Önfeledten, a kamerákra fittyet hányva ünnepelték az Európai Unió tagállamainak vezetői múlt péntekre virradóra az éjjel három óra tájt létrejött megállapodást az EU reformszerződéséről (Figyelő, 2007/42. szám). Az ujjongás érthető, hiszen a nehéz szülés után létrejött alku több mint hatéves kimerítő tárgyalási folyamat végére tesz pontot, s a tétje nem más, mint az, hogy felkészítse az uniós intézményeket a XXI. század kihívásaira. A közösség közelmúltbeli története azonban arra tanít, hogy aligha szabad elkapkodni a pezsgőbontást. Az EU szinte napra pontosan három éve egyszer már azt hitte, hogy a szövevényes történet végére jutott, amikor a tagállamok vezetői Rómában nagy csinnadratta mellett aláírták az alkotmányos szerződést. Az eufóriának azonban a francia és a holland szavazók fél évvel később egy csapásra véget vetettek, midőn a 2005. májusi, illetve júniusi referendumukon a szemétkosárba hajították a nagy ívű projektet.
Merkel, Sarkozy és Brown. Hat évi erőfeszítés gyümölcsének örültek.
A ratifikáció réme most újra kísért. Az alkotmányozási ambíciók helyére lépő módosított szerződés is csak akkor léphet ugyanis életbe, ha előzőleg valamennyi uniós tagállam jóváhagyja. Ha akár csak egyetlen országban is elbukik a ratifikáció, mindent újra elölről kellene kezdeni. Csakhogy erre, az előzmények ismeretében, nem biztos, hogy lenne egyáltalán készség. A kormányok többsége ezért érthetően a mindig kiszámíthatatlan kimenetelű népszavazások elkerülésére törekszik majd, és megpróbálja a nemzeti törvényhozásokon átnyomni az – átlagember számára alighanem emészthetetlenül száraz és bonyolult – dokumentumot. Írország az egyetlen, ahol az alkotmány arra kötelezi a kormányt, hogy referendumra bocsássa a reformszerződést. Bár az írek egy ízben, 2002-ben már nemet mondtak egy kormányközi konferencia végeredményére (a nizzai szerződésre), a szigetország közvéleményének jelenlegi pozitív hangulata alapján elhanyagolható annak valószínűsége, hogy ez a malőr újfent megismétlődik. Az írországi népszavazás mégsem ígérkezik könnyűnek, miután fennáll annak a veszélye, hogy a kontinens euroszkeptikusai más lehetőség híján éppen ott akarják majd megvívni az integráció elleni harcukat, amire a referendum kedvező alkalmat kínál.
BRIT ZÁTONYVESZÉLY. Az uniós reformszerződés hajóját ezúttal mégsem elsősorban a Zöld sziget, hanem a szomszédos Nagy-Britannia körüli hullámverés fenyegeti azzal, hogy bármely pillanatban zátonyra futhat. A Tony Blair nyomdokába lépett Gordon Brown kormányfőre minden oldalról óriási nyomás nehezedik, hogy bocsássa népszavazásra a pénteken Lisszabonban elfogadott dokumentumot. A miniszterelnök azonban – aki megesküdött arra, hogy amíg él és lélegzik, a brit lakosság megkérdezése nélkül nem vezetik be az eurót – dacol a fél világgal, főleg azért, mert két évvel a legközelebbi választások várható időpontja előtt nem akar magas labdát feladni a konzervatív ellenzéknek. Egy esetleges referendumon ugyanis az euroszkeptikus brit média hisztériakeltése folytán a módosított EU-szerződés bizonyosan elvérezne.
Blair annak idején az alkotmányos szerződés jóváhagyása kapcsán a halogatás taktikáját választotta, s miután sikerült kivárni a francia és a holland „nem”-et, elkerülte, hogy Londonon bukjon el a vállalkozás. Brown most elemzők várakozásai szerint a Munkáspárt kényelmes brit alsóházi többségét kihasználva éppenséggel egy villámratifikációval próbálja majd meg kifogni a szelet az uniós reformszerződés ellenzőinek vitorlájából.
Ráadásul úgy tűnik, a brit kormányfő ezzel a tervvel nincs is egyedül. Franciaország és Hollandia úgyszintén az elsők között kívánja megerősíteni az – éppen az ő szavazóik „jóvoltából” újratárgyalt – belső reformokat, csakhogy ezúttal mellőzve a mindig kockázatos referendumot. Nicolas Sarkozy francia államfő Lisszabonban közölte, hogy már decemberben a nemzetgyűlés elé kívánja terjeszteni az uniós reformokról szóló dokumentumot, ami – alkotmánymódosítást igénylő kérdésről lévén szó – 60 százalékos támogatást igényel. A holland kormány még nem hozta meg a végleges döntést a kérdésben, de az államtanács szakvéleménye szerint jogi szempontok nem indokolják a referendumot. A többi tagország közül még Dániában kerülhet sor esetleg népszavazásra, noha a parlamenti ratifikáció forgatókönyve jelenleg valószínűbbnek tűnik. Anders-Fogh Rasmussen kormányfőnek azonban utóbbi esetben is főhet majd a feje, hiszen miután szélsőjobboldali koalíciós partnere szerződésellenes, az ellenzéki szociáldemokraták támogatására lesz szüksége, miközben jövőre választások elé is néz.
BELPOLITIKA KONTRA EURÓPA. Az úgynevezett nagy rizikófaktorú országok korai ratifikálása mellett szól az is, hogy minél kevésbé függjenek más tagállamok döntéseitől. Ha ugyanis egyik-másik ország a népszavazás kiírása mellett dönt, akkor az nyomós érveket szolgáltat azoknak az erőknek, akik szerint ilyen jelentőségű kérdésben antidemokratikus nem kikérni a lakosság véleményét. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy a tagországok közvéleménye az esetek többségében mindenről szavaz, csak éppen nem a konkrét európai szerződés tartalmáról, amely egy jogilag amúgy is nehezen értelmezhető dokumentum. Ráadásul az ilyen népszavazások, miközben nemzeti szinten általában semmilyen következménnyel nem járnak – pedig elsősorban nemzeti mozgatórugók állnak a szavazók állásfoglalása mögött -, európai méretekben annál komolyabbak a konzekvenciáik, és alkalmasint a többi uniós tagállamot is kényszerhelyzet elé állíthatják.
Mindez azonban elemzők szerint nem mentesíti az EU-tagállamait azon kötelezettségük alól, hogy tisztességes tájékoztatást nyújtsanak állampolgáraiknak a reformszerződésről, akkor is – ha miként Magyarország – a parlamenti ratifikáció útját kívánják járni. Ehhez még mindig van elég idő, hiszen a ratifikációs folyamatnak a tervek szerint 2008 végén kellene befejeződnie, hogy a sok hányattatáson átment szerződés végre hatályba léphessen. Európa vezetői pedig imádkozhatnak, hogy ezúttal ne kerüljön homokszem a gépezetbe.