Közélet

Van értelme annak, hogy az amerikaiak robbantották fel az Északi Áramlatot?

DANISH DEFENCE / AFP
DANISH DEFENCE / AFP
Joe Biden elnök utasítására a CIA robbantotta fel az Északi Áramlat vezetékeit tavaly szeptemberben, együttműködve a norvég haditengerészettel és titkosszolgálattal – állítja a Pulitzer-díjas Seymour Hersh. Szerinte a bombákat NATO-hadgyakorlat során egy Alta osztályú hajóról helyezték el a vezetékeken, ilyen jármű azonban nem vett részt a gyakorlaton, és a vezetékek közelében egyébként sem járt katonai hajó egy nyílt forrásokból dolgozó elemző szerint. Hershnek olyan elejtett megjegyzései is vannak, amelyek szintén megkérdőjelezhetőek. Például hogy Jens Stoltenberg a vietnami háború óta együttműködik az amerikai titkosszolgálattal. A NATO jelenlegi főtitkára azonban Saigon elestekor 16 éves volt, és középiskolába járt.

Komoly vita lett a közelmúltban abból az eposzi hosszúságú cikkből, amelyet Seymour Hersh, az Egyesült Államok egyik újságírólegendája írt arról, hogy Joe Biden elnök parancsára a CIA – a norvég haditengerészet és titkosszolgálat közreműködésével – robbantotta fel az Északi Áramlat gázvezetéket szeptember végén.

A Pulitzer-díjas újságíró szerint az akciót az Egyesült Államok Haditengerészetének Kísérleti Búváregységének tagjai hajtották végre, C4-es típusú robbanóanyagot használva. Azért őket választották és nem a különleges műveleti egységet, mert az utóbbi bevetéséről az elnöknek kötelessége tájékoztatni a képviselőházat, valamint a művelet előtt jelentést kell kapnia a szenátus és a képviselőház vezetőinek is. A távirányítással aktiválható bombákat tavaly júniusban, egy NATO hadgyakorlaton, a Baltic Operations 22-őn (BALTOPS 22) helyezték el a vezetékeken, a Dániához tartozó Bornholm-szigete mellett – állítja Hersh, aki szerint a helyszínt a norvégok határozták meg. Mivel a sziget Dánia és Svédország között van, a norvégok és az amerikaiak megegyeztek, hogy Dániában és Svédországban magas szintű hivatalnokokat informálnak arról, hogy búvártevékenységet folytatnak a területen.

A terv – amit Hersh szerint végrehajtottak – úgy nézett ki, hogy a C4-es robbanószerkezetet egy hangbója hozta működésbe, melyet egy repülő ejtett a tengerbe. 2022. szeptember 26-án, egy P8-as kémrepülő, amely a norvég haditengerészethez tartozott, egy látszólag rutinrepülés közben leejtette a hangbóját. A jel eljutott a robbanófejekig, így először az Északi Áramlat 2, majd az Északi Áramlat 1 vezetékek is felrobbantak. A négy vezeték közül három működésképtelenné vált.

A vezetékek felrobbantásának Hersh szerint két oka volt, egyrészt hogy a Vlagyimir Putyin vezette orosz államot jelentős bevételtől fosszák meg ezzel (azt írja, volt olyan év, hogy az Északi Áramlatot üzemeltető Gazprom az orosz állami bevételek 45 százalékát adta), másfelől így megszüntetnék Németország és Nyugat-Európa függését az olcsó orosz gáztól.

Hersh cikkén (ami itt magyarul is olvasható) sokan felháborodtak, az amerikaiakkal szkeptikus bal- és jobboldal viszont tényként látszik elfogadni, nagyrészt Hersh évtizedekkel korábban felépített hírnevére támaszkodva. Mostanra viszont részletesebb elemzések is születtek a cikkről. Oliver Alexander, egy nyílt forrásokból dolgozó elemző kérdőjelezte meg annak legtöbb állítását.

Alexander részletesen leírja, melyek Hersh cikkének ellentmondásai. Hersh arról ír, hogy az Északi Áramlat csöveinek felrobbantásához, pontosabban a bombák elhelyezéséhez az Egyesült Államok a 2022. június 17-étől 13 napon át tartó BALTOPS nevű hadgyakorlatot használta fel álcaként. Az amerikaiak állítólag meggyőzték a szervezőket, hogy a programját egészítsék ki egy kutatással és fejlesztéssel kapcsolatos gyakorlattal, amely a Bornholm-sziget közelében történt volna. Ennek során a csapatok aknákat telepítettek volna, majd víz alatti technológiával próbálták volna azokat hatástalanítani. A cikk írója szerint ennek során helyezhették el a robbanóanyagokat a vezetékeknél.

Jonathan NACKSTRAND / AFP A BALTOPS 22 gyakorlat 2022. június 6-án.

Ezzel azonban több probléma is van. Egyrészt a BALTOPS-nak Alexander szerint régóta része az aknamentesítési gyakorlat, így fölösleges lett volna egy olyan kérést megfogalmazni, hogy tartsanak egy ilyet. Másrészt a hadgyakorlat programja már jóval korábban összeállt, annak helyszíneivel együtt. Meglepő lépés lett volna, ha egy szupertitkos amerikai akció előtt újabb embereket vontak volna be az előkészületekbe – még ha közvetetten is –, akik biztonsági kockázatot jelentenek.

Hersh Jens Stoltenbeng NATO-főtitkárról úgy ír, mint aki a vietnami háború óta folyamatosan kiszolgálja az amerikai hadsereg igényeit, és azóta együttműködik az amerikai hírszerzéssel. Stoltenberg azonban mindössze 16 éves volt, amikor Saigon elesett, 1975-ben még középiskolai tanulmányait folytatta Oslóban, így esetében a vietnami háborúra hivatkozni nem tűnik megalapozottnak.

Több ilyen odavetett megjegyzés is van az anyagban, melyek közelebbről problematikusnak tűnnek. Norvégiáról például úgy ír Hersh, mint az akcióban partnerként számításba vehető logikus szövetségesről, miközben Norvégia fekszik a legmesszebb a vezetéktől az északi országok közül. Finnország, Svédország (igaz, ezek nem NATO-tagok még) és Dánia is közvetlenül a vezeték mellett van, Norvégia viszont nem.

Hersh szerint a norvég hadsereg találta meg a tökéletes pontot a vezetékek felrobbantására. Csakhogy nem volt tökéletes pont. Összesen három robbanás történt a hálózaton. Az első kettő helyszíne között 6,17 kilométer távolság van, a harmadik robbanás pedig további 80 kilométerre délre történt, tehát meglehetősen nagy távolságra.

Hersh leírja, hogy a norvég haditengerészet Alta osztályú aknamentesítő hajója vett részt az akcióban, de ilyen hajó nem volt a BALTOPS22 gyakorlaton. Egy Oksøy-osztályú hajó, a Hinnøy volt csak a közelben. Ez a hajó viszont nem járt olyan területen és úgy, hogy onnan búvárok tudtak volna lemerülni, hogy elhelyezzenek bombákat a mélyben. Szintén nyílt forrásból származó adatokból rekonstruálták, merre járt a Hinnøy:

A hozzáférhető adatok alapján a norvég haditengerészet hajója, amikor a leginkább megközelítette a csővezetéket a nyári hadgyakorlaton, akkor is több kilométerre volt a későbbi detonáció helyétől, és az első vezetékpár robbanásának helyszíne mellett elhaladva még csak le sem lassított.

Hersh leírja azt is, hogy a búvárok oxigén, nitrogén és hélium keverékével merültek. A merülések szabályairól az Egyesült Államok haditengerészetének búvárkézikönyve ír. Eszerint egy ilyen merüléshez úgynevezett Heliox mixre lett volna szükség, és a merülési idő valahol 53 és 195 perc között lett volna. Mivel a robbantások három egymástól távol eső ponton történtek, legalább három, egyenként másfél órás merülésre lett volna szükség hozzájuk, miközben a hajó egy esetben sem lassított le.

A cikk szerint az amerikai hadsereg tájékoztatta a svédeket és a dánokat is arról, hogy merülni szeretnének a környéken, ami megint ellentmond annak, hogy fedősztoriként szerették volna felhasználni a BALTOPS gyakorlatot, hiszen így a Bronholm-szigeteknél történt titkos akcióról az amerikaiak és a norvégok mellett a svéd és a dán katonai vezetést is értesítették volna.

Arról is ír Hersh, hogy a norvégok Boeing P-8-as felderítő gépeket használtak arra, hogy hangbójákat dobjanak le róluk a vízbe, és az ezekről kibocsátott rendkívül alacsony frekvenciájú hanghullámmal hozták működésbe a robbanófejeket. A norvég hadseregnek valóban leszállítottak már néhány P-8-ast, de ezek csak jövőre állnak hadrendbe. A szonárbójákat úgy akarták állítólag ledobni, hogy azt rutinrepülésnek álcázták. Ugyan a P-8asok végeznek már gyakorlórepüléseket, tesztrepüléseket, de Norvégia északi részén, több mint ezer kilométerre a robbanásoktól.

Yichuan Cao / NurPhoto / AFP Boeing P-8 Poseidon

Persze meg lehet csinálni Alexander szerint, hogy a repülések ne tűnjenek fel a radarokon, de ez megint ellentmond annak, amiről Hersh ír, hogy rutinrepülésnek szerették volna álcázni a bóják ledobását, hogy ne legyen gyanús. Egyetlen P-8-as repülőgép jelent meg a radarokon a robbanások napján, de az amerikai volt, és egy órával a robbanás után repült el a helyszíntől több kilométerrel.

Hersh írt arról is, hogyan próbálták elérni, hogy ne robbanjanak fel az aknák a víz alatti zajoktól, de körülbelül a hatvanas években jelentett az problémát, hogy egy robbanószer ilyen külső hatások miatt működésbe lép. A mai technika olyan védelmi és indítórendszerekkel működik, amelyek gyakorlatilag kizárják, hogy idő előtt felrobbanjon egy szerkezet.

Ráadásul semmi szükség nem lett volna a P-8-asokról ledobott bójákra sem, hiszen ilyen mélységben távirányítóval is aktiválhatnak akár egy bombát. Arról nem is beszélve, hogy hajóról is ledobhatták volna a bójákat.

Az sem teljesen világos, hogy mi szükség volt a norvég haditengerészet bevonására. Hersh szerint a nagy szakmai tapasztalat miatt kellett az amerikaiaknak segítség, hiszen a norvégok bővelkednek kiváló tengerészekben és búvárokban, akiknek több nemzedékre visszatekintő tapasztalatuk volt a mély tengeri olajfúrásban és gázfeltárásban. Ugyanakkor valószínűleg az amerikai haditengerészetnek is lett volna megfelelő számú szakembere egy ilyen akcióhoz.

Alexander szerint Hersh történetét sokkal nehezebb lett volna darabokra szedni, ha nem ír le ennyi részletet. De éppen ez a részletesség az, ami miatt a laikusok számára hihetőnek tűnik a történet.

Hersh utóbbi években írt többi cikkével is hasonló problémák voltak. Hosszú cikket írt arról is, hogy Oszáma bin Ládent valójában nem úgy ölték meg az amerikaiak, ahogy elmondták. Ezzel a cikkel is az volt a gond, hogy a történet érdekfeszítő, de végső soron a konklúziónak nincs értelme, annak állításait a Fehér Ház cáfolta. Hersh akkor arról írt, hogy az amerikaiak és a pakisztániak éveken keresztül titokban szervezték az akciót, amelyben az amerikaiak egyszerűen besétáltak egy pakisztáni börtönbe, ahol fogva tartották bin Ládent, majd atomjaira lőtték a testét, amit később a Hindukusban dobáltak ki darabokban egy helikopterből. Hersh elmélete az volt, hogy a pakisztániak eredetileg az Al-Káida sakkban tartására használták a fogvatartott bin Ládent, de azért adták át az amerikaiaknak, hogy több segélyt kapjanak. Nem kaptak. Hersh erre azt mondja, hogy azért nem, mert végül szétesett az alku.

Nem ez volt az egyetlen kétes értékű cikke. A szíriai szaringáz-támadásokat ugyanilyen alapossággal próbálta Törökországra terhelni, ezt az írást a Bellingcat szedte darabokra. A Szkripál-mérgezésről is azt írta korábban, hogy valószínűbb, hogy az orosz alvilág követte el a támadást, miközben mostanra ezernyi másik tény bizonyítja az orosz szolgálatok részvételét.

Hersh tényleg legendás újságíró az Egyesült Államokban, de viszonylag idős, és az utolsó meghatározó munkája 2004-ben, 18 évvel ezelőtt volt, amikor részben tőle tudhattuk meg az Abu Ghraib börtön kínzásainak történetét. Az utóbbi időben viszont a nagyobb lapok szerkesztői visszadobták a cikkeit, mert nem találták elegendőnek a tényellenőrzés minőségét. A mostani cikke is egyetlen forrásra támaszkodik, márpedig egyetlen ember nem valószínű, hogy ismeri egy ilyen akció összes lényegi aspektusát. A bin Ládennel kapcsolatos cikke hasonló okok miatt bukott el első körben, de végül meg tudott jelenni. A mostanit viszont már egyetlen lap sem közölte, Hersh a Substack platformján tette közzé, vagyis feltehetően nem volt fölötte szerkesztői kontroll.

És akkor még nem is beszéltünk az Északi Áramlat felrobbantásának lényegéről:

mi értelme annak, hogy Amerika robbantja fel a csöveket?

A magyar kormánymédia hangadói szinte tényként fogadják el, hogy semmi értelme nem lett volna annak, hogy Oroszország robbantsa fel a saját vezetékeit, de egyértelműen elfogadják, hogy az Egyesült Államoknak ez érdekében állt. Erre két bizonyítékot szoktak felhozni. Az egyik az orosz bevételek, illetve Európa oroszoktól való függőségének csökkentése. Az másik pedig Biden mondata arról három héttel az orosz invázió megindítása előtt, hogy ha Oroszország megtámadja Ukrajnát, vége az Északi Áramlat 2-nek.

Az tény, hogy az Egyesült Államok évek óta azért lobbizik, hogy Németország ne kapcsolja be az új vezetékpárt, mert ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy Európa gázellátása fedezhető lenne az Ukrajnán áthaladó gáz nélkül is. Az amerikaiak leginkább ezt szerették volna elkerülni, ahogy az ukránok is. Ezt viszont elérték addigra, mire a vezeték megsérült. A németek a gyakorlatban már korábban döntöttek arról, hogy nem kapcsolják be az új vezetéket, sőt lecsatlakoznak az első vezetékpárról is, amint lehet. Az Északi Áramlat 2 engedélyezését még 2021 végén állították le a németek, majd tavaly február végén, az Ukrajna elleni orosz támadás megindítását követően közölték: határozatlan időre felfüggesztik a projektet.

Az Északi Áramlat 2-nek tehát vége lett, már a robbanás előtt.

Annak sincs sok értelme amerikai szempontból, ha feltesszük, hogy Hersh elmélete igaz, hogy a négy vezetékből csak hármat robbantottak fel, hiszen az oroszok a negyediket be tudják kapcsolni, ha német részről erre igény van.

Az sem igaz, hogy Oroszországnak nem állt érdekében a robbantás. A négy csőből három felrobbantása pont az orosz logikát támasztaná alá, mellyel egyrészt meg akarhatják mutatni Európának, mennyire sérülékeny a gázbiztonsága, feljebb akarhatják nyomni a gáz árát, hogy Európa kevésbé legyen bátor a szankciókkal, és ki akarhatják zsarolni, hogy a németek mégis bekapcsolják az Északi Áramlat 2 eddig nem használt vezetékeinek egyikét, politikai hátraarcot kényszerítve ki ezzel a németektől.

Amikor a robbantás történt, még teljesen elképzelhetőnek tűnt, hogy ez akár meg is történhet, hiszen egy hosszú tél előtt álltunk, és a legtöbb európai ország azon aggódott, lesz-e elég gáz a háztartások és az ipar számára. Azóta kiderült, hogy lett, és az európai ipar, beleértve a németet is, drámai gyorsasággal szakadt le az orosz gázról.

Indokok tehát mindkét oldalról vannak, tényeket pedig korlátozottan ismerjük, ezért mindenki a politikai szimpátiái alapján határozhatja meg a maga igazságát arról, mi történt az Északi Áramlattal.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik