Valamit beszélnek.

– A főorosz, meg Görgei – felelte Jani –, valamit nagyon beszélgetnek.

Pár perc múlva a magyar seregek fővezére visszaporoszkált törzséhez. A törzskar tisztjei visszaindultak a sereghez.

– Itt, valami nagyon nincsen rendbe’! – mordult bele a csendbe Pista. Hát nem is volt! Fertály óra múlva megindult az egyik osztály huszár és a legelöl álló gyalogos zászlóalj. Az oroszok utat nyitottak nekik. Az orosz táborkar kis dombja előtt a honvédek gúlába rakták fegyvereiket, levették tölténytáskáikat és a földön egyre növekvő halomra dobták. Zászlóikat a vezérekhez legközelebb helyezték a porba. Elkezdődött a világosi fegyverletétel.

– Most mi lesz? Megadjuk magunkat? – ordított fel Török Jani.

– Én aztán nem! – felelt kőkemény határozottsággal Kutasi – Nekem senki nem adott erre parancsot!

Nagy Pista, a szokott szószátyárságával rábólintott a tizedes beszédére.

Most már csak az öreg Botost kéne összeszedni valamerre. Lassan, óvatosan lesettenkedtek a kis domb átellenes oldalán. Bokortól bokorig szökellve, ahogy annak idején a szombathelyi kaszárnyában mutatta nekik Havasi őrmester, akit Mórnál szétvitt a kartács. Kiderült, hogy nem volt fölösleges az óvatosság. A kis völgyben, az egyik bokor mögött megcsillant valami. A honvédek meglapultak. Az egyik vásárhelyi fiú előrekúszott, majd visszatért.

Magyar honvédtiszt átadja kardját az oroszoknak

– Két orosz ácsorog, de mint aki nem tudja, mit is akar – mondta a visszatérő. Röviddel később két fura ruhájú szerzet indult el azok mögül a bokrok mögül. Mintha össze-vissza felszerelt katonaruha lett volna. Közelebb mentek. Egy ág roppant, a két fura figura megdermedt. Kutasi rájuk fogta fegyverét.

– Há mentek cimborák? – szólt rájuk „vazsiasan”. Azok egyből megfordultak és feltették a kezüket. A kilenc magyar, fegyverrel nem sok jót ígért.

– My Polacy! – szólalt meg a magasabb. – Rosjanie nie są! (1)

– Mit vartyog ez itt? Biztos valami krobót – vélte az egyik vásárhelyi, aztán felderült az arca. – Meg akarnak szöknyi!

– Akkor haggyuk üket!

– Nana! Azért nézzük meg őket, nehogy már’ utánunk lőjenek! – ment oda a két alakhoz két másik honvéddel és röptében átkutatta őket. Nem talál fegyvert.

– Na, menjetek már! – legyintett és barátságosan hátba verte az egyiket. Azok amarra, a mi honvédeink meg erre.

 

(1). Lengyelek vagyunk!… Nem oroszok!

Pintér György: Fűzerőd

Pintér György, 2016

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.