Gazdaság koronavírus

Jaksity György: A (szent) korona (gazdaság)tana

Sajnos a mostani válság előtt sincs lényegesen jobb állapotban a magyar gazdaság – ha az ország nemzetközi kitettsége és a magánszektor adóssága kisebb is –, mint 2008-ban: a növekedési ütem csalóka, ha dollárban számolunk a GDP egyenesen csökkent, de az államadósság, a költségvetési helyzet és a monetáris politikai mozgástér sem jobb, mint bő tíz évvel ezelőtt. Elfelejtettük az aranyszabályt, hogy akkor kell tartalékot képezni a rossz időkre, amikor a gazdaság magától is működik. Ezt megtanulnunk már csak azért is fontos lenne, mert aligha ez a járvány vagy válság lesz az utolsó.

„Ne sok legyen, hanem elég. A több – felesleg.” (Reggeli beszélgetések Lin csi apáttal)

„A sikeres parazita elsőszámú szabálya: Ne öld meg a gazdaállatodat.” (Louis Pasteurnek tulajdonított, ám ebben a formában általa valószínűleg nem megfogalmazott virológusi bonmot.)

Állítólag egyszer PI-t, a híres magyar színésznőt a bárpultnál állva megkérdezte egy fiatalabb kollégája, hogy meghívhatja-e egy italra, mire a művésznő a bárki által felismerhető mély hangján, mások számára is jól hallhatóan csak annyit mondott a lelkes udvarlónak: Köszönöm, ma már .…tam. (Válaszában félreérthetetlen tömörséggel utalt arra, hogy már részesült szexuális örömökben.)

Az utóbbi hetekben megnyilatkozó üzletembereket, vállalatvezetőket és vállalkozókat hallgatva, olvasva, valahogy így van a magyar válságkezeléssel a hazai üzleti szféra. Legalábbis annak a piacról, munkából, szorgalomból, tehetségből gyarapodó része. Ők azok, akik többnyire nem önhibájukból, hanem a kormány Covid19 pandémiára adott (egyébként járványügyi szakértők többsége által a helyes megoldásnak tartott társadalmi távolságtartást biztosító) válaszának köszönhetően kerültek nehéz gazdasági helyzetbe.

Tövig nyomtuk a gázt, amikor tartalékolni kellett volna

A gazdaságpolitika egyes számú szabálya, mit szabálya, egyszavas parancsolata: anticiklikusság. Vagyis egészen ritka esetektől eltekintve nem szabad (tartósan) prociklikusan működtetni a gazdaságpolitikát.

Amikor a gazdaság jól működik, (trend felett) nő a GDP, akkor nem nyomjuk még jobban a gázpedált, hanem inkább a féken tartjuk a lábunkat, tartalékot képezünk arra az időre, amikor majd jön a lassulás, a recesszió.

Gazdaságpolitikai nyelvre lefordítva: a költségvetés nem expanzív, a cél az államadósság csökkentése a trendszerű növekedés veszélyeztetése nélkül, a monetáris politika pedig hasonlóan, a pénzügyi kondíciók lassú, finom, de a gazdasági dinamikával összhangban mozgó szigorításával tartja egyensúlyban a gazdaságot, nem hagyja drámaian romlani a fizetési mérleget, az inflációt.

Így, amikor jön a lassulás, a recesszió, a gazdaságpolitika felvértezve áll és a monetáris kondíciók lazításával (kamatcsökkentés, pénzpiaci likviditás növelése, mennyiségi lazítás, stb.) a költségvetés pedig a magánszektor kieső keresletének kompenzálását jelentő növekvő kereslettel csökkenti a negatív hatásokat. Ez, ahogy a kétezres években, úgy az elmúlt évtizedben sem sikerült nekünk.

A magánszektor sérülékenysége és ezzel összefüggésben az ország nemzetközi kitettsége messze kisebb ma, mint a 2000-es évek végén volt, de

az államadósság, a költségvetés, és ami egészen meglepő, a monetáris politika mozgástere ma sem jobb, mint bő tíz évvel ezelőtt. 

Az államadósság bruttó hazai termékhez viszonyított szintje az utolsó békeévekben, azaz 2007-ben és 2019-ben ugyanannyi volt, 66 százalék. Ha egy mondatban kellene összefoglalni a két évtized közötti különbséget, azt mondanám, hogy miközben a 2000-es években nagyjából 50 milliárd euróval több (deviza) adósság kellett a trendszerűnél magasabb 3.5-4 százalékos növekedéshez, ugyanerre az eredményre a 2010-es években közel ennyi EU-s támogatás révén jutottunk el, amely rögtön megmagyarázza (a külföldön dolgozó magyarok hazautalásairól nem is beszélve) a 2010-2019-es időszakban mintegy 140 milliárd euróról 100 milliárd euró körüli szintre csökkenő külső adósság alakulását is.

Vagyis nem a gazdaságpolitika lett lényegesen felelősségteljesebb, hanem az EU sokszor lesajnált ingyenpénze és annak pozitív gazdasági hatásai okozzák a különbség nagy részét. (Ez persze nem felmentés ahhoz a gazdaságpolitikai ámokfutáshoz, ami 2001-2007 között jellemezte Magyarországot.)

Autónkat mindkét esetben padlógázzal nyomattuk, a költségvetés folyamatosan expanzív és az elmúlt években a monetáris politika világviszonylatban is kirívó módon laza volt. A költségvetés strukturálisan kiigazított elsődleges egyenlege és ezzel összefüggésben a folyó fizetési mérleg és az infláció évek óta egyre inkább romlott. Ezt próbáltuk egy kicsit felturbózni a világ legalacsonyabb reál- és a fejlődő gazdaságok között legkisebb nominális kamatával. Az eredmény egy látszólag jól növekvő gazdaság volt az elmúlt években, ám ha jobban a számok mögé nézünk még ez sem igaz.

Az egykori szocialista országok közül EU tagságuk óta Magyarország a gazdaságilag az EU szintjéhez legkevésbé felzárkózó országok közé tartozik, noha méretéhez képest a legmagasabb uniós támogatási szint jellemezte. (Ezzel összefüggésben az EU korrupcióellenes hivatala, az OLAF hazánkat marasztalta el a legtöbbször.)

Mivel pedig a forint nagyjából a Monopolyból ismert játékpénzek kategóriájába süllyedt és kis, nyitott gazdaságként amúgy is a deviza-árfolyamváltozással korrigált gazdasági mutatóknak van jelentősége, ezért a növekedést is érdemes ezen a szemüvegen keresztül nézni. Nos, a 2008-2018-as időszakban a dollárban mért magyar GDP, a V4-ek (Csehország, Lengyelország, Szlovákia) közül egyedüliként nominálisan csökkent, inflációval korrigálva pedig még az alacsony inflációs időszak ellenére is jelentősen alacsonyabb volt. Mindeközben az államadósság csak azért és annyival lett alacsonyabb 2010-hez képest, mert a GDP közel 10 százalékát kitevő nyugdíjpénztári vagyont államosítottuk és hasonló nagyságrendű, a közgazdasági józan ésszel köszönő viszonyban sem levő különadót szedtünk be ágazatonként eltérő (finoman fogalmazva) voluntarista „módszertan” szerint. Ennyit a magasnyomású gazdaságpolitikáról.

Kiadás, hitel, garancia

Érdemes a gazdaságmentő programokat olvasgatva különbséget tenni direkt költségvetési kiadásnövelés, vagyis nettó keresletbővülés, jegybanki hitelrefinanszírozás, továbbá kormányzati és jegybanki hitelgarancia-vállalás között. A költségvetési kiadások növelése, vagy a beszedhető adók csökkentése nettó módon növeli, és ezáltal kompenzálhatja az egyébként kieső magánkeresletet. Ugyanez nem feltétlenül igaz a hitel-refinanszírozásra és -garanciavállalásra, hiszen ezek az intézkedések csak a hitelezési dinamikát és pénzpiaci likviditást próbálják növelni vagy legalább szinten tartani, de nem feltétlenül jelentenek nettó keresletnövekedést a gazdaságban.

A monetáris intézkedések között pedig érdemes megkülönböztetni a hitelezést serkentő és a pénzpiaci likviditást javító lépéseket. Autós hasonlattal élve az első az üzemanyagot juttatja be vagy tartja fenn a rendszerben, míg a másik csak az olajozottságot biztosítja a motor megfelelő működéséhez. Ebben a példában a költségvetési stimulus az, amikor gázt adunk. Egy korábbi írásomban részletesen is elmagyarázom a jegybankpénz, monetáris pénzmennyiség és hitelkereslet tematikáját.

Most viszont nem a gazdaságpolitika magasnyomású, hanem a pandémia és az annak (is) köszönhető, párját ritkító világválság. Nem, nem ez a harc és nem is a Covid19 pandémia lesz a végső, ennél sokkal cifrábbak is jöhetnek. Érdemes belegondolni, hogy 1918-ban, lényegében nulla turizmussal jellemezhető korban, a katonák mozgásával, hazatérésével világjárvánnyá váló influenza miatt mintegy félmilliárd ember fertőződött meg, ami a Föld akkori lakosságának közel harmada, végül 50 millió ember bele is halt. Ma már közel nyolc milliárdan vagyunk és csak az elmúlt évtizedben másfélszeresére nőtt a turizmussal kapcsolatos utazások száma (950 millióról 1.4 milliárdra). Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy ha egy az eboláét csak megközelítő mortalitású és a SARS-Cov2 vírus reprodukciós rátájával jellemezhető világjárvány ütné fel a fejét a jövőben, az milyen felmérhetetlen pusztítást okozna bolygónk népességében.

Tehát, nem ez a pandémia lesz a végső, de az ellene vívott (gazdasági) harc könnyen bizonyulhat annak azok számára, akik rosszul csinálják. Főleg, ha azt gondoljuk, hogy a GDP 1 százalékát (nettó módon) kitevő költségvetési stimulussal és (az MNB áprilisi előrejelzése szerint még) alacsonyabb, de pozitív növekedéssel, a kormányzat legutóbbi becslése szerint már 3 százalék körüli GDP visszaesésével átvészelhetjük a válságot.

Ha a jól ismert kék hátterű óriásplakátokra tekintünk úgy tűnik minden rendben van. A valóság ettől, ahogy már megszoktuk lényegesen eltér. Az EU idei gazdasági visszaesése optimista és pesszimista forgatókönyvek sávjában a 7-8 százalékostól a 13-15 százalékosig terjedhet, az EU reál GDP-je a jövő évi V alakú visszapattanástól a stagnálásig szintén széles sávban mozoghat. Nincs okunk feltételezni, hogy hazánk sokkal jobban jönne ki a visszaesésből, bár bizonyos tények segíthetik a kelet-európai országokat és így a magyar helyzetet. Az eddigi esetszám és mortalitási ráta alapján könnyen elképzelhető, hogy a régiónk más fejlődő térségekhez hasonlóan kevésbé érintett epidemiológiai szempontból és ez a gazdaságra nézve is jó hír. A másik fontos tényező a gazdaság szerkezetére vezethető vissza. A fejlődő országok esetében a jelenlegi pandémia által elsősorban sújtott szolgáltatások súlya alacsonyabb, a feldolgozóiparé pedig magasabb, mint a fejlett országok (kivétel Németország) esetében.

Sajnos, nincs jó hírünk, a vírus és a gazdaságunk nem túl modern szerkezete sem tud minket eléggé megóvni ahhoz, hogy elkerüljünk egy a 2008-09-es válsághoz hasonló visszaesést a növekedés és a munkaerőpiac helyzetét tekintve.

A nemrég az EU-nak leadott konvergencia-program számai szerint akár a GDP, vagy a költségvetési deficit és államadósság változását nézzük (3 százalékos GDP-csökkenés és 1,8 százalékponttal növekvő deficit),  a magyar a legoptimistább kormány a gazdaság kilátásait tekintve. Ami pedig írásom szempontjából a legfontosabb, hogy a magyar költségvetést tervezik a legkevésbé gazdaságot stimuláló módon, vagyis ismét prociklikus, jelen helyzetben a válságot nem csökkentő, hanem azt mélyítő a fiskális politika. Ez az alábbi grafikonon úgy jelenik meg, hogy a 2019-2020 időszakban költségvetési lazítással élő országok mutatói negatívak, vagyis a költségvetési élénkítés eszközével próbálják enyhíteni a válság hatását és Magyarország esetében egyedüliként pozitív vagyis költségvetési megszorítás látható.

Persze dönthettünk volna úgy, hogy svéd módszerrel átverekedjük magunkat pár hét alatt a járványon, az addigra állítólag nyolcezerre bővülő intenzív ellátást biztosító ággyal. (Hogy személyzetet honnan klónozunk hozzá az más kérdés.) Utcára tehetünk több, mint tízezer súlyosan krónikus, illetve palliatív, végstádiumú kezelést igénylő beteget, akik ha van hova hazatérniük, minimum egzisztenciálisan magukkal ránthatják a családjaikat is. Igen, dönthettünk volna erről is, de mint utólag kiderült, egyszerűen csak elszámoltuk magunkat, a 35-40 ezer üres ágyra összesen mintegy ezer koronavírusos beteg jutott a csúcson, azóta jó, ha pár száz. Ugyanakkor a svéd modell sem segített volna elkerülni a súlyos gazdasági válságot, csak kerülő úton, számos mellékhatással jutottunk volna el odáig. Ráadásul a WHO szerint nincs garancia arra, hogy működik a nyájimmunitás.

Akkor pedig, bár Hérakleitoszt parafrazálva nem lehet kétszer ugyanabba a …ba lépni, nekünk mégis sikerülne

(ahogy gazdaságpolitikai szempontból sikerült többször). De szerencsére a felvilágosultabb vagy legalábbis óvatosabb országok eljárását követve – szerintem helyesen és időben – korlátozásokat vezettünk be, hogy egy alá csökkentsük a vírus reprodukciós rátáját.

Most már csak az a kérdés, hogy képesek leszünk-e a saját hülyeségünk évtizedről-évtizedre megújuló reprodukciós rátáját egy alá csökkenteni azáltal, hogy megtanuljuk, hogyan kell anticiklikus gazdaságpolitikát folytatni.

Kiemelt kép: Marjai János /24.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik