Örökös bankár

Felépül a székházunk, állítanak elé nekem egy lovasszobrot, én pedig emelt fővel nyugdíjba vonulok – mondta kollégáival tréfálkozva Felcsuti Péter valamikor a kilencvenes évek végén, amikor a bank első tíz esztendejének sikereiről és jövőbeli perspektíváiról beszélgettek. A nyugdíj még odébb van, a székház azonban már áll, sőt, a lovas szobrot is megkapta Felcsuti, igaz, a vázoltnál némileg kisebb méretben. Az ominózus mondat elhangzását követően ugyanis a bank középvezetői a vezérigazgató 50. születésnapjára Domonkos Béla szobrászművész lovas huszár bronz kisplasztikáját ajándékozták neki, amelyet azóta is az íróasztala melletti állványon tart. A lovon nincs kantár és zabla. A kollégák ragaszkodtak hozzá, hogy a szobor e szokatlan formában készüljön el, mondván: Felcsuti is finom módszerekkel irányítja a bankját. Ennek a mestere.

Fotó: Hartyányi Norbert

Már 19 éve is ennek köszönhette, hogy rövid idő alatt ren­det tudott teremteni abból a felfordulásból, amely az alig két­­­­­esztendős Unicbankban fogadta, miután az összefér­he­­­­­­­­tet­lenségi és sikkasztási ügyeken kapott menedzsment eltávolítását követően őt ültették a vegyes tulajdonú bank vezérigazgatói székébe. Gyakorlatilag elölről kellett kezdenie a banképítést. Jól sikerült az entrée. „Felcsuti ugyanis, dacára annak, hogy elegáns személyiség, már-már plebejusi módon közvetlen az emberekkel” – jellemzi egyik volt kollégája. Könnyedén megtalálta a hangot a munkatársaival, és a bi­zalmukat is hamar elnyerte, nem utolsósorban azért is, mert sokak meglepetésére nem végzett tisztogatást, dacára a bankban ural­kodó kritikus állapotoknak. Közölte a dolgozókkal, hogy mindenkit a munkája alapján mér meg, és a korábbi pozíciók sem érdeklik. „Végül csupán két embernek kellett távoznia az ötvenfős pénzintézetből”- mondja a kezdetekről Gara Iván, aki az induló gárda tagja, és több mint másfél évtizedig Felcsuti egyik helyettese volt.

CSAPATKAPITÁNY. Már az is a kezdeteknél kiderült, hogy az új vezér nem magányos harcos. Amint feltérképezte, kikkel fog együtt dolgozni, rögvest nekilátott a csapatépítésnek. Dacára a bank kicsiny méretének, a feladatok jó részét – főleg azokat a területeket, ahol nem mozgott otthonosan – delegálta a megfelelő vezetőknek a velük járó felelősséggel együtt. A továbbiakban pedig – tartva magát e döntéshez – mindenkit hagyott szabadon dolgozni. „Jóllehet, velünk töltötte egyik legextrémebb munkanapunk, a 2000-es év szilveszterének éjszakáját, az új évezred rettegett dátumváltásának (Y2K) legfeszültebb utolsó óráit, sosem próbált úgy tenni, mintha informatikus lenne” – idézi fel egyik ezzel kapcsolatos élményét Ács Tamás, a bank egykori IT-vezetője. Óvatlansággal vádolni mindazonáltal nem lehetett Felcsutit: mindent és mindenkit kontrollált. „Az első években még a szabadsága idején is rajta tartotta a szemét az eseményeken: ebédidőben gyakorta feltűnt a Váci utcában, és kikérdezte a kollégákat a folyó ügyekről” – meséli egy régi beosztottja. Felcsuti egyébként nem csupán vezetőként, de bankszakemberként is hamar megmutatta oroszlánkörmeit. „Egy ilyen kicsiny banknál a felső vezetőknek is oda kellett tenniük magukat az ügyfélszerzésben, és ő ebben is maximalista volt.”

A konkrét ügyletek kilátásait, de akár egy-egy üzletág pers­pektíváit is jó érzékkel tudta megítélni, biztonsággal döntött több száz milliós hitelkérelmek sorsáról, és nem hibázott. „Éleslátásával a kockázatkezelő stábot is gyakorta meglepte” – ecsetelik már-már gyanús odaadással Felcsuti egyik fő erősségét a közvetlen környezetében dolgozó akkori kollégák.

Pedig az újdonsült vezető nem bővelkedett hasznosítható tapaszta­latokban, mindössze félesztendős kereskedelmi banki múltja volt, amikor a Unicbank élére került. A rövid felkészülési periódus alatt viszont a lehető legjobb iskolát járta ki: a Citibank Hun­gary ügyvezetőjeként 150 év felgyülemlett ismereteit szív­hatta magába. A Unicbank akkori főtulajdonosánál, a Magyar Nemzeti Banknál persze pontosan tudták, hogy Felcsuti nem gyakorlott kereskedelmi bankár – a fiatal kétszintű bankrendszer ilyen személyekben nem is bővelkedett -, de biztosak lehettek benne, hogy aligha okoz majd kellemetlen meglepetéseket. Rövid citibankos kitérőjét megelőzően ugyanis kiszemeltjük 17 éven át – Fekete János „elitalakulatának” tagjaként – a jegybank lépcsőit koptatta. Feketéről pedig közismert volt házon belül, hogy nem tűr meg maga körül tehetségtelen embereket. Noha az akkori kollégák szerint Felcsuti nem éppen simulékony természete miatt sosem tartozott Fekete kedvencei közé, a „Főnök” – régi beosztottjai máig így nevezik az MNB egykori alelnökét – elismerte a munkáját. „Tíz évig haragudtam az MNB korábbi angol-amerikai kapcsolatokért felelős vezetőjére, a megboldogult Fáy Gyulára, aki több emberemet előzetes megbeszélés nélkül csábította el a piacra, de Péter citibankos távozásában megegyeztünk” – emlékezik vissza Fekete János. Mindazonáltal a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) jelenlegi elnöki tanácsadójának kétszeresen is fájhatott a jó munkaerő elvesztése. A hallgatóság soraiból „okos kérdéseivel kitűnő Felcsutinak és Albert Jánosnak” ugyanis (utóbbi ma a Bank of China magyarországi vezérigazgató-helyettese) személyesen ígérte meg a jegybanki állást, amikor annak idején Moszkvában tartott előadást az ott tanuló magyar egyetemistáknak. A Unicbank tulajdonosainak egyébként több jelöltjük is volt a vezérigazgatói posztra – a kandidálók között szerepelt például a mai MNB-elnök, Simor András is -, de Felcsuti győzelme jegybanki ázsiójának köszönhetően borítékolható volt.

ELŐREMENEKÜLÉS A GYŐZELEMBE. Hasonlóképpen nem okozott különösebb meglepetést a szakmában, hogy a viharvert Unicból Felcsuti és csapata szűk négy esztendő alatt épkézláb vállalati bankot csinált. „A vezérigazgató előremenekülési stratégiáját követve a tökéletes kiszolgáláshoz szokott vegyes vállalatok legextrább kéréseire sem mondtunk nemet” – meséli Scharbert Judit, a Unicbank induló csapatának egyik oszlopos tagja, aki ma a BNP Paribas privátbanki üzletágát vezeti. Nagy elégtétel volt, amikor sikerült valamelyik nagy amerikai céget elcsábítani az egyik fő riválisnak tartott alsó szomszédtól: a Váci utcai Trade Center 3. emeletén regnáló Citibanktól. Igazi eredménynek azonban az számított, hogy rövid idő alatt nem csupán beérték, de le is hagyták a hasonszőrű – azonos profilú és hasonló méretű – bankokat: 1991-ben már maguk mögött tudhatták az Inter-Európa Bankot, majd a Citit is, míg végül a CIB-nek is a nyomába értek.

A Felcsuti-féle gépezet jól működött. Az akkori alkalmazottak a látványos növekedés titkát ma abban látják, hogy főnöküket „a gyöngyöző homlok vagy egy csinos póló nem hatotta meg, nála csak a teljesítmény számított”. Beszámolóik szerint Felcsuti ugyanakkor nagyon emberi volt, ami nem csupán abban nyilvánult meg, hogy az ajtaja mindig nyitva állt bármilyen természetű probléma megbeszélésére. „Jóllehet, nagyobb közönség előtt is szabatosan beszélt, ódzkodott a nyilvánosságtól. A bank 5. születésnapjára rendezett ügyféltalálkozón a Madách Színházban még elpirult, és néha elfulladt a hangja, amikor mondta a köszöntőt” – meséli a vezér karrierjét felidéző tucatnyi kolléga és szakmabeli egyike.

A jó munkahelyi légkörön és megfelelő teljesítményen alapuló zavartalan építkezéséhez a kivásárlások útján időközben 100 százalékossá vált tulajdonos, az osztrák Raiffeisen International is minden támogatást megad Felcsutinak. Míg a régió többi országában működő érdekeltségek valamennyi fontos lépése Bécsben dől el, addig Budapest széles körű önállóságot élvezett már a kezdetektől. A hírek szerint a Felcsutiban csaknem feltétel nélkül megbízó Herbert Stepicnek, a Raiffeisen International elnökének oroszlánrésze volt abban, hogy Budapest szabad kezet kapott. A vezérigazgató és a magyar leány osztrák felügyeletét ellátó személy között egyetlen komolyabb stratégiai nézetkülönbség volt: Stepic már a kilencvenes évek derekán szorgalmazta a lakossági nyitást, ám Felcsuti sokáig hajthatatlan maradt. „Ma már Péter is elismeri, hogy korábban kellett volna startolni, de ő vérbeli vállalati bankár – a lelke mélyén máig az maradt -, ezért némileg érthető, hogy sokáig idegenkedett a lakossági üzletág elindításától” – magyarázza a hezitálás okát Rácz Tibor, aki egy évtizedet töltött a Raiffeisennél, és 2001-ig vezette a lakossági üzletágat.

Amíg tehát dübörgött a vállalatfinanszírozás, nem lehetett rávenni Felcsutit a továbblépésre. Ám Bécsben még ezt is tolerálták. Majd 1997-1998 táján a pénzintézeti vezető maga is belátta, hogy a vállalati bankok között kialakult késhegyig menő küzdelem visszaveti a Unicot a fejlődésben, ha nem nyitnak újabb fronton. Megkezdődtek az előkészületek, és 1999-ben végül eldördült a startpisztoly a lakossági üzletágban is. E nyitással a pénzintézet egyúttal az univerzális banki fejlődés útjára lépett, és megszületett az a célkitűzés is, miszerint a piacot meghatározó nagybankok között kell hídfőállást kiépíteni. A feladat ránézésre egyszerű volt, hiszen a Raiffeisen már 2000-ben is a top 6-ba tartozott, ám erre a pozícióra sokan pályáztak. Hasonló méretű bankból vagy ötöt számlált a piac, köztük a HVB-t és a Budapest Bankot. A Raiffeisen azonban ezúttal is a jól bevált stratégiát követte: ahelyett, hogy a mögötte menetelőkre szegezte volna tekintetét, inkább ismét a nála nagyobb, de sok szempontból hasonló CIB nyomába eredt.

„Bár Felcsuti minden konkurensre figyelt, ha a CIB-et győz­tük le valamiben, az mindig kétszeresen számított” – mondja Rácz Tibor. Ez szinte magától értetődik, hiszen Felcsutinak nem csupán a CIB, de annak akkori vezérigazgatója, Zdeborsky György is a riválisa volt a szakma szerint. Ez a törté­net is a jegybankos időkre nyúlik vissza, ahol ők ketten sokáig együtt dolgoztak a devizagazdálkodási főosztályon. A szemtanúk szerint amint Felcsuti betette a lábát az MNB-be, elkezdődött köztük versengés. „Nem baj, jót tesz ez a kis rivalizálás a munkának”- idézik az ott dolgozók Fekete János akkori szavait. E küzdelem egyébként baráti kapcsolattal párosult. Zdeborsky György ma is kedélyesen nyilatkozik beosz­tottjából lett konkurenséről: „Nem mi rivalizáltunk, hanem a bankjaink. Egyébként havonta eljártunk vacsorázni, de nem sok szó esett köztünk a munkáról, inkább a nőkről diskuráltunk.”

Bárhogy is volt, az alkalmazottak szerint az elektronikus csatornák fejlesztése és a különféle új termékek bevezetése nagyon is egymásnak felelgetve zajlott a Raiffeisennél és a CIB-nél. Zdeborsky azt sem hallgatja el, hogy piaci ellenfélként mindig tisztességes volt Felcsuti. „Éppen olyan korrekt az üzletben, mint a teniszpályán, ahol a fair végeredmény érdekében csaknem egy game-nyi előnyt ad nekem.”

Fotó: Szigeti Tamás

Felcsutit egyébként mindig inspirálták a versenyhelyzetek, már gimnazista korában is. „A Radnótiban olyan osz­tályba csöppentünk, ahol El Kazovszkij (festőművész), Valló Péter (rendező), Szilágyi Ákos (költő, műfordító, esztéta) és Kántor Péter (költő, műfordító) voltak a sztárok, egy ötös matek dogát pedig mindenki egy vállrándítással elintézett. Pétert azonban ez nem kedvetlenítette el, sőt, tanulmányi eredményével mindig a top 3-ba tartozott” – mondja Verő Péter, gyermekkori barátja, és egyben mai helyetteseinek egyike. „A moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében vörösdiplomával végzett, és értékrendje is elég határozott volt már akkoriban: amíg az évfolyamon mások egy Zsigulira valót összesefteltek, Péter tolmácsolásból és fordításból kereste meg az ösztöndíj kiegészítését” – egészíti ki az ifjúkori Felcsutiról felvázolható képet Albert János, a moszkvai évfolyamtárs, a Bank of China jelenlegi vezérigazgató-helyettese.

TANULNI, TANULNI. A folyamatos tanulás azóta is Felcsuti egyik fő jellemzője. Húsz esztendeje mániákusan olvassa a nemzetközi szakirodalmat, és nyitottságának köszönhetően a bank fejlődésén mindig tetten érhetők a legkorszerűbb ismeretek. Ebben sem magányos harcos: a teljes banki apparátus folyamatos képzésben részesült. „Jó ideig azt hittem, hogy időnként túlzásba estünk a számtalan különböző tréning szervezésével, de ma már úgy látom, hogy éppen ez alapozta meg a bank erejét. Sosem a Raiffeisen hiteleinek bedőlésétől volt hangos a pénzvilág, mert a képzéseknek köszönhetően nemcsak a menedzsment, de a középvezetői gárda is rendkívül erős” – mondja Radnóty Zoltán, a Raiffeisen Befektetési Rt. egykori vezérigazgatója. Felcsuti, aki kereskedelmi banki karrierjét egy kicsiny butikbank vezetőjeként kezdte, saját bevallása szerint maga is a szakirodalom állandó forgatásának köszönheti, hogy ma egy kétezer fős nagy pénzügyi szolgáltató holding vezetésével elboldogul.

Az elmúlt tizenkilenc évben háromszor határozott meg magának vadonatúj munkakört. Az egykori csöppnyi cég vezetője, aki még a bank életének minden apró momentumáról tudni akart, mára tudatosan hátralépett. Jelenleg mindössze három tevékenységet felügyel közvetlenül: a belső ellenőrzést, a jogi folyamatokat és a humán erőforrás területét. Van persze, amiben nem változott. Irodájának ajtaja ma is nyitva áll mindenki előtt. Döntéseiért, ahogyan régen, most is vállalja a felelősséget, és beismeri tévedését, nála ez nem hiúsági, hanem ténykérdés. „Az én szavam, én vonom vissza” – hangzik a bank kapuján belül szállóigeként forgó mondata. Privát életét is áthatja a racionalitás: debitkártyák tucatjával rendelkezik, hitelkártyája azonban nincsen, mert úgy gondolja, magas jövedelme okán nincs szüksége kölcsönre. Továbbra sem tart mobiltelefont, mivel egész nap elérhető a hivatali vonalon, a bankon kívüli idejével viszont magánemberként rendelkezik. Ma sem bírja a mellébeszélést: egyoldalasnál hosszabb előterjesztéseket nem olvas el, de szóban is lényegre törőnek kell lenni nála, mert két-három mondat után továbbáll. Raiffeisenes csapatával viszont már egy esztendő híján két évtizede sikerül szót értenie.