Néhány hete az olasz belügyminiszter, Matteo Salvini új páneurópai szélsőjobbos csoportosulásában még azt mondták, Orbán Viktor az a gimis jócsaj, akit szerettél volna megkapni, de sosem sikerült. Mindenki inkább arra számított, hogy a Fidesz és az Európai Néppárt konfliktusa megoldódik, legkésőbb a május végi európai parlamenti választás után, Orbán pedig marad ott, ahol eddig volt: a konzervatív pártcsalád jobbszélén.
Ám nagyon úgy néz ki, hogy mostanra a Fideszben alaposan átrágták a mandátumbecsléseket, megcsócsálták a várható kommunikációs paneleket, és úgy döntötték, elhagyják a Néppártot. Meglehet persze, hogy azért, mert a tagságuk márciusi felfüggesztése után úgy ítélték meg, amúgy sem lenne maradásuk, és akkor már jobb kezdeményezőként fellépni. Hiába beszélt maga Orbán is arról, hogy az EP-választás előtt semmilyen döntést nem hoznak a leendő együttműködésről, az elmúlt napok alapján világos, hogy a döntés már megszületett, és a Fidesz nem a Néppártban képzeli el a jövőjét. Hétfőn, amikor – néhány nappal Salvini után – az osztrák alkancellárt, a helyi radikális jobboldal vezetőjét, Heinz-Christian Strachét látta vendégül Budapesten, a korábbi óvatoskodás helyett a miniszterelnök már nyíltan arról beszélt, hogy a bajor néppárti Manfred Weber, akit korábban támogatott, megsértette a magyarokat, és alkalmatlan az Európai Bizottság vezetésére, az Európai Néppárt többsége pedig a bevándorláspárti baloldal felé húz a tőle jobbra álló pártokkal való együttműködés helyett.
Bár válaszul a Néppárt rámutatott, hogy a Fidesz már Jean-Claude Junckert sem szavazta meg öt éve a bizottság élére, a helyzet most sokkal súlyosabb.
Kezdődik
A vita elfajulása februárra tehető, amikor az Orbán-kormány úgymond tájékoztató kampányt indított az EP-választásra. Magyarán a Fidesz már a kampányidőszak előtt elkezdett közpénzből kampányolni, és teleszórta az országot olyan plakátokkal, amelyek Soros György embereként mutatták be Junckert. Ez már sok volt a Néppártnak, árulásnak élték meg, hogy Orbán képes demagóg módon megtámadni a saját párttársait is, ha a pillanatnyi politikai érdeke úgy kívánja. Persze a Néppárt egy része már előtte is nehezen tolerálta a Fidesz kormányzását, sok konzervatív politikus társaságában Weber is megszavazta a magyarországi jogállamiság (hiánya) miatt aggódó Sargentini-jelentést.
Orbán persze jó apropót talált Weber elutasításához, a német politikus ugyanis – igaz, nem most, hanem még március végén – azt mondta: ha csak a Fidesz szavazataival tudna bizottsági elnök lenni, akkor nem fogadná el a megbízatást. A miniszterelnök szerint egy ilyen sértő nyilatkozat utána evidens, hogy nem támogathatják Webert – így külön érdekes, hogy ezt csak öt hét elteltével mondta ki. Ami megint csak arra utal, mostanra vált biztossá a szélsőjobb felé húzódó stratégia.
A februári plakátkampány után a Néppárton belül több kisebb, jellemzően északi, liberálisabb konzervatív párt kezdeményezte a Fidesz kizárását, Orbán pedig kapott egy három pontból álló ultimátumot Webertől. Ez kikötötte, hogy a CEU-nak Budapesten kell maradnia, be kell fejezni az unióellenes plakátkampányt és Orbánnak elnézést kell kérnie a Néppárttól. A miniszterelnök mindhárom kívánságot rá jellemző módon teljesítette: egy kicsit engedett, de nem túl sokat, a plakátkampány véget ért, a CEU körül vagy születik valamilyen megoldás, vagy nem, elnézést pedig csak azért kért, mert hasznos idiótáknak nevezte az őt támadó néppártiakat.
Ezek az engedmények a kizárás elkerüléséhez elégségesek voltak, a Fidesz tagságát csak felfüggesztették, és még azt az egérutat is megadták a Fidesznek, hogy maga kezdeményezze ezt. Weber érezhetően túl akart lenni a konfliktuson, a felfüggesztésről szóló döntés után azt mondta, örül, hogy végre kampányolhat – azaz fellélegezhet, hogy nem folyton csak a magyarok miatt kell majd magyarázkodnia. Orbán viszont, mint megint bebizonyosodott, jobban szeret annál kampányolni, mint hogy május végéig kivárjon, és a kampányát láthatóan arra használja, hogy sokszor elmondja: ő megpróbálta a jó (bevándorlásellenes) útra téríteni a Néppártot, de nem sikerült, sőt azok még csak el sem tűrik az ellenvéleményt.
Lezajlik
A későbbi mandátumbecslések során az is kiderült, hogy az Európai Parlament negyven év után hatalmasat változhat: elveszítheti ugyanis hagyományos többségét a két nagy párt, a Néppárt és a szociáldemokraták frakciója, így kénytelenek lesznek egy harmadik pártcsaláddal összefogni. Ezért is beszélhet Orbán arról, hogy úgy látja, a Néppártban most a baloldal felé húzók vannak többen, ő pedig, aki a Néppárttól jobbra eső pártokkal keresi a koalíció lehetőségét, kisebbségben marad.
Az valóban kizárt, hogy a néppárt és a szocdemek a szélsőjobboldali frakciókkal fogjanak össze, sokkal esélyesebb a liberális ALDE. De az is lehet, hogy a Néppárt még a vártnál is nagyobbat fog bukni, mert a középpártok és a liberálisok – például azok, akik már rég Orbán kizárását sürgették – otthagyják őket Emmanuel Macron francia tervezett frakciójáért.
A szélsőjobboldali pártoknak egyedül biztos, hogy nem lesz többségük. De ha a britek megtartják az EP-választást, és sok brexitpárti képviselőt küldenek az Európai Parlamentbe, simán lehet, hogy az euroszkeptikusok blokkoló kisebbséget alkotnak majd az uniós törvényhozásban. Persze nem mindegy, hogy a sok különböző radikális jobboldali párt hány ügyben találja meg a közös hangot egymással (sokatmondó, hogy ebben a ciklusban három frakcióra szakadva ülnek a patkóban, pedig együtt se közelítették volna meg a néppártiak vagy a szocialisták létszámát, és ott van még egy sor tényleg szélsőséges független képviselő is a frakciókon kívül), és, mondjuk, a náluk mérsékeltebb brit torykkal.
Orbán eközben már nyíltan keresi a szövetséget ezekkel a pártokkal. Előbb Salvinit hívta el Magyarországra, akit tehát Strache, az osztrák szélsőjobb vezetője követett. Természetesen ez önmagában is üzenet a Néppárt felé, ahol Weber valószínűleg még keményebb hangon fog fellépni a Fidesszel szemben, mert sokkal inkább szüksége van a mérsékelt, liberális pártok támogatására, mint a Fideszére.
Az is figyelemre méltó azonban, hogy
erről hétfőn beszélt is, szerinte épp a kormányzásukkal bizonyították, hogy nem szélsőségesek.
Strachéra pedig hiába mond bárki bármit, amikor a Néppárt új csillaga, Sebastian Kurz koalícióban kormányoz vele – sőt elég jó fegyver Orbán kezében, hogy azt mondhassa: ő ugyanezt szeretné elérni Brüsszelben. Ebből a szempontból pedig más megítélés alá eshet a szintén Orbánt magához csábító francia Marine Le Pen pártja és a német AfD, amelyek odahaza ellenzékben vannak. Bernard-Henri Lévy francia filozófus szerint Orbán, amikor egy hónapja együtt kávéztak, azt mondta neki Le Penről, hogy
semmilyen kapcsolatom nincs vele. (…) Mert Laurent Wauquiez (a francia Republikánus Párt elnöke, Orbán kevés megmaradt néppárti szövetségeseinek egyike – a szerk.) figyelmeztetett, hogy ezt nem tehetem meg. (…) Semmi esetre nem fogok vele szövetkezni, mert nincs hatalom a kezében. (…) Ha egy felelős politikus nincs a hatalomban, azt mond, amit csak akar, nincsenek korlátai. Nem akarok ebbe belekeveredni.
Ami, ha igaz, azt is megmutatja, hogy Orbán Viktor megpróbálja legalább részben megőrizni a még működő néppárti kapcsolatait a szakítás után is. Olyan helyeken, ahol a régi néppárti szövetségesei vannak, akikkel máig jó kapcsolatot ápol (ez a helyzet Franciaországon kívül Olaszországban is, Silvio Berlusconit Orbán a Salvinivel való szövetség ellenére is a legjobb barátjának nevezte) nem keresi az ellenzéki szélsőjobbal a kapcsolatot, a hatalmon lévőkre viszont partnerként tekint Európa átalakításában. Ráadásul a köldökzsinórt így nem vágja el, hiszen csupán kormánytagokkal találkozik, így nyitva hagyja az esélyt, hogy az eredmények függvényében alakuló alkuk a Néppártban tartsák, addig meg megmutatja, képes lenne komoly erő építésében részt venni a Néppárttól jobbra is. Ez azonban most valószínűtlen forgatókönyv.
Mert azt ugyan még nem tudni, hogy mi lesz az EP-választás után, de az egyre biztosabbnak tűnik, hogy a Fidesz elveszti azokat a korlátokat, amelyeket a Néppárt jelentett számára.
