Nagyvilág

A ’60-as évek polgárjogi mozgalma most ért a csúcsra Montgomeryben

Kétszáz éves történelme során először lett afroamerikai polgármestere Alabama állam fővárosának, pedig Montgomery a XX. század közepén történelmi szerepet játszott abban, hogy a feketéket ne kezeljék másodrendű állampolgárként.

Fegyveresek védik a néger templomot Montgomeryben címmel számolt be a Népszava 1961. május 26-i száma arról, hogy az Egyesült Államok Alabama államának fővárosában acélsisakos katonák teljesítenek járőrszolgálatot és fegyveresek ügyelnek a közlekedés rendjére, valamint ők őrzik az egyik, a helyi feketék által látogatott templomot a fajgyűlölő fehérek támadásai ellen.

A cikkben arról is beszámoltak, hogy John F. Kennedy kormánya Washingtonból küldött 500 szövetségi rendőrt, Robert F. Kennedy igazságügyi miniszter pedig további 200 rendőr odaküldését ígérte. Erre válaszul – írta a Népszava – az egy állammal arrébb fekvő Alabama kormányzója, Orval Faubus azzal vádolta meg RFK-t, hogy ő az oka a a feketék megmozdulásainak, mert az igazságügyi minisztérium agitátorokat és provokátorokat küldött Alabamába. Faubus még egy táviratot is küldött alabamai kollégájának, amelyben „rokonszenvét és együttérzését fejezte ki”.

Bár lassan hatvan éve annak, hogy ez a cikk megjelent, de Montgomery még mindig magán őrzi a múlt nyomait: a feketék elleni támadásokat, a lincseléseket és a polgárjogi mozgalom megszületését. Ezért is történelmi jelentőségű, hogy 2019 októberben a város 200 éves történetében először választottak meg egy afroamerikait, Steven Reedet polgármesternek.

Claudette és Rosa

Az Alabama folyó mellett fekvő Montgomeryt 1819. december 3-án alapították három város összeolvasásával. A gyapottermesztésnek köszönhetően igen gyorsan növekedésnek indult, 1846-ban kinevezték Alabama állam fővárosának. A polgárháború tovább erősítette a város szerepét, amikor 1861-ben a déli államok által alakított konföderáció első fővárosának választották. Néhány hónap múlva Richmond vette át ezt a szerepet, de a konföderációs múlt ma is ott van a városban: három olyan iskola is van, amely a rabszolgatartás mellett kiálló személyek (Robert E. Lee, Jefferson Davis, Sidney Lanier) nevét viseli.

Montgomery politikai életében a következő fontos állomás a polgárjogi mozgalmak megszületése volt. A szegregációt támogató és azt előíró, úgynevezett Jim Crow-törvények az USA déli államaiban a 20. század közepén is érvényben voltak, annak ellenére, hogy több legfelsőbb bírósági döntés is kimondta, hogy törvénytelen az iskolák, illetve az államok között közlekedő távolsági buszok szegregációja (Brown v. Board of Education, Morgan v. Virginia, Boynton v. Virginia).

A déli államok kormányzói azonban nem érezték magukra nézve kötelezőnek ezeket a jogszabályokat, a feketék pedig megelégelték, hogy a saját hazájukban másodrangú állampolgárként kezelték őket. Bár a legtöbben Rosa Parksot tekintik az úgynevezett buszbojkott elindítójának, Parks akcióját kilenc hónappal megelőzte az ugyancsak Montgomeryben élő Claudette Colviné.

A szabályok szerint, ha egy busz annyira tele volt, hogy elfogytak a „fehér helyek”, a feketék kötelesek voltak átadni a saját ülőhelyüket. A 15 éves Claudette erre nem volt hajlandó, ezért 1955. március 2-án letartóztatták.

Claudette később négy másik társával pert indított, amely egészen a legfelsőbb bíróságig jutott, az pedig 1956. decemberi döntésében törvénytelennek minősítette a buszos szegregációt Alabama államban, és elrendelte annak eltörlését. Nem mellékes, hogy ebben az időszakban lett országosan ismert ifjabb Martin Luther King is, aki 1960-ig a Dexter sugárúton található baptista templom lelkésze volt.

Claudette Colvin. Fotó: The Visibility Project, Claudette Colvin / Wikipedia

Mondj egy imát

1961. május 20-án egy fekete és fehér polgárjogi harcosokkal teli busz érkezett Montgomerybe. A „freedom riderek” a többi között azért harcoltak, hogy a már említett törvények értelmében a gyakorlatban is szüntessék meg a szegregációt a távolsági buszokon. A buszt a város határáig az autópálya-rendőrség kísérte, de aztán hirtelen eltűntek, ahogy azok a rendőrök is, akik addig a buszpályaudvart őrizték.

Amikor az utasok elkezdtek leszállni a buszról, a körülötte összegyűlt Ku-Klux-Klan-tagok baseballütőkkel, fémcsövekkel és törött üvegekkel támadtak rájuk, és ütöttek, akit bírtak. John Lewis későbbi kongresszusi képviselőt egy faládával találták el, míg az igazságügyi minisztériumból odaküldött John Seigenthalert akkor verték eszméletre, amikor két női utas segítségére sietett.

Egy nappal később éppen, hogy sikerült elkerülni a tragédiát, amely akár tömegek halálával is járhatott volna. A Népszava által is megírt incidens során Martin Luther King vezetésével nagyjából 1500 fekete gyűlt össze az Első Baptista Templomban, hogy köszöntse a freedom ridereket. A templomot körbevette egy kétszer akkora, rasszista fehérekből álló csapat, amelyet egy csapatnyi szövetségi rendőr próbált visszatartani, a helyi hatóságok bármilyen segítsége nélkül.

A templomban tartózkodók attól tartottak, hogy a csőcselék rájuk gyújtja az épületet, ezért King felhívta Robert F. Kennedyt, akivel aztán egész éjjel tartotta a kapcsolatot.

RFK egy – abban a pillanatban legalábbis – ízléstelennek mondható viccet is elsütött, hogy King, ha már úgyis a templomban van, mondjon el egy imát, amit a tiszteletes nem vett jó néven.

Mindenesetre RFK és bátyja, Kennedy elnök folyamatosan könyörgött John Malcolm Patterson alabamai kormányzónak, hogy segítsen fenntartani a rendet. Patterson késő este hadi állapotot hirdetett Montgomeryben, és a helyi rendőrök, valamint a nemzeti gárda alkotta egységek a szövetségi rendőrökkel összefogva feloszlatták a templom körül összegyűlt tömeget.

Selma és Montgomery

1965-ben Martin Luther King visszatért a városba egy, a Selma városból Montgomerybe vonuló menet tagjaként. Selmában már hetek óta zajlottak különféle demonstrációk, amelyeken azért tüntettek az afroamerikaiak, hogy ők is szabadon szavazhassanak. Az elégedetlenséget csak fokozták az olyan incidensek, mint az, amikor John Lewist pusztán a bőrszíne miatt megverték a rendőrök.

Március 21-én több száz polgárjogi aktivista gyűlt össze Selmában, köztük Lewis és King, hogy tüntetőleg Montgomerybe vonuljanak és petíciót nyújtsanak be a közismerten szegregációpárti George Wallace kormányzónak azért, hogy biztosítsa az őket megillető jogokat. A menet március 25-én ért Montgomerybe, ahol 25 ezres tömeggé duzzadva a helyi törvényhozás épülete előtt táboroztak le, King pedig elmondta egyik leghíresebb beszédét, amelyben az erőszakmentes ellenállásra buzdított mindenkit.

Sohasem lehet az a célunk, hogy legyőzzük vagy megszégyenítsük a fehéreket, hanem el kell nyernünk a barátságukat és a megértésüket. Be kell látnunk, hogy egy olyan társadalmat kell kiépítenünk, amely békében van önmagában és együtt tud élni a lelkiismeretével. Ha ezt elérjük, akkor az nem a feketék vagy a fehérek, hanem egyszerűen csak az emberek napja lesz.

Ugyan a menetelések tovább folytatódtak, az 1965. márciusit azonban sokan fordulópontnak tartják abból a szempontból, hogy onnantól a polgárjogi aktivisták sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztek az erőszakmentességre. A célt azonban így is elérték: 1965. augusztus 9-én Lyndon B. Johnson aláírta azt a törvényt (Voting Rights Act of 1965), amely az alkotmányban foglalt szavazati jog betartatásáról rendelkezett. Az aláírási ceremóniára meghívták a Fehér Házba Martin Luther Kinget és Rosa Parksot is.

Martin Luther King és felesége, Coretta Scott King a Selmából Montgomerybe tartó menetben. Fotó: William Lovelace/Express/Getty Images

A többség akarata

Montgomery annak ellenére válhatott a polgárjogi mozgalmak központjává, hogy a fekete lakosság aránya az 1950-es és ’60-as években még a negyven százalékot sem érte. A mélypont az 1970-es években következett, amikor egy nagyobb, nem csak Alabamát érintő, északi irányú elvándorlás miatt az afroamerikaiak aránya a városban 33 százalékra csökkent. Ekkor azonban történt egy nagy ugrás: 1990-re már 42 százalék volt az arányuk, 2010-re pedig 60 százalék.

Annak ellenére, hogy 1975-ben úgy szervezték át Montgomery önkormányzati rendszerét, hogy egyszerűbb legyen az afroamerikaikat is megválasztani, és rögtön meg is jelentek a város vezetésében, a polgármesterek továbbra is fehérek maradtak. Fred Bell képviselő idén nyáron azt mondta a Montgomery Advertiser nevű lapnak, hogy hiába vannak együtt az emberek a munkahelyükön, nem mennek együtt kikapcsolódni, és fehérek és feketék félnek nagyobb társaságban beszélni a faji kérdésekről.

A szegregáció megszűnt, de az integráció nem zajlott le.

Hogy mennyire feldolgozatlanok még a múlt sebei, jól mutatja, hogy 2013-ig kellett várni arra, hogy Montgomery egykori rendőrfőnöke bocsánatot kérjen azért, amiért 1961-ben nem védték meg a fekete aktivistákat a rasszista verőlegényektől.

Vanzetta McPherson nyugalmazott bíró két dologgal indokolta, hogy miért nem volt még eddig fekete vezetője a városnak: az egyik, hogy a fehérek félnek attól, hogy egy fekete képviselje őket, a másik pedig, hogy túl sok fekete induló volt, ami elaprózza a szavazatokat.

A választást eredetileg augusztusban tartották, akkor Steven Reed egyike volt a tíz színesbőrű jelöltnek, de mivel egyik jelölt sem kapott 50 százalékos többséget, ezért a két legjobb eredményt elérő induló, Reed, illetve a fehér David Woods, számára októberben tartottak egy második fordulót is. Itt már a szavazatok 67 százalékát kapta meg Reed.

A tavaly a városba költöző Elizabeth Woodson így nyilatkozott a CNN-nek: „Fehér nő vagyok, az alabamai Montgomeryben élek és Steven Reedre szavaztam. (…) Ez volt a logikus és helyes döntés. Reed nagyon tapasztalt, de ami még fontosabb, a város lakosságának többségéhez tartozik, a demokrácia pedig a többség akaratáról szól.”

Az eddig bíróként dolgozó Reed történelmi győzelme meglepte a lakosságot, de egyben reményt is jelenthet. Az új polgármester a kampánya során azt ígérte, hogy segíteni fog a város legszegényebb részein, például tiszta ivóvíz biztosításával, ezen felül sokkal vonzóbbá szeretné tenni a várost a fiatalok és a befektetők számára. Győzelme után azt mondta:

A ma este bizonyíték arra, hogy mi mindenre vagyunk képesek, ha összefogunk, ha a pozitívumokat, a lehetőségeket és azokat a dolgokat helyezzük előtérbe, amelyek összekötnek minket, és nem azokat, amelyek szétválasztanak.

Kiemelt kép: Steven for Montgomery/Facebook

Ajánlott videó

Olvasói sztorik