Nagyvilág

Itt a politikai klímaváltozás

 

A világ ma talán legmegosztóbb személyisége Greta Thunberg, a 16 éves aktivista, aki alig több mint egy éve robbant be a köztudatba azzal, hogy a klímaváltozás elleni tetteket sürgetve kiült tüntetni a svéd parlament elé. Egyéni akciójából azóta globális mozgalom lett, csak a Facebook-oldalának közel 2,5 millió, Twitter-oldalának pedig több mint 2,6 millió követője van, az ENSZ New York-i klímacsúcsa óta ő a világsajtó és a közösségi média fő vitatémája. Bár formális tisztsége nincs, a politikusok – Donald Trumptól és Vlagyimir Putyintól Jair Bolsonarón át Gulyás Gergelyig – nem tehetik meg, hogy nem reagálnak rá. Mindez azonban aligha pusztán róla szól, és nem is „csak” a klímaváltozásról, hanem arról az identitáspolitikai ellentétről is, ami az önmagát „szuverenistának” nevező tekintélyelvű populizmus és az ugyancsak populista globális zöld mozgalom között feszül. Egyes politológiai elméletek szerint ez lehet a 21. század legfontosabb társadalmi-politikai törésvonala, és annyi bizonyos, hogy ennek több szinten is látszanak jelei.

Növekvő társadalmi érdeklődés

Nemzetközi felmérések azt mutatják, hogy az emberek világszerte egyre fontosabbnak tartják a környezeti problémákat. Ráadásul az ezekre irányuló figyelem rendkívül gyorsan növekszik. Az Ipsos 2019-es globális kutatása szerint a világ közvéleménye az éghajlatváltozást (37%), a légszennyezést (35%) és a keletkező hulladékmennyiség kezelését (34%) gondolja a három legfontosabb környezeti kérdésnek. Az átlagot tekintve az emberek több mint egyharmada súlyos problémának tartja ezeket. A klímaváltozást magas, 40-50 százalékos arányban a legfontosabb problémák közé sorolja például Japán, Spanyolország, Németország, Kanada, az Egyesült Államok, Dél-Korea, Franciaország, Malajzia, Ausztrália, India közvéleménye. Tehát korántsem csak Nyugat- vagy Észak-Európában felkapott témáról van szó.

Ugyanakkor Európában is látványos a változás. A Standard Eurobarometer rendszeres felmérései szerint 2017-től kezdődően kezdett el meredeken emelkedni a klímaváltozást fontos problémaként érzékelők aránya. A 28 uniós tagállam átlagát tekintve 2019 júniusában az európaiak 22 százaléka említette a klímaváltozást az Európai Unió előtt álló két legnagyobb probléma között. Ez az arány egy évvel korábban még csak 16 százalék volt.

A klímaváltozás témájánál ma már csak a bevándorlás (34%) látszik nagyobb kihívásnak uniós szinten, míg azonban utóbbi folyamatosan veszít jelentőségéből a 2015-ös menekültválság óta, addig az előbbi mind inkább felértékelődik. Hasonló a trend akkor is, ha a kérdés nem az EU-ra, hanem a válaszadó saját országára vonatkozik.

Magyarország nem lóg ki az európai országok sorából. Az uniós átlagnak megfelelően a magyarok 22 százaléka említette a klímaváltozást az EU előtt álló két legnagyobb probléma között. Ez a korábbi mérésekhez képest kiugró növekedést jelez és a tagállamok között is magas értéknek számít.

Bár Gulyás Gergely a budapesti klímatüntetés előtt azt mondta, hogy „néhány tucat aktivistán kívül igazából senkit sem érdekel az egész”, mind az Eurobarometer, mind az Ipsos adatai azt mutatják, hogy Magyarország egyike azoknak, ahol (10 százalékpont feletti növekedéssel) a leggyorsabban nő a környezeti problémák iránti fogékonyság.

A felmérések azt is kimutatják, hogy a legtöbb ember hajlandó személyes intézkedéseket tenni a környezetvédelem, például a hulladék csökkentése érdekében, ám szkeptikusak a politikai intézkedésekkel szemben. A környezeti problémákért a többség a felelősséget inkább a vállalatokra és a kormányokra hárítja, a fogyasztókat csak kevesen tartják felelősnek. Ez viszont nem mond ellent annak, sőt erősíti azt, hogy az egyéni cselekvés lehetőségét sokan fontosnak tartják, ami kifejezetten kedvez a politikai mozgalomépítésnek.

Ugyanezt erősíti a hétköznapi tapasztalat is, hiszen egyre többen érzékelik, hogy a személyes ismeretségi körükben olyanok is próbálnak környezettudatosabban élni, akik korábban egyáltalán nem foglalkoztak ezzel. Erre reagálva pedig erősödik az egyéni cselekvéssel szemben szkeptikus ellentábor hangja is, ami megint csak jelzi, olyan ügyről van szó, amely így vagy úgy, de az emberek egyre nagyobb részét foglalkoztatja.

Identitáspolitikai kihívás

A látványos és gyors változás a társadalmi attitűdök szintjén ökopolitika fordulatot jelez. A zöld politika még a közelmúltban is küzdött a legitimitásáért, az ebbe a körbe sorolható mozgalmak és rétegpártok jóléti államok luxusaként legfeljebb életforma-közösségnek voltak tekinthetők, mintsem jelentős társadalmi-politikai szereplőknek. Ennek azonban vége:

a globális zöld mozgalom immár minden tekintetben alkalmasnak tűnik arra, hogy népszerűvé váljon és tömegeknek nyújtson politikai identitást.

Ez már csak abból is látszik, hogy milyen idegesen reagálnak a globális zöldek nyomulására a cikk elején említett tekintélyelvű politikusok. A regnáló amerikai és brazil elnök vagy időnként épp Orbán Viktor blokkolja a nemzetközi klímaegyezményeket és lekicsinylő megjegyzéseket tesz a zöldek képviselőire. Ez nem pusztán gazdasági érdekeikre és érdekeltségeikre vezethető vissza, hanem arra is, hogy pontosan tisztában vannak azzal: a klímaválságra adott zöld válasz egy olyan identitáspolitikai csomag, amelynek elemei szembehelyezhetők az ő „forradalminak” tekintett politikájukkal, és ez veszélyt jelenthet a hatalmukra.

Francis Fukuyama írja le Az identitáspolitika ellen – Az új törzsi gondolkodás és a demokrácia válsága című tanulmányában, hogy a 21. században már nem a gazdasági, elosztási, jóléti kérdések vannak a politikai küzdelem központjában, mint a 20. század második felében, hanem az identitás. Ez fokozódó társadalmi polarizációhoz, politikai tribalizmushoz vezet, amelynek politikai haszonélvezője a modernizált, önmagát „szuverenistára” átkeresztelő, tekintélyelvű jobboldali és szélsőjobboldali populizmus. Ez az irányzat nem egyszerűen a nemzeti identitás védelmét tűzi zászlajára, hanem az etnikai, illetve kulturális homogenitásét, vagy (micsoda újdonság!) a „faji” keveredés elutasítását, ami legtöbbször a bevándorlás álságos ellenzésében merül ki. Mindez pusztán annyiban különbözik a fasizmustól, hogy egyrészt az irányzat képviselő erőszak alkalmazása nélkül bontják le a jogállamot és a II. világháború után kialakult demokratikus politikai rendszereket. Másrészt, hogy identitáspolitikájuk, mely a nemzetállamhoz, az etnikumhoz, a valláshoz, a civilizációhoz vagy ezek kombinációjához (lásd: „keresztény szabadság”) kötött nem hirdet világuralmat, hanem inkább egy egyenként befelé forduló „szuverenista” világkoalíciót, Anne Applebaum kifejezésével „nacionalista internacionálét” ígér. Ennek keretében pedig hagymázas üzeneteik szerint végre meghaladható a baloldal és a liberálisok által előidézett rút politikai megosztottság, és ki-ki a maga országában egyesülhet egy nagy boldog politikai közösségben.

Ezzel szemben a társadalom tagoltságát nem tagadó baloldali és a liberális identitáspolitika versenyképtelen. Ezek ugyanis különféle marginalizált csoportok ügyeit karolják fel: a szegényekét, az etnikai kisebbségekét, a nőkét, a menekültekét, az LMBTQ-emberekét stb. Hiába vannak ezek a csoportok egy társadalomban összességében többségben, nem ruházhatók fel olyan erejű közös politikai identitással, mint amilyet a tekintélyelvű populizmus kínál a saját híveinek. Így kovácsolódik a leghangosabb, legaktívabb kisebbségből (Cas Mudde) relatív többség.

Ehhez képest kínál alternatív politikai identitást az emberiség nevében felszólaló, a klímaváltozás elkerüléséhez szükséges gazdaságirendszer- és életmódváltást hirdető globális zöld mozgalom. Nemcsak arról van szó, hogy ez az identitáspolitikai a lehető legszélesebb alapon nyújt azonosulási lehetőséget és közös célokat, hanem arról is, hogy a populista eszköztár minden lényeges elemével képes élni.

Nézzük sorban, melyek ezek az elemek.

  1. Minden populizmus alapmotívuma a nép és az elit szembeállítása. A zöld populisták ezt még a „szuverenistáknál” is látványosabban tudják megjeleníteni a klímaválságot elszenvedő sokaság és a felelőtlen politikai-gazdasági elit végzetes ellentétének hangsúlyázásával.
  2. A tekintélyelvű populizmus a válságba került, cselevőképtelennek beállított (liberális) demokrácia megújítását ígéri, mivel azt a népszuverenitás csorbításának (valójában a hatalom felesleges korlátozásának) tartja. Így jönnek létre az illiberális, hibrid rezsimek, amelyben a nép akaratát megtestesítő vezér cselekvésének útjából elhárulnak az akadályok. A zöld populizmus ebben is alternatívát kínál, mivel az ökopolitikai hagyománynak megfelelően közvetlen demokratikus eszközöket, több részvételt, a politikai döntésekbe történő bevonást és az egyéni cselekvés lehetőségét ígéri.
  3. A tekintélyelvű populisták a politikai korrektséget támadva az „igazság” kimondóinak szerepében tetszelegnek. Ezt a pozíciót azonban pont azért veszíthetik el, mert a lassan a legfontosabb letagadott igazságnak tartott klímaváltozást kérdőjelezik meg a zöldekkel szemben.
  4. A populisták sikerének egyik mindenkori feltétele az erős, megosztó, karizmatikus vezető, aki képes érzelmeket kiváltani az emberekből, aki nem egyszerűen meghallgatja a nép szavát, hanem „természetéből adódóan” képviseli a népet. Ebben a vonatkozásban kihívás a tekintélyelvű populizmus számára Greta Thunberg felbukkanása. Nem magáról a 16 éves lányról van szó, hanem a szerepről, amit sokak szemében betölt. Általa jutott olyasmihez a zöld mozgalom, ami korábban sosem adatott meg számára. A gyerekek döntéshozókkal szembeni haragját jelképező Thunberg nem tekinthető ugyan vezetőnek, de személye közérthetően és komoly indulatokat kiváltva testesíti meg az üzenetet, amit a zöld mozgalom a lehető legszélesebb körhöz szeretne eljuttatni. Hatásosságát jelzi, hogy karakteréhez nem lehet nem viszonyulni. A klímaváltozás tagadásában utazók és a háttérhatalom-hívők egyenesen a „globalizmus” mesterkedését és eszközét látják a fiatal klímaktivistában. Az ellenoldalon viszont úgy vélik, épp a klímaválság katasztrofális valósága emeli szimbólummá, a jövő nemzedékek szószolójává Greta Thunberget. A klímaváltozás tényét elfogadó, de a hisztériát elutasító „mérsékeltek” eközben azon bosszankodnak, hogy milyen csúnya populista jelenség vagy PR-fogás ez az egész, hiszen szerintük a nagy felhajtás csak ellehetetleníti a tényleges környezeti problémák felismerését kezelését. Ebből is látható, hogy a karizmatikus személyiség titka nem a széleskörű elfogadottság, hanem a megkerülhetetlenség. A globális zöld mozgalom Greta Thunberg révén vált igazán populistává.
  5. Végül pedig az is kihívás a tekintélyelvű populizmus számára, hogy a zöld mozgalom válságretorikában is versenyképes. Minden populizmus lételeme ugyanis a krízishelyzet, a félelemkeltés. Ami a jobboldali autoriter identitáspolitikában a „globalizmus”, a „migránsveszély”, az örökös nemzetféltés és az ezek kapcsán megfogalmazott a védelem ígérete, az a zöld identitáspolitikában a „klímakatsztrófa” réme, illetve a klímavédelem. Ebben a keretben a klímaválság témája még überelni is képes a tekintélyelvű populisták slágertémáját, a bevándorlást. A felmérésekből látható, hogy előbbinek nő a jelentősége, utóbbinak csökken, ráadásul a migráció egyik oka épp a klímaváltozás. „Hogy fogod megvédeni a nemzeted, ha közben az egész bolygó pusztul el? Hogy fogod megállítani a migrációt, ha a klímaválságot nem veszed komolyan?” – üzenik a globális zöldek, szinte megfosztva a cselekvés lehetőségétől a nemzetállamokat. Hiszen globális problémákra csak globális válaszokat lehet adni. A bevándorlás kapcsán még el lehet hitetni, hogy a kerítés állítja meg a migránsokat, és nem az EU-Törökország megállapodás, az éghajlatváltozás következményei azonban egyre inkább érződni fognak, és nem állnak meg az országhatárnál.
Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Zöld pártok erősödése

A társadalmi és identitáspolitikai szinten érzékelhető ökopolitikai fordulatnak pártpolitika lenyomata is van. A sokáig marginálisnak tekinthető zöldpártok Európában egyértelműen növekedésnek indultak, de politikájuk kezd érvényesülni az amerikai Demokrata Párt keretein belül is.

A 2019-es európai parlamenti választáson a zöld pártok több országban is történetük legjobb eredményét érték el, az Európai Parlamentben közel 50 százalékkal növelték a mandátumaik számát, övék a negyedik legnagyobb frakció. Különösen erősek a skandináv tagállamokban, Németországban és Franciaországban, de számolni kell a zöldekkel már Nagy-Britanniában és Írországban is. Legutóbb az elmúlt hétvégén rendezett ausztriai választáson ugrott nagyot a zöld párt támogatottsága, amely így akár kormányra is kerülhet. Az előretörésnek oka persze az is, hogy a zöld pártok szinte mindenhol a közép felé mozdulnak, táboruk ma már korántsem írható le faölelgető hippik gyülekezeteként, a városi, öltönyben kerékpározó középosztály tagjai is megtalálhatók körükben. Egyes vélemények szerint pedig hosszabb távon ennek ára a felpuhulás és a politikai mainstreamben való feloldódás lehet.

Az is igaz ugyanakkor, hogy nem Dél- és Kelet-Európában nincsenek erős zöld pártok. Még akkor sem, ha társadalmi szinten erős kereslet mutatkozik a zöld gondolat iránt, mint például Spanyolországban vagy épp Magyarországon, ahol

az LMP pont addigra verte szét saját magát, mire a társadalmi feltételek kedvezőbbek lettek számára.

Ettől függetlenül azonban itthon és nemzetközi szinten is folytatódni fog a környezeti problémák iránti fogékonyság növekedése, mivel azok hétköznapi következményei minden ember életére hatással vannak. A növekvő társadalmi figyelem pedig politikai válaszokat is követel majd minden oldalról. A globális zöld mozgalom és a hozzájuk kapcsolódó pártok esetében kérdés, hogy élnek-e a kezükben lévő erős identitáspolitikai eszköztárral és vállalják-e a tekintélyelvű populizmus kihívójának szerepét. Ha nem, akkor az autoriter populistáknak könnyű lesz elhárítani a zöld kihívást: leghatásosabban úgy, ha integrálják és maguk képére formálják mindazt, amit a zöld mozgalomból számukra vállalható. Egy ilyen forgatókönyv Magyarországon különösen esélyes, hiszen jól látható, hogy Orbán-rezsim nem döntötte még el, mit kezdjen a zöld irányzattal. A kormánypárt politikusai egyelőre össze-vissza beszélnek. Hol Trumphoz hasonló klímaszkeptikus megnyilvánulásokat tesznek, hol finoman klímavédő húrokat pengetnek. A hazai ellenzéki oldal szereplői így most még megtehetik, hogy – az üres neoliberálisozásból álló „rendszerkritikán” és a szokásos faültetéses sajtótájékoztatókon túllépve – kezdenek is valamit zöld témával és identitáspolitikával. Sok idejük azonban már nincs. Orbán hamarosan dönteni fog.

Juhász Attila (Political Capital)

Kiemelt kép: Roy Rochlin/WireImage / Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.