Hiszen önfoglalkoztatott és mikrovállalkozó rengeteg van, ők eleve tevékeny, és ezért a szavazóurnáknál rendre megjelenő személyek, csakúgy, mint a nyugdíjasok, de jelentősen eltérve a társadalom valós elesettjeitől, mondjuk a hajléktalanoktól vagy a fogyatékkal élőktől. Ezért minden, egyedüli többségre törő erő – a politológia szófordulatában néppárt – eme aktív réteg pártfogója, s érdekeit a nemzet egészével gond nélkül azonosítja.
A NAGYVÁLLALATI KIHÍVÁS
Jól emlékszem arra, hogy az 1970-es évtized ellenreformjai idején itthon is nagy vita folyt a „nagyvállalati kihívásról”, amit a jeles francia szerző, Jean-Jacques Servan-Schreiber könyvére hajazó módon az amerikai térfoglalással is, de a korszerű gazdálkodás elkerülhetetlenségével is szívesen azonosítottak. Ugyanakkor a korabeli Figyelő egyike volt azoknak a fórumoknak, ahol a gyakorlat konkrét elemzésével a kor szakértői igazolták: a nagyvállalat se nem eredendően az amerikai imperializmus, sem pedig az eredményes gazdálkodás megfelelője. Ugyanis a sikernek sok tényezője van, a méret pedig egyáltalán nem a lényeg. Mi több, egy sor területen, így a fogorvoslástól a borászatig kimondottan nagyságrendi ráfizetés – diseconomies of scale – figyelhető meg. Nem az egységköltség csökkentése alapozza meg a termék, vagy éppen az európai bruttó hazai termék háromnegyedét adó szolgáltatás jó hírét, jövedelemszerző képességét, hanem egy sor ennél bonyolultabb tényező.
A kisvállalkozás azonban, nem meglepő módon, a nyílt társadalomban a megtűrt jelenségből kimondottan „korunk hősévé” nőtte ki magát. Hiszen itt terem az innováció, a munkahely és a tulajdonára támaszkodó, nem az állam kegyétől függő polgárok széles köre, a valódi és korszerű középosztály. Nos, ez a meglátás elvi és normatív értelemben igaz. Ugyanakkor, aki látott már élő magyar vállalkozót, az tudja, hogy köztük a Rubik Ernő-félék erős kisebbségben vannak. Annál nagyobb azok száma, akik szívük szerint lennének inkább állami alkalmazottak, bérmunkások, irodisták vagy bármi olyan megélhetés élvezői, amiért cserébe csak kockáztatniuk ne kelljen. Számomra meglepő módon, de a fenti szociológiai tényekkel egybevágóan Magyarországon ez az általános. Felmérések szerint még a legjobban képzett és legfiatalabb nemzedékhez tartozók háromnegyede vagy nagyobb része is biztos – állami vagy nagyvállalati – pozícióra vágyik. És alig egyötöd azok aránya, akik kipróbálnák a maguk erejét.
KETTŐS TUDAT
A magyar társadalom így egyszerre vállalkozásbarát, alacsony adókat és átlátható közigazgatást pártol, és egyben vállalkozásellenes, minden sikert a manipuláció, az összeköttetések, a születési előjogok vagy a nyílt politikai zsákmányszerzés termékének tekint. Az elmúlt évek számos, a kriminalisztika határát súroló üzleti ügye értelemszerűen fölerősítette a vesztesek hangját. S a korrupció – hasonlóan néhány más bűntényhez – könnyen megfogalmazható, biztos pusztító hatású, ámde nehezen igazolható, főleg a jogállami bírósági gyakorlat esetén. És bizony a magyar társadalom nagyon nem olyan, mint a Robert D. Putnam nyomán a vállalkozások bölcsőjének tekintett észak-olasz városok világa volt az elmúlt hétszáz évben.
Ennek ellenére aligha vitatható el, hogy az elmúlt évtized botrányai és szembetűnő visszaélései után – ahol a szóba került ügyek többségét a „nem erkölcsös, de jogilag nem is tiltott” fordulattal illették – a társadalomban fölerősödött az igazságtétel lelki és politikai igénye. A „politikai bűnözés” egyik ismert terepe a nagy nemzetközi cégekkel való üzletkötés, ahol gyakorta a megállapodás egésze vagy lényege titkos, az engedmények mértéke és indokoltsága utólag sem mindig látható át az elfogulatlan kívülálló számára. És mivel az előző kabineteket előszeretettel nevezték a mai kormányerők bankárkormánynak, nem annyira meglepő, hogy a gyanakvás légköre jellemezte a hatalomváltás időszakát. Az persze már kevésbé érthető, ha kormányon ugyanaz a mentalitás marad fenn, legföljebb a „mieinket” különítik el az „övéiktől”.
NINCS SABLON
És ezzel eljutottunk a lényeghez. A vízválasztó ezek szerint nem a méret vagy a hovatartozás, hanem a beruházás minősége. Részint vannak olyan ágazatok, például a gumiabroncsgyártás, amelyeknek beszállítói háttere, innovációt gerjesztő hatása eleve csekély. És vannak olyan vállalati stratégiák – különösen bizalmatlan üzleti környezetben – amelyek a piacszerzésre, a versenytárs kiiktatására, vagy egyszerű lerablásra irányulnak, mint ahogyan azt a hajdúsági húsiparban nemrég láthattuk. Vagyis nincs sablon, amire egy-egy ügyletet ráhúzva kapásból tudhatnánk a jó megoldást.
Ezt a helyzetet csak tetézi, hogy sem a mikrovállalkozásoknál, sem a nagy, időnként államilag is megtámogatott nemzetközi gigaprojekteknél nem ismerjük a – közgazdasági tankönyveinkben axiomatikusan adott – valós költségek és valós eredmények mértékét. Nemcsak előzetesen, sokszor utólag sem. A családi vállalkozásnál, ahol az otthon és a munkahely, a saját munka és az értéktermelésre fordított idő egybemosódik, ez kézenfekvő. De gyakran ez a helyzet a nagyoknál is. Ha mondjuk, egy fejlesztés tényleges támogatás-intenzitása 25 százalékos volt, az önkormányzati könnyítéseket nem számítva, a profitrátája pedig csak 10–12 százalék, akkor itt méretes ráfizetés állt elő. S a kérdés ekkor az, ki fizeti a révészt. És ebben az adófizetői közösség és a befektető szempontja bizony, nem békíthető össze.
Versenyképes gazdaság nem képzelhető el a kicsik és nagyok, kül- és belföldiek szerves kapcsolódása nélkül. Ugyanakkor egyazon tortaszeletet kulturáltan csak egyvalaki fogyaszthat el egyszerre.
A szerző akadémikus, egyetemi tanár
KIEMELÉS:
A kisvállalkozás a nyílt társadalomban a megtűrt jelenségből kimondottan „korunk hősévé” nőtte ki magát.
A vízválasztó nem a méret vagy a hovatartozás, hanem a beruházás minősége.