Nagyvilág

Schiffer András: A közösségi média egyetlen kattintással képes puccsot csinálni

Andrew Harrer / Bloomberg / Getty Images
Andrew Harrer / Bloomberg / Getty Images

Donald Trump elnöki ciklusának egyik legnagyobb bűne, hogy a technológiai óriásvállalatok ma gyakorlatilag bármit megtehetnek: nem csak vele, nem csak az USÁ-ban, hanem bárkivel és az egész világon. Az előválasztásokon egyetlen elnökjelölt menetelt az óriásvállalatok feldarabolásának programjával: Bernie Sanders. A Wall Street és a Szilícium-völgy zsebében levő demokrata főáram tett is arról, hogy ne belőle legyen elnökjelölt.

Trump elnök pillanatnyilag ugyan elszenvedője az óriásvállalati önkénynek, ám a globális kapitalizmus megregulázása tőle pontosan olyan távol állt, mint, mondjuk, Orbán Viktortól, vagy bármelyik másik populista barátjától. Ez annyiban nem meglepő, hogy Trumpot is az elszámoltathatatlan kapitalizmus repítette a csúcsra. Igaz, ő a természetvédelmi területeket az elnöksége utolsó napjaiban is pusztító olajipar, és a tőke repatriálásában érdekelt más ágazatok embere. A tech-cégek szabályozatlanságából fakadó előnyöket azonban maximálisan kihasználta – egészen 2020-ig. A tech-cégek maguk is az elszabadult szabadkereskedelmi világrend szerves részei, szerepük azért kerül a kirakatba, mert ma rajtuk keresztül tudják az óriásvállalatok lenyelni a politikai nyilvánosságot.

A hivatalban levő amerikai elnök törlése valamennyi platformról mindannyiunknak küldött virtuális lófej.

Brent Stirton / Getty Images / AFP

A szólás szabadságát a kezdetektől biztosították a polgári alkotmányok. Ahhoz azonban, hogy a polgár hangja szabadon juthasson el sokakhoz, kapuőrökön kellett átvergődni: újságírókon, szerkesztőségeken, lap-, tévé- és rádiócsatorna-, sőt hírportál-tulajdonosokon. Akinek több pénze, nagyobb tőkeereje volt, annak a hangja könnyebben formálta a politikai nyilvánosságot. Ha tehát a szólásszabadságot úgy fogjuk fel, hogy az a minden polgárt egyenlően megillető jog a közügyek befolyásolására, úgy ez a szabadságjog valójában évszázadokon át illúzió maradt. Az online közösségi platformok megjelenése paradigmatikus változást hozott a politikai nyilvánosságban. Megteremtette annak a lehetőségét, hogy a polgárok véleménye, vitája kapuőrök nélkül juthasson el a nagy nyilvánossághoz.

Ahogyan Török Bernát fogalmaz, a platformszolgáltatók – persze szigorúan üzleti érdekeik mentén – kialakították azt a szerkezetet, hálózati rendszert, amelyben reálissá vált, hogy sokan szóljanak sokakhoz, korábban elképzelhetetlen gyorsasággal. Úgy tűnt, a szólásszabadság tartalma, célja, rendeltetése végre illúzióból valósággá vált. Abból azonban, hogy a paradigmaváltást nem a platformszolgáltatók „szívjósága”, hanem profitérdekük hívta elő, következik néhány dolog. Így például az influenszerség élményétől megrészegült felhasználóikat függővé teszik, a róluk gyűjtött adattömeg segítségével személyre szabott tartalomkínálatot állítanak össze, ezzel egyfajta információs buborékba zárva őket, átalakítják az információáramlás és a tájékozódás korábbi módozatait, szolgáltatásaik tehát alkalmasak felhasználóik manipulálására. És nem utolsósorban, ahogyan erre Koltay András rámutat, a figyelem, majd ennek nyomában a reklámtorta kisajátításával fokozatosan megfosztják gazdasági alapjaitól a minőségi újságírást, a kapuőröket. Az ausztrál nyomtatott sajtóban például a reklámbevételek 75 százalékkal csökkentek 2005 óta. A kormány ezt egyértelműen a Google-hirdetések agresszív és hirdetési árakat letörő terjeszkedésének rója fel. Az ausztrál kormány ezért arra próbálta rábírni a tech-cégeket, hogy tárgyaljanak az ausztrál sajtóorgánumokkal a platformjaikon megjelenő tartalom megfizetéséről, mire a Facebook kerek perec kijelentette, hogy letiltja az ausztrál hírek leközlését, amennyiben az ország pénzt akar kérni értük.

Ma már nemcsak arról van szó, hogy a nyomtatott és elektronikus média megkerülésével lehet a közösségi platformokon keresztül nagy hatékonysággal politikai véleményeket közvetíteni, hanem sajtóhírből is csak az számít, amelyik kellő számú lájkot, kattintást, megosztást generál a közösségi oldalakon. A platformszolgáltatók felkínálta buborék pedig nem egyéb, mint személyre szabott, virtuális nyilvánosság. Némi iróniával megállapíthatjuk, hogy szép lassan eljutunk a szólásszabadság illúziójától, hatásterülete, a politikai nyilvánosság illúziójáig. A második évtized végére a közösségi platformok kihagyhatatlanok lettek a politikai kommunikációs eszköztárból. Magyarországon ráadásul a Facebook önmagában domináns ezen a terepen: míg a felnőtt internetezők óriási többsége, 80%-a használja rendszeresen, addig más szolgáltatók együttesen is csak 25%-ot tudnak kiharapni maguknak a piaci tortából. Nem véletlen, hogy a 2020. tavaszi veszélyhelyzet idején a legfontosabb miniszterelnöki bejelentések is a Facebookon hangoztak el. 2017 és 2021 között az Egyesült Államok elnökének Twitter-fiókja egyenesen a globális nyilvánosság egyik legfontosabb fórumává vált. Ezt kapcsolták le január elején. A harmadik évtized kezdetén eljutottunk oda, hogy amelyik politikus, amelyik politikai vélemény nincsen jelen a közösségi platformokon, az egyszerűen megszűnik létezni. A kapuőrök szerepét pedig átveszik a „független tényellenőröknek” hívott online házmesterek.

Az amerikai Legfelsőbb Bíróságon az elmúlt száz évben kialakult gyakorlat a szólásszabadság elé objektív korlátot állított, mégpedig az erőszak nyilvánvaló és közvetlen veszélyét (‘clear and present danger’). Kialakult a tartalomalapú korlátozás tilalmának elve, vagy ahogyan ezt a magyar Alkotmánybíróság interpretálta:

A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi.

Csakhogy – miként ezt Török Bernát bemutatja – az amerikai alkotmányjogi doktrína szerint az alapjogok az állammal, és csakis az állammal szemben kényszeríthetők ki. Ezért aztán a felhasználó nem hivatkozhat a szólásszabadságra a szolgáltatóval szemben, hanem éppen a szolgáltató hivatkozhat rá a szabályozási igények ellenében: a saját felületén úgy alakítja a tartalmat, ahogy akarja. Ráadásul az Egyesült Államokban 1996 óta létező szabályozás szerint a platformszolgáltatók nem felelnek a felhasználóik által közzétett jogsértő tartalmakért, ugyanakkor szabadon dönthetnek azok törléséről, akkor is, ha a tartalmak nem jogsértőek, de „kifogásolhatóak”.

A platformszolgáltatók számára felettébb megengedő szabályozást negyedszázaddal ezelőtt az internetes piac zavartalan megerősödéséhez fűződő érdek indokolta. Ez annyira eredményes lett, hogy mára a tech-cégek az állam fölé nőttek. Az európai alkotmányjogi gondolkodásnak ugyanakkor – folytatja Török – jó ideje szerves része, hogy néhány jól körülhatárolt esetben, amikor magánszereplők kerülnek mások alapjogainak érvényesülését jelentős mértékben befolyásoló helyzetbe, az alkotmányos értékek velük szemben is követelményeket állítanak. Márpedig a platformszolgáltatók az évek során a politikai nyilvánosság megkerülhetetlen főszereplőivé váltak.

A földszintes liberális bölcselkedés a mostani vitában valahogy így szól:

A platformszolgáltató magáncég, azt csinál, amit akar, tessék elolvasni a felhasználási feltételeket!

Ha Medgyessy Péter miniszterelnök 2002-es mondatát – „aki saját tévét akar, vegyen magának” – aktualizálnák, akár azt is mondhatnák, hogy akinek nem tetszik, vegyen magának saját platformszolgáltatót. Ez a neoliberális cinizmus. A helyzet ezzel szemben – álláspontom szerint – úgy áll, hogy ma már mindenütt a világon, a legkülönfélébb üzleti tevékenységekkel szemben – üzemmérettől függetlenül – léteznek bizonyos, jogszabályokba rögzített, közösségi elvárások. Így például a hatóság bezárathat egy éttermet, ha romlott a hús a konyhán, a diszkó nem szelektálhat faji alapon a vendégek… S – ennek mentén – a platformszolgáltató tartalmi alapon nem válogathat a vélemények között. A magáncégekkel szemben támasztott közösségi elvárás olyannyira nem ismeretlen az Egyesült Államokban sem, hogy jelenleg azért perelnek egy coloradói cukrászdát, mert egy transzneműtől megtagadta, hogy transztematikájú születésnapi tortát készítsen.

Könnyen beláthatjuk, hogy a technológiai cégek nagyobb hatást gyakorolnak az életünkre, mint a coloradói cukrászda. A közösségi platform véleményt, üzenetet közvetít. Ha komolyan gondolja valaki a neoliberális cinizmust, akkor holnaptól a posta megtagadhatná bizonyos politikai szervezetek leveleinek kihordását, esetleg a mobilszolgáltató nem biztosít térerőt a „közösségi alapelveit” sértő közszereplőknek. Nem kell azonban a közműanalógiához sem nyúlnunk ahhoz, hogy belássuk ennek a gondolatmenetnek a tarthatatlanságát. Az európai és a magyar magánjog ma már szigorú, bírói úton kikényszeríthető, fogyasztóvédelmi regulák közé szorítja a vállalkozások részéről a fogyasztókkal szemben alkalmazott általános szerződési feltételeket (lásd blanketta, felhasználási feltételek, közösségi alapelvek). Ha viszont elfogadjuk, hogy a platformszolgáltató óriásvállalatok ugyanolyan magáncégek, mint mondjuk egy bicikli-kölcsönző, akkor előbb-utóbb a választások és a törvények is feleslegesek lesznek: elegendő, ha két kattintással alávetjük az életünket különféle általános szerződési feltételeknek.

Trump lekapcsolása arról szól, hogy jelenleg néhány milliárdos dönti el, hogy az amerikai elnök kommunikálhat-e közvetlenül az amerikai néppel.

JOSH EDELSON / AFP

S miután a politikai nyilvánosság fentebb taglalt paradigmaváltása után a világ legtöbb vezető politikusa használja a közösségi platformokat: ez a néhány milliárdos – néhány kattintással – bármely ország politikai nyilvánosságába alapvetően nyúlhat bele. A Twitter vezérének egyetlen jogszabályra sem kellett rámutatnia, elég volt meglengetni egy lózungot a „közösségi alapelvekben”. A platformszolgáltatók úgy tüntethetnek el bárkit, akár örök időkre is a politikai nyilvánosságból, hogy döntéseik felett nincsen bírói kontroll. A nyári #StopHateForProfit kampány kapcsán már megfogalmaztam, hogy a platformszolgáltatók gyakorlatilag kiszöktek a nemzeti joghatóságok alól: üzletpolitikai megfontolások alapján megalkotott algoritmusaik ellenőrizhetetlenül és számonkérhetetlenül szűrnek ki, preferálnak vagy éppen diszkriminálnak bizonyos politikai véleményeket.

Nem túloz tehát Illés Gergő, amikor azt írja:

Az, hogy mit döntenek el a Facebook, a Google, az Amazon, a Twitter vagy a Microsoft kaliforniai igazgatótanácsaiban, kis túlzással nagyobb hatást gyakorol az életünkre, de legalábbis az egymással való kapcsolattartásunkra, mint az, amit kiizzadnak egy szerdai kormányülésen a Karmelita kolostorban.

Ezeknek a tech-cégeknek a lekapcsoláson kívül is számtalan eszköz áll rendelkezésükre, hogy a politikai nyilvánosságot befolyásolják. A Project Veritas 2018-ban, egy rejtett kamerával készített felvételén a Twitter egyik korábbi fejlesztője elmondta, hogy a cég egyik stratégiája az úgynevezett „shadow banning”: ez annyit, hogy letiltanak valakit, de az nem tudja, hogy le van tiltva, mert továbbra is közzétesz bejegyzéseket, de ezeket senki sem látja. A helyzetet súlyosbítja a tech-piaci szereplők összehangolt magatartása. Ha létezik olyan platformszolgáltató, amelyik nem tart a többiekkel és nem lép fel a többség által kifogásolt véleményekkel szemben, akkor jönnek az alkalmazások működésében és elérésében jobbára megkerülhetetlen kulcsszereplők és a kínálatból is eltüntetik a különutas szolgáltatót. Most például az Apple, a Google és az Amazon összefogott, hogy kiiktassa a Parlert, ami a Twitter alternatívájaként működik.

Ennek a fojtogató helyzetnek azonban az alkotmányjogi mellett létezik egy versenyjogi vetülete is. Márpedig a tisztességtelen piaci magatartások elleni fellépésnek bizony van hagyománya az Egyesült Államokban. Bő évszázada a – inkorrekt módszerekkel operáló – Standard Oil ellenőrizte az amerikai olajszállítások 90 százalékát. Az első trösztellenes törvényt (Sherman Antitrust Act) a Standard Oil Company miatt hozták meg. S bizony, a Legfelsőbb Bíróság a Standard Oil Companyt monopóliumnak minősítette és többtucatnyi cégre darabolta fel. A trösztellenes politika az ezredfordulón a Microsoft esetében zátonyra futott. Az, hogy a Microsoft fölébe tudott kerekedni a trösztellenes szabályozásnak, hozzájárult a tech-óriások felnövekedéséhez: ennek a néhány óriásvállalatnak a piaci értéke napjainkra összemérhető a legnagyobb európai gazdaságok éves GDP-jével. Lassan az ő kezükben fut össze a globális politikai nyilvánosság valamennyi kapillárisa. Tavaly decemberben az Egyesült Államok több tagállama is beperelte a Google-t és a Facebook-ot, mivel a tech-óriások visszaéltek piaci erőfölényükkel, hogy így nyomják le versenytársaikat.

Trump január 6-i lekapcsolásának ezen felül van egy kulturális-emlékezetpolitikai vonatkozása. Találóan fogalmaz Rajcsányi Gellért, hogy Trumpot egyszerűen bedobták az emlékezetlyukba: „A világ első számú hatalmát vezető személy egész elnöksége alatt használt, óriási mennyiségű kijelentését tartalmazó, világpolitikai és belpolitikai jelentőségű, közéletet és közvéleményt formáló posztjait – közleményeit – eltüntették a nyilvánosság szeme elől.” Innentől pedig a történet megint csak nem a Trump-elnökség megítéléséről, hanem a múlttá váló jelen megismerhetőségéről szól. A 45. elnök távozásával működésének lenyomata a világ és egyúttal egy nemzet, az Egyesült Államok történelmének részévé válik, aminek kutathatónak, megismerhetőnek kellene maradnia a következő évtizedekben, évszázadokban. A Twitter egyetlen kattintással ettől a lehetőségtől fosztotta meg a következő generációkat. Nagyon hasonló történt tavaly februárban a pestisracok.hu Youtube-csatornájával. Itt is teljesen lényegtelen mit gondolunk a portál minőségéről, politikai hitvallásáról, vagy éppen az örök időre szóló szankciót kiváltó esetről. Ha a jövő nemzedékek egyszer majd hitelesen fel akarják dolgozni a NER időszakát, a PS videói nélkülözhetetlen kútfőt jelenthetnének ehhez. Csakhogy egy óriásvállalat, a Google, mindenféle jogorvoslati lehetőség nélkül úgy döntött: a magyar jelen és közelmúlt itt tárolt lenyomatait egyszer és mindenkorra elérhetetlenné teszi. A múlt, a múlttá váló jelen megismerhetősége nélkül egy-egy nemzet kohéziója sérül – Amerikában éppúgy, mint Európában. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy a jövőben a  nemzeti emlékezet felett is egyre nagyobb mértékben a tech-cégek fognak rendelkezni.

A szólásszabadság természetesen nem korlátozhatatlan. Az erőszakra uszítás, a terrorizmus támogatása, vagy a pedofil tartalom nem tarthat igényt alkotmányos védelemre. Az eleve megtévesztő céllal létrehozott kamuprofilok szembe mennek a szólásszabadság morális megalapozását szolgáló elvekkel. Azzal is tisztában vagyok, hogy például a „clear and present danger” egészen másként idéződik fel a közösségi platformokon, mint az offline valóságban. A verbális lincselésekkel, a mobbinggal szemben éppenséggel hiányzik a szólásszabadságot korlátozó jogi védelem. Amellett érvelek, hogy a politikai nyilvánosságot uraló, a demokratikus közhatalom fölébe kerekedő platformszolgáltatók ellenében a szólásszabadságot éppúgy kizárólag tartalomsemleges, objektív, jogszabályokban rögzített és jogállami, értsd: bírói kontroll alá helyezett korlátokkal kell megvédenünk, mint az állammal szemben. Ilyen, jogállami kontroll mellett, a platformszolgáltatónak minden alkalommal számot kellene adniuk a korlátozás szükségességéről és arányosságáról. Ebben az esetben a platformszolgáltatók rákényszerültek volna, hogy azonos mércét alkalmazzanak a Capitolium körüli erőszak és a BLM-hez köthető erőszakcselekmények esetében. A december 15-én bemutatott, digitális szolgáltatásokról és digitális piacokról szóló uniós jogszabálytervezetek (DSA és DMA) akkor jelentenek érdemi előrelépést ebbe az irányba, ha rövid időn belül, könnyen alkalmazható fogyasztóvédelmi kereteket jelölnek ki a platformszolgáltatók számára és utána ezeket nem oldják fel mondjuk a TTIP-vel.

Trump ellen úgy indult be a platformszolgáltatók lekapcsolási hulláma, hogy ő maga közben nem csak békés viselkedésre kérte a tiltakozókat, hanem videóüzenetében konkrétan a Capitolium elhagyására szólította fel őket. A Twitter egy hosszú blogbejegyzésben két elnöki tweettel indokolta a hullámot elindító lépését: az egyikben az elnök a szavazóit biztatta, azt ígérte nekik, hogy lesz szavuk a jövőben is, és hogy nem bánnak majd velük tiszteletlenül vagy méltánytalanul, a másikban tömören és tényszerűen közölte, nem fog részt venni Biden január 20-i beiktatásán. A platformszolgáltató szerint a két üzenet – röviddel a Trump-párti tüntetők capitoliumi jelenete után – bátorítás az újabb erőszakra. A Capitoliumban történt erőszakcselekmények kapcsán Trump politikai felelőssége elvitathatatlan. A Twitter indokolásában megjelölt két tweet azonban a virtuális tér kontextusában sem idézi fel az erőszak nyilvánvaló és közvetlen veszélyét. A 45. elnöknek azonban – jelenleg – nincsen lehetősége jogorvoslatra.

A platformszolgáltatók motivációjának feltérképezéséhez érdemes egyetlen idővonalra felhelyeznünk a január 6-i lekapcsolást megelőző és azt követő eseménysort. A nyár úgy indult, hogy a Black Lives Matter farvizén kibontakozó #StopHateForProfit kampány keretében  óriásvállalatok sora – Coca Cola, Nike, Ben & Jerry’s, Starbucks, Honda, Unilever és még sokan mások – jelentett be bojkottot a közösségi oldalak, így a Facebook, az Instagram, a Twitter, a Snapchat, a Youtube, illetve a LinkedIn ellen. Olyasmiket kifogásoltak, hogy a közösségi platformok nem tesznek eleget a felületeiken terjesztett rasszista propaganda, a gyűlöletbeszéd, illetve az elnökválasztást befolyásoló dezinformáció visszaszorítása érdekében. Akkor is feltettem a kérdést, hogy a Coca-Cola vagy az Unilever, esetleg a Microsoft dönti-e majd el, mi számít az elnökválasztást befolyásoló dezinformációnak? Feltűnő volt az átfedés a #StopHateForProfit szólásszabadság-ellenes kampánya mögött felsorakozott óriásvállalatok halmaza és a szabadkereskedelmi egyezményekért, magánbíróságokért lobbizó, a nemzetközi adóelkerülésben, a termelés-kihelyezésben, a periféria kizsákmányolásában érdekelt óriásvállalatok halmaza között. Azok az óriásvállalatok akarják elérni tehát a politikai nyilvánosság tartalomalapú korlátozását, amelyek előszeretettel kerülik el az adózást Európában, előszeretettel viszik ki a termelésüket Kínába és előszeretettel citálják magánbíróságok elé a nemzetállamokat a profitjukat sértő közpolitikai döntések miatt. Nyárvégi írásomban éltem a feltételezéssel, hogy a #StopHateForProfit körül jóemberkedő óriásvállalatok azzal fölözhetik le a közvetlen hasznot, ha „az elnökválasztást befolyásoló dezinformáció visszaszorítása érdekében” a közösségi oldalak mondjuk blokkolják az újraválasztásért kampányoló Trump elnök üzeneteit, mivel Trump nem túl nagy barátja a szabadkereskedelmi egyezményeknek és szívesen hazaszívná a termelőkapacitásokat Kínából.

A Twitter vezére még a nyár folyamán bejelentette, hogy 200 ezer dollárt adományozott a Black Lives Matternek (BLM). Arról nincs információ, hogy ebben az időben, a BLM-hez köthető erőszakcselekményekkel összefüggésben a Twitter élt volna a lekapcsolás fegyverével. Gyakorlatilag az elnökválasztás másnapján, a Twitter vezetője, Jack Dorsey elismerte, hogy letiltottak egyes, Joe Biden demokrata párti elnökjelöltre, illetve a fiára, annak üzleti ügyeire vonatkozó híreket. Lindsey Graham, a szenátusi bizottság elnöke szerint a Twitter és a Facebook eltérő módon ugyan, de felülírta a New York Post szerkesztőségi döntését a Biden fiáról szóló riport közléséről és ezzel megakadályozta annak terjesztését.

Alex Wong / Getty Images / AFP

A még hivatalban lévő elnök felhasználói fiókjait egy szerdai napon, 2021. január 6-án a Facebook és a Twitter 24 órára felfüggesztette. A Facebook másnap a döntés hatályát 14 nappal meghosszabbította, majd harmadnap a Twitter közölte, hogy Trumpot véglegesen behajította abba a bizonyos emlékezetlyukba. A 45. elnöknek ekkor közel 89 millió követője volt a Twitteren. A következő napokban a Facebook és a Google zárolta Trump Instagram- és Youtube-fiókját is. Miközben a tech-óriások a még hivatalban lévő amerikai elnök virtuális likvidálásán dolgoztak, a „független tényellenőröket” (az online házmestereket) cseppet sem zavarta, hogy Khamenei ajatollah, Irán vallási vezetője a Twitteren uszít. Tanulságos megjegyezni, hogy a tech-óriások Trump elnökkel szembeni önkénye ellen a globalizációkritikus politika két olyan ikonikus alakja is felemelte szavát, mint Jean-Luc Melenchon, a francia radikális baloldal vezére és Andres Manuel Lopez Obrador, Mexikó elnöke. Utóbbi tulajdonképpen történelminek is mondható bejelentést tett:„Megmondhatom Önöknek, hogy a legközelebbi G20-as csúcstalálkozón javaslatot fogok tenni annak érdekében, hogy a közösségi oldalak szerepét illető kérdéseket mihamarabb tisztázzuk”

Magyarországon január 9-én a 444.hu közölt egy összeállítást a „nagy januári virtuális inkvizíció” addigi állomásairól: a Redditen törölték az r/DonaldTrump subredditet,a Twitch törölte Trump csatornáját,a Shopify letiltott két, Trumphoz kapcsolódó online áruházat,a Google kivette az áruházából a Parler nevű, konzervatívoknak szóló appot, az Apple pedig 24 órát adott nekik, hogy moderálják a tartalmakat,a YouTube felgyorsítja a Trump és más csatornák elleni, választási csalásokról szóló hamis állítások miatt érkezett panaszok érvényesítését,a Facebook letiltotta Trumpot legalább a következő 2 hétre, amíg át nem adja a hatalmat Joe Bidennek,az Instagram szintén, a Snapchat  letiltotta Trump fiókját, mert úgy véli, hogy a fiók elősegíti és terjeszti a gyűlöletet és erőszakra buzdít,a TikTok letiltott több trumpista hashtaget, például a #stormthecapitol-t és a #patriotparty-t,a Discord letiltotta a The Donald szervert,a Pinterest a novemberi választás óta korlátozza az olyan Trump-párti témákhoz kapcsolódó hashtageket, mint a #StopTheSteal.

És igen, ahogyan azt korábban jeleztem, a folyamat betetőzéseként célkeresztbe került a Parler. A Parlert – ami egy 2018-ban indult, amerikai közösségi oldal, jellemzően Donald Trump támogatói, konzervatívok használják – előbb eltávolították a Google Play Store-ból, majd az Apple hasonló lépésre szánta el magát. Másnap jött a hír, hogy az Amazon is felfüggeszti a Parlert a webtárhely szolgáltatásaiból. A „show” ekkor úgy folytatódott, hogy olyan óriásvállalatok, mint például az Amazon, a General Electric, az AT&T, a Comcast, a Verizon Communications, az American Express és a Mastercard bejelentették, hogy megvonják adományaikat azoktól a republikánus képviselőktől, akik kifogást emelnek Biden választási győzelmének kongresszusi hitelesítése ellen. Mindeközben a Google felfüggesztette Steve Bannon Youtube-csatornáját, mert abban Trump ügyvédje, Rudy Giuliani továbbra is választási csalásokról beszélt. A New York-i-i ügyvédi kamara pedig nem kevesebbet kezdeményezett, mint Giuliani kizárását az általa vitt választási perek miatt, ami még egy jól fésült illiberális demokráciában is legalábbis meghökkentő felvetés lenne. S még mindig lehet fokozni: petíció indult azért, hogy a Harvard vonja vissza azoknak az öregdiákoknak, mint például Ted Cruz szenátornak a diplomáját, akik korábban megkérdőjelezték az elnökválasztás tisztaságát. Közben pedig, hogy teljes legyen a kép, az alakuló Biden-adminisztrációban helyet kap – a hadiipari cégek mellett a Facebooknak, Google-érdekeltségnek is dolgozó – WestExec lobbicégtől érkező Antony Blinken külügyminiszterként és Avril Haines hírszerzési igazgatóként. Tom Sullivan, az Amazon közpolitikáért felelős igazgatója pedig úgy tűnik, hogy ezentúl az amerikai Belügyminisztériumban felel majd a közpolitikáért.

A Twitter január 6-i döntése mellett a progresszívek úgy érveltek, hogy a Twitter magáncég, lehetnek értékválasztásai, nem kell értéksemlegesnek lennie. Adam Mosseri, a Facebook tulajdonában levő Instagram igazgatója konkrétan azt mondta:„Nincs olyan, hogy semleges platform – mindannyiunknak megvannak az értékeink, és ezek az értékek befolyásolják a döntéseket, amiket meghozunk.”

A #StopHateForProfit mögött felsorakozott óriásvállalatok is arról szipogtak a nyáron, hogy a jelenlegi helyzet elfogadhatatlan mértékben sérti az általuk képviselt értékeket. Csakhogy az óriásvállalatok egyetlen „értéket” képviselnek az egész világon: a profitot. Az óriásvállalatoknak még valamijük biztosan nincsen az állítólagos „értékeiken” kívül: politikai szólásszabadságuk. Az ugyanis a minden embert egyenlően megillető emberi méltósághoz fűződő jogban gyökerezik. Azzal pedig csak emberek rendelkeznek.

Ha az óriásvállalatok állítják össze, mi kerülhet a valójában elszigetelt egyén véleménybuborékjába, a társadalmakat összetartó nemzeti, lokális, kulturális és osztályidentitásokat hangtalanul szorítják ki a kívülről vezérelt, de nagyon cool fogyasztói és/vagy életmód-identitások. Ha a Biden-adminisztráció felgyorsítja a TTIP-t és életet lehel a többi szabadkereskedelmi paktumba, a közösségi platformok hirdetési bevételeit generáló óriásvállalatok magánbíróságokon perelhetik majd be demokratikus közpolitikai döntésekért a nemzetállamokat. Ha pedig piaci erejüknél fogva – persze szigorúan a magánjog és a jóemberség álarcában – lediktálják a platformszolgáltatóknak, hogy mely véleményeknek lehet és melyeknek nem lehet helyük a politikai nyilvánosságban, a nem túl távoli jövőben már pereskedniük sem kell.

Tudniillik egyszerűen nem születnek majd demokratikusnak hívott, de nekik nem tetsző közpolitikai döntések. Azok a nézetek ugyanis, amelyeket letörölnek a közösségi platformokról, elgondolhatatlanná válnak, megszűnnek létezni. Az ellenforradalomhoz immáron nem kellenek perek, börtönök. Elég egy kattintás. Kiegészítőként meg egy kosjelmez. Itt tartunk most. A profit előzi az embert.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő, a Karátson Gábor Kör vezetőségi tagja.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik