Nagyvilág

Orbán, Merkel, Macron és a többiek: így árulták el Európa vezetői az Európai Uniót

Ha az euroszkeptikusok kétszer annyi mandátumot szereztek volna a május végi EP-választáson, mint azt tették, akkor sem tudtak volna több kárt okozni az Európai Unió eszméjének, versenyképességének, érdekérvényesítő képességének és jövőjének, mint azt a közösség huszonkilenc, több napra szobába zárkozó vezetője tette. Az állam- és kormányfők Donald Tusk elnök vezetésével letárgyalt kompromisszuma nyomán az Európai Bizottság vezetője a német Ursula von der Leyen, a tanács elnöke a belga Charles Michel lehet, a külügyi szolgálat vezetésével a spanyol Josep Borrellt bíznák meg, az Európai Parlament vezetését pedig a bolgár Szergej Sztanisevnek szánták, de őt pár órával később lényegében le is szedte saját szocialista frakciója. Az idáig vezető úttal és az elkészített csomaggal Európa vezetői simán elárulták az Európai Uniót.

Ursula von der Leyen. Fotó:Christian Charisius/dpa/AFP

Merkel veresége = Merkel győzelme

Arról, hogy hogyan jutottunk idáig, a teljes igazságot sohasem tudjuk meg, történetek versenye zajlik majd a nyilvánosságban, a titkok azonban titkok maradnak. Ám érdemes elképzelni a világot úgy, hogy nem Orbán Viktor körül forog. Emellett érdemes elgondolni, hogy nem csupán Magyarország vezetéséhez kell kimagasló politikai tehetség, hanem Európa legerősebb országának másfél évtizedes uralásához (lásd Angela Merkel és Németország esete), valamint ahhoz, hogy Európa másik nagyhatalmát valaki úgy vegye át, hogy semmi idő alatt roppantja meg a komplett pártrendszert és épít maga mögé hatalmas mozgalmat (lásd Emmanuel Macron és Franciaország). Ebben az esetben némi politikai fantáziával arra is juthatunk, a páros – és a spanyol Pedro Sanchezoszakai megállapodása, amelynek kulcseleme, hogy Frans Timmermans lehet az Európai Bizottság elnöke, csali volt, amelyet mindenki bekapott.

Érdemes például Orbán Viktor mozgását nézni. A miniszterelnök és a visegrádi négyek, de az Európai Néppárt tagjai is győzelemként ünneplik, hogy leszámoltak a merkelista Timmermans-tervvel. Ezért óriási munkát végeztek, a lázadó vezetők napokig feszítettek, hogy végül legyűrjék Merkelék ellenállását, és

a megalázott német kancellárnak kompromisszumot kelljen kötnie. Ennek nyomán úgy alakult, hogy nem politikai ellenfele, egy holland szocialista, hanem legrégebbi szövetségeseinek egyike, a CDU politikusa lett a kiválasztott.

A Merkel-kormány védelmi minisztere, egy Brüsszelben született kozmopolita, aki 2011-es interjújában céljaként jelölte meg az Európai Egyesült Államok létrejöttét, a szorosabb integráció támogatója, kiáll az azonos neműek házassága mellett. Tehát  Orbán azt tekinti sikernek, hogy Merkel pártjának föderalista politikusa lehet a bizottság vezetője. Ezt a győzelmét ünnepli, miközben Merkel csöndben viseli úgymond vereségét, minek nyomán saját embere vezetheti Európát.

Eközben Macron is elérte célját, amely a csúcsjelölti rendszer megfúrása volt (ebben Orbán is partnere volt), hogy közben a másik nagyon fontos posztot, azaz az Európai Központ Bank elnöki tisztségét hazavigye: a francia Christine Lagarde kaphatja a tisztséget. Azaz Macron és Merkel oszakai terve úgy bukott el, hogy hazavitték a két fontos posztot, és „tettestársuk””, Sanchez is szerzett a spanyoloknak egy vezetői helyet, miközben a visegrádiak nem kaptak semmit. Tehát míg Orbánék Facebook-posztokban ünneplik magukat, a hármas tagjai alighanem kacsintós szmájlikat küldenek egymásnak, mindegyikük embere a helyére került. Merkel nem a kommunikációs, hanem a politikai meccset akarta megnyerni, egyelőre nem is értem, hogyan tört át az a történet a sajtó egy részében, amely szerint súlyos vereséget szenvedett. Eszerint Merkel akkor nyert volna nagyot, ha szocialista a bizottsági elnök, ám veszített, mert párttársa, régi szövetségese lesz a főnök. Sajátos logika.

Christine Lagarde. Fotó: Wiktor Dabkowski/AFP

De hogyan jutottunk el Ursula von der Leyenig?

Ezzel együtt egyetlen olyan európai vezetőnek sincs oka az örömre, aki hisz az Európai Unióban. Ezeket a politikai meccseket ugyan lejátszották, ám mindennek nyomán előállították minden idők legjelentéktelenebb EU-vezetését. Elvégre ki az az Ursula von der Leyen? Miként várható, hogy a bizottság Európa kormányaként viselkedjen, valódi politikai erőt mutasson, eszméket képviseljen, kezdeményező szerepe legyen, ha lényegileg random választott, még ha otthon népszerű és elismert, a nemzetközi politikai térben politikai könnyűsúlyú politikusok vezetik?

A huszonnyolc tagállami állam- és kormányfő egészen szürreális módon karikírozta az európai intézményrendszert, amikor az alku során olyan nevek kerültek a kalapba, amelyek némelyikénél a Google is bajban volt, hogy felhajtson az érintettről néhány információt. Erre jó példa, hogy a bolgár Mariya Gabriel neve is az asztalra került, mint külügyi vezető. Az megvan, ahogy négyszemközti tárgyalásokon Plenkovic horvát és Rutte holland kormányfő Mariya Gabriel politikájáról, Európa-képéről vitatkozik?

Ebből világos, hogy egyetlen percig sem arról szól az alku, ki képes erősebben érvényesíteni az európai érdeknek megfelelő politikát, kinek a vezetésével képzelhető el, hogy az Európai Unió versenyképes lesz abban a globális rivalizálásban, amelyben tétovagása és langyossága, tagállamainak széttartó érdekei miatt mind inkább reménytelenebbnek látszik a helyzete az Egyesült Államokkal és Kínával szemben. Ezúttal is minden hátsó teremben létrejött alku tárgya a veszélyek kiiktatása. Mármint a saját érdekek és politikák mentése, a konfliktusok rizikójának minimalizálása, így kerülnek mind gyengébb és gyengébb, mind érdektelenebb és érdektelenebb, jelentéktelenebb és jelentéktelenebb politikusok a kulcsposztokra.

Kinek az érdeke a „langyos terv”?

Mindenkinek és senkinek egyszerre. Azaz valójában senkinek nem használ, hogy az Európai Unió karakteres vezetők hiányában a technokraták olyan játszótere, ahol politikai értékek, közös érdekek érvényesítésére nincs lehetőség. Ez súlyos és korrigálhatatlan versenyképességi hátrány. Ám közben mindenkinek is ez az érdeke, mert ez egyúttal azt jelenti, hogy a nemzeti érdekek különalkuk, megállapodások révén érvényesíthetők a nemzetközi piacon, azaz az EU védernyője alatt, de annak szigora, értékkonszenzusának betartása nélkül lehet mozogni a globális térben.

Ebben pedig igen jó Orbán, aki nyilván azért akadt ki elsősorban a Timmermans-opcióra, mert a tapasztalt holland szocialista nehézsúlyú, világos Európa-képpel rendelkező politikus, aki nagyon mást gondol az EU-ról, mint a szkeptikus vezetők, és aki alighanem súlyos nyomást tett volna például a magyar és a lengyel kormányra a jogállam szisztematikus leépítése miatt. (Ezért lehetett mesteri a Merkel-taktika: ha befut Timmermans, Merkel Európa-párti projektje erős támogatást kap, ráadásul a szocik intézik a konfliktust az EU-szkeptikusokkal, miközben esetleg az Európai Központi Bankot is elviheti, a B-terv meg a párttársa győzelme lett. Aminél ráadásul Merkel tartózkodott, hogy otthon még eladhassa koalíciós partnerének, a szocdem pártnak, hogy tehetetlen volt a többiekkel szemben, éppen csak elszenvedte győzelmét.) Orbán azonnal háborúba is kezdett: a demokratikus választások eredményére hivatkozott, mondván a Néppárt nyerte a választásokat.

Fotó: Dursun Aydemir / Anadolu Agency/AFP

Csakhogy éppen Orbán volt az, aki pártja saját csúcsjelöltjét nem támogatta. Márpedig ha a Néppárt nyert Európában, akkor a Weber vezette szövetség győzött, hogy aztán Orbán „demokratikus indoklással” támogasson Weberrel szemben egy olyan embert, aki egyetlen európai választópolgárnak sem juthatott eszébe, amikor szavazni ment, miközben sokan közülük nézhették a vitákat Weber és Timmermans között Európa jövőjéről, eszmékről, politikákról. Hogy a demokratikus gondolat jegyében végül ők maradjanak ki mindenből.

Azért ezt túléli a demokrácia

Nyilván a csúcsjelölti rendszer kinyírásán túl azért van demokrácia a világon, ám amit most Európa vezetői műveltek, az mindennek a tagadása, amit a demokratikus folyamatokról tudunk.

Kétszáz millió választópolgár szavazott májusban, amikor volt egy csúcsjelölti rendszer, ehhez képest a 200 millió ember szavazatainak lényegében semmilyen következménye nem lett, azaz a megnevezett jelöltek nem kapnak posztot, miközben huszonnyolc, más típusú választáson, más feladatra demokratikus legitimációt nyert politikus zárt szobákban, kideríthetetlen kritériumok alapján, semmilyen demokratikus legitimációval nem rendelkező embereket jelölt ki posztokra.

Amiből egyenesen következhet az intézmények közötti konfliktus. Merthogy a parlamentben ülő képviselőket viszont EP-képviselőnek választották meg, és éppen tőlük várják, hogy demokratikus legitimációt nyújtsanak az átláthatatlan folyamathoz. Ám nem világos, hogy például a szocialista frakció miért gondolná azt, mindenképpen meg kell szavaznia a számára semmilyen előnnyel nem járó megállapodást, amelyben a vigaszdíj az övé, miközben a német tőke érdekeinek tökéletesen megfelelő konstrukcióhoz, a Merkel-Macron uralkodáshoz kéne tapsolnia. Azaz simán benne van, hogy a többnapos szobázás után az EP-képviselők visszaküldik a tagállami vezetőket az alkuasztalhoz. Az első ütésre csak néhány órát kellett várni: a vezetők kialkudták a bolgár Sztanisevet EP-elnöknek, hogy aztán a szocialista frakció úgy döntsön, a kétes hírű bolgár helyett az olasz David-Maria Sassolit javasolja a posztra.

Nyugodjon le mindenki, Orbán győzött

Mindebből persze Magyarországra az érdemi viták nem jutnak majd el. Nem lesz szó arról, milyen azonnali és súlyos döntéseket kellene meghozni az Európa Unió érdemi működőképességének megőrzéséhez, hogyan kellene demokratizálni a közösséget, miért nem tartható fent a kortárs politikai térben, a populista vezetők akciózása, az EU-szkeptikusok nyomása mellett az a finom egyensúly, amelyet korábban az együttműködő nemzetek és európai intézmények kompromisszumainak sorára építettek. Idehaza annyit tudunk majd meg, hogy Orbán Viktor győzött.

Annyiban van minek örülnie, hogy ha Von der Leyen igazolja a karrierjéből és a minden másból következő várakozásokat, akkor üzletbarát bizottság alakul: Orbán bizniszekkel él túl már évtizede, tudja, kinek, mit kell adnia azért, hogy közben az EU minden eszméjét, normáját tagadva forgathassa fel az országát. A Timmermans-bizottsághoz alighanem kevés lett volna a német tőke feltétel nélküli kiszolgálása, amiért cserébe hétköznapokon szabadon működhetnek a fideszes útonállók. Von der Leyen testületével azonban tippünk szerint Orbán nyugodtan eléldegél majd. A papírforma szerint kiszolgálja majd igényeiket, a háttérben megköti az üzleteket velük, cserébe szabadságot kap odahaza. A Timmermans-féle konfliktusokra aligha kell számítani, mert Von der Leyen azért jó eséllyel nem gondol majd semmit érvényeset és érvényesíthetőt Európáról. Ha pedig meglepetésre mégis így tenne, eszközrendszere biztosan a hagyományos, a német és európai politikában konszenzusos modellből táplálkozna, amit Orbán unalomig ismer: jól ellesz a kötelezettségszegési eljárások és a technikai módosítások közben.

Ebből világos, Orbánnak elméletileg megfelel a langyosok Európája.

Fotó: John Thys / AFP

A kérdés az, hogy mindenki langyos-e még a környékén. A néppárti frakciót ugyanis az a Weber vezeti, aki máris helyretette Szájer Józsefet az első viták egyikén, és azt is megjegyezte, Macron és Orbán nyírta ki a csúcsjelölti rendszert. Persze Weber későn ébredt, évekig nézte langyosan Orbánt a Néppártban, se igent, se nemet nem mondott rá. Talán akkor még nem hallotta a fideszes körökben népszerű bibliai utalást, hogy tudniillik

a langyosakat kiköpi az Isten.

Ha Weber ezt megtanulta a Fidesztől, akkor Orbánék néppárti pozíciói sokkal rosszabbak, mint valaha voltak, miközben a bizottsági székbe segítettek egy Webernél merkelistább, föderalistább politikust, egy a Fidesszel megengedőbb CSU-s helyett egy CDU-st. És hogy mit csinál majd Von der Leyen, az alighanem legalább annyira múlik Merkelen és Weberen, mint Von der Leyenen, ez pedig jelentős politikai kockázat Orbánnak. Miként az is, hogy Von der Leyen – iménti feltételezésünkkel ellentétben – nem csupán elasszisztálni akarja élete és karrierje nagy időszakát, hanem álmainak megfelelően meg akarja erősíteni az EU-projektet, amelynek most világos ellenfele Orbán Viktor.

Ám már ez is azt jelzi, arról szól minden, kinek, hogyan tud nőni a mozgástere az EU-ban, arról egyetlen felvetés sem szólt, hogyan tud nőni az EU ereje és versenyképessége Ez pedig azért van így, mert

az Európai Uniót az összes európai vezető elárulta.

Így tett a csúcsjelölti rendszer kinyírására játszó Macron, a végülis saját ismeretlen párttársát befuttató Merkel, a hazai kommunikációs sikerre hajtó Orbán, Tusk, akinek fő célja az volt, hogy kiírja a Twitterre, megvan a deal, a néppárti miniszterelnökök, akik a demokratikus választások eredményére hivatkova lázadtak, hogy aztán ne jelöltjüket, Webert, hanem egy random német minisztert toljanak át, a sor folytatható.

Mind úgy tettek, mintha nem tudnák: a történelem összes olyan politikai rendszere, vállalkozása elbukott, amely nem értékekre, szövetségekre, hanem árulásokra építette identitását.

Kiemelt kép: Ludovic Marin / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.