Közélet vélemény

Sztálin-díjas, ellenzéket árulózó szovjet író művéből készült sorozatot sugároz a köztévé

A Mihail Alexandrovics Solohov regényéből készült tévésorozatot adja le ezekben a hetekben a Duna Televízió. A valóban értékes műért irodalmi Nobel-díjat kapott Solohov másik (jóval sötétebb) arcáról viszont nemigen szól mostanság a kormánypártot szolgáló nyilvánosság. Például, hogy Solohov egy 1966-os beszédében arra utalt, bizonyos esetekben helyes ellenzékieket kivégezni. A bírósági tárgyalást is felesleges pepecselésnek tartva, nosztalgiázva emlegette a régi szép időket, amikor a szovjet hatalmat még nem kötötték formális szabályok, írott törvények.

Szó nincs róla, hogy Solohov – aki Sztálin szerint „napjaink kiváló írója” – ne tudta volna, mit jelent konkrétan az, amikor a „forradalmi jogtudatra” hivatkozva döntöttek emberek sorsáról. Ő maga írt a polgárháború borzalmairól, valamint tárta fel egy 1933-as, Sztálinhoz írt levelében, milyen szadista módszereket alkalmaztak a kollektivizálás végrehajtása során a szovjet hivatalnokok. A történelem mintha ismételné önmagát. Nemrég ugyanis Donald Trump nosztalgiázott úgy, a Zelenszkij-ügyben rá panaszt tévő CIA-ügynökre célozva:

Tudjuk, hogy régen, amikor még okosak voltunk, mit csináltunk a kémekkel, ugye? A kémekkel és az árulókkal, ugye? Csöppet másként bántunk velük, mint mostanában.

„Aligha utalhatott másra ezzel, hogy régen az árulókat, kémeket simán kivégezték” – teszi hozzá az idézett cikk szerzője.

Az SZKP XXIII. kongresszusán, 1966 tavaszán elmondott beszédében Solohov az alábbiakat mondta: „Azokhoz az írókhoz tartozom, akik, mint minden szovjet ember, büszkék rá, hogy ilyen hatalmas és szép ország fiai lehetnek. Ez a haza teremtett minket, megadott nekünk mindent, amit csak tudott, mérhetetlenül sokat adott. Mindent neki köszönhetünk. Ezért nevezzük a szovjet hazát édesanyánknak. Mindannyian egyetlen hatalmas család tagjai vagyunk. Hogyan válaszolhatunk hát azoknak az árulóknak a magatartására, akik arra emelték kezüket, ami számunkra a legdrágább?” – tette fel a kérdést. Solohov az árulókon Andrej Szinyavszkijt és Julij Danyielt értette, akiket 1966. február 15-én „szovjetellenes agitációért és propagandáért, szovjetellenes irodalom terjesztéséért”  hét, illetve öt év munkatáborra ítéltek.

„Úgy gondolom, bárki megérti: nincs annál szentségtörőbb és visszataszítóbb, mint hazugságot szórni tulajdon anyánkra, mint ocsmány módon megsérteni őt, mint kezet emelni rá!” – folytatta beszédét Solohov, hozzátéve: „Azok miatt szégyenkezem, akik megpróbálták és megpróbálják védelmükbe venni őket, bármivel indokolják is ezt. Mások, a humanizmusra való hivatkozással takarózva, a túl szigorú ítélet miatt sóhajtoznak. Látom, hogy itt ülnek hazánk szovjet hadserege pártszervezeteinek küldöttei is. Vajon miként cselekedtek volna ők, ha valamelyik csapategységüknél árulók tűnnek fel?! Ők, a mi harcosaink aztán igazán tudják, hogy a humanizmus – egyáltalán nem azonos a puhánysággal. És még azt is gondolom: kerültek volna csak ezek a sötét lelkű fickók a kezünkbe az emlékezetes húszas években, amikor nem a büntető törvénykönyv határokat szabó paragrafusainkra támaszkodtunk, hanem forradalmi jogtudatunkra hallgattunk, bizony különb büntetést kaptak volna ezek a farkasbőrbe bújt bitangok! Itt meg, kérem szépen, egyesek még az ítélet „szigorúságáról” filozofálnak!” – dohogott a szovjet író.

„Ez már szinte nyílt felhívás tábori rögtönítélő bíróságok felállítására – békeidőben. Hiszen mit is válaszolhattak volna erre a katonák azon kívül, hogy: agyonlőttük volna őket!” – jegyzi meg Ligyija Csukovszkaja író a Solohovot elítélő nyílt levelében. S valóban: Solohov katonatisztekhez intézett szavai tették egyértelművé, hogy kivégzésre gondolhatott. S ezt minden szovjet polgár tudhatta. Nem sokkal azelőtt, 1963-ban végezték ki ugyanis Oleg Penykovszkijt, a GRU – a szovjet katonai hírszerzés – ezredesét, aki a brit titkosszolgálatnak, illetve a CIA-nak dolgozott. Solohov pontosan tisztában volt azzal, mit is jelentett, amikor a „hőskorszakban” a „forradalmi jogtudatra” hivatkozva ítélkeztek. „Harkovnál a vörösök a foglyul ejtett tiszteknek a vállukra szögelték váll-lapjaikat. Mihail Solohov, aki a polgárháborút a Don vidékén élte át, leírta, hogyan gyilkolta le egy vörös kozák csapat a foglyul ejtett tiszteket” – írja Brian Moynahan Az orosz évszázad című kötetben.

Solohov 1933 április 4-i, Sztálinnak címzett levelében azt ecseteli, hogyan kényszerítik a parasztokat a gabona beszolgáltatására. „Meglocsolják petróleummal a kolhozparasztasszonyok lábát és a szoknyájuk alját, és meggyújtják. Aztán eloltják, majd újra kezdik…. A Napolovszkij-kolhozban egy bizonyos Plotkin, a körzeti bizottság meghatalmazottja arra kényszerítette a faggatott kolhozparasztokat, hogy egy fehéren izzó kályhára feküdjenek, majd úgy hűtötte le őket, hogy meztelenül bezárta valamennyit egy fészerbe…. A Lebjazsenszkij-kolhozban sorban a falhoz állították a kolhozparasztokat és kivégzést színleltek… A végtelenségig sorolhatnám ezeket a példákat. Nem túlkapások ezek, nem, hanem a gabona begyűjtés általános módszerei….” – állította. Ennek dacára Solohov a szovjet rezsim tántoríthatatlan, s – mint látható: keményvonalas – híve maradt. Publikus műveiben nem a borzalmakról írt, hanem a falu szocialista átalakítását, a mezőgazdaság kollektivizálását, a kolhozok megszervezését dicsőítette.

Az Új barázdát szánt az eke című regényét így ajánlották a korabeli magyar olvasó figyelmébe:

Az ellenség már nem nyíltan, a csatatéren, szervezett katonai egységekkel, hanem alattomban, a mindennapi életben, szabotázsokra bujtogató beépített ügynökei révén támad. Különösen éles a harc a doni földön, ahol a cári időkben bizonyos kiváltságokat élvező kozákság kulák és középparaszti rétege fegyverrel, körmeszakadtáig próbálja védelmezni magántulajdonát.

Solohov a munkásságáért Lenin-, és Sztálin-díjat kapott, az SZKP Központi Bizottságának tagja lett. „Írótársaival rendszeresen – és durván – konfrontálódott, a másként gondolkodók engesztelhetetlen ellensége volt, a hatalomhoz azonban törleszkedett” – jegyzi meg egy róla írt életrajzi portré. Későbbi teljesítménye nem mérhető fiatalkori alkotásaihoz, így a Csendes Donhoz. „A megrázkódtatások, valamint a háború borzalmai nem múltak el nyomtalanul: tehetsége kiapadóban volt, művészileg leépült, és ezt ő is érezte. Pályája hanyatlani kezdett, ráadásul közszereplései miatt személye is kompromittálódott” – írják ugyanott.

Felvethető persze, hogy egy alkotás, így a Csendes Don, művészi értéke akkor is elismerhető, így akár közpénzből is bemutatható, ha szerzőjének nézetei, tettei vitathatóak, sőt elítélendőek. Amivel egyet lehet érteni. Csakhogy a köztévé pont azt az elvet nem érvényesíti következetesen a műsorpolitikájában, hogy a művészt, valamint értékes alkotását akkor is megilleti a szereplés joga, ha politikailag nem tudunk vele azonosulni. A totalitárius diktatúrát kiszolgáló Solohovnál a fenti elv a gyakorlatban meg is valósult.

Nem úgy a Besh o droM esetén, amelyiknek egyik klipje valahogy nem bírt beférni a közmédiába. Művészek sorával (Alföldi Róbert, Gálvölgyi János, Kovács Patrícia, Kulka János, Nagy Bandó András) kapcsolatban vetődött fel, hogy nem mehet be a köztévébe, noha az állami média rendre azt tudatja, a szerkesztői szabadság érvényesül a döntésekben. Ennek nyomán nem tudni, konkrétan mi a baj az érintettekkel, hiszen a „feketelista” létét is tagadják.

Az biztos, ők egyetlen hatalmon lévő párt kongresszusán sem követelték ellenzékiek kivégzését.

 

Kiemelt kép:V. Turbin / Sputnik / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.