Bécsben, például a zene éjszakáján, amikor mintha negyven alatt mindenki az utcán, koncerttermekben vagy pubokban lett volna. És Londonban is, ahol a szombati piacon fiatal operaénekesek áriáznak és az emberek a répavásárlás és kenyérbeszerzés között megállnak, fülelnek.
És akkor egyszerre megint csak sétálok az utcán és arra gondolok, hogy ilyen városban szeretnék élni. És az a vicc, hogy ilyen városban élek. Majdnem, de tényleg. A Feneketlen tóval szemben a volt Volán buszpályaudvaron jókora fotók lógnak egy kultkávéház teraszán. Az arra járók megállnak a szabadtéri fotókiállítás mellett, aztán tovább mennek. Ez nem a Ráday utca közönsége, és nem csak a kilométerek és a laptopok választják el őket egymástól.
Délután fél hat van. Már nem dolgozik mindenki, randihoz kicsit, házi dolgozathoz még nagyon korai az időpont, vannak, akik nem rohannak a gyerekkel edzésre, és olyanok is, akik belekalkulálnak egy kávét a nyugdíjas kosztpénzbe, mert jobb a kerti kanapén olvasni, mint magányban. Mert ez is ez a város. Amely itt-ott azt súgja a fülünkbe, hogy lehet jobban élni. Van, akinek erre van füle, mások inkább Woody Allen Annie Hall-beli világszemléletét teszik magukévá. Tudják, a világ két részből áll: az egyik rettenetes, a másik nyomorúságos. És van, aki ezen is csak a hasát fogja.
Kerék-Páros-Város
Kerékpáros életképek a XX. században › Tranzit Art Café, Budapest XI., Kosztolányi Dezső tér › Nyitva október 21-ig
Néhány kanapé, és egy ilyen fotókiállítás tesz lakhatóvá egy várost. Képek, mindegyiken bicikliző emberek. Lekopott orrú, magas szárú fűzős cipőben pedálozó hároméves micisapkás a gangos ház földszintjén, és kiöltöztetett úrigyerek, mintha csak most csukta volt be az ajtót a mama az esernyőtartós előszobafogas előtt. Vidéki lány a falusi udvaron – még ott az uborkasalátából maradt fokhagymaszag a levegőben -, és a balatoni bicajos lányok a hatvanas évek vastag olajfelhőiben, amikor a lángos sima volt, legfeljebb fokhagymás.
Kirándulók a harmincas évek elején – József Attila talán már vár rájuk egy pokrócon heverészve -, és kiruccanó párok a negyvenes évekből. Nyolcvan év privát biciklis fotói. Semmi művészet, annál több kordokumentum. Két testvér, Szepessy Ákos és András húsz év alatt gyűjtötte össze az anyagot, felborogatva tonnányi kacatot, megszállottként kutatva a lomtalanítások kidobott csetreszei között.
Mindenben utaznak, de leginkább régi fotókban, a kukásjárat előtt terepmunkát végeznek, a Főkefe alkalmazottainak pihenő idejében szortíroznak. Most éppen negyven biciklis képet szedtek össze, csoportosítottak, retusáltak. Több tucat ember 1900-tól kezdve a nyolcvanas évekig, mind-mind biciklin vagy biciklivel. De nemcsak ez köti össze őket, hanem az, hogy mind örülnek. Mert tekerni jó! Mindig is az volt és ma sincs másképp. Mi bizonyítaná ezt jobban, minthogy az autómentes napon több százezren pattantak nyeregbe.
A minap hallottam, hogy mivel kezdődik a kórosan kövérek orvosi fogyasztása. A belgyógyász nem szigorú fogyókúra recepttel kezdi a kúrát, hanem egy feladattal. A pácienseknek reggel felkeléskor ki kell találniuk három dolgot, aminek aznap örülni fognak. Ez pedig lehet egy séta, félórás biciklizés, mindaz, ami egy darab csoki nélkül mosolyt csal az ember arcára. És a mosolygó emberre visszamosolyognak. Calorie free. Ilyen városban szeretnék élni.